Délmagyarország, 1972. november (62. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-19 / 273. szám

VASÁRNAP, 1972. NOVEMBER 19. 7 A SZÍNHÁZ VARÁZSLÓJA SZOBROK SORSA Száz esztendeje született és 94 évet élt Gordon Oda, a színház varázslója. Hogy ma is inkább csak a színház benfentese, a közvetlen szakma vesz tudomást róla — a realitásokat meghaladó ábrándjainak és annak rovására írható, hogy a modern színházról írt téziseit gyorsan és természetesen itatta magába a színházi gyakorlat. Egyénisége, ellentmondásos hatása fölmérhetetlen. Lee Simonsori, a század első évtizedeiben jelentkező tervezőgeneráció teles képviselője, a józan amerikai, hűvös intellektussal veri el a port álmodozásain: viszonya a modern színház fejlődéséhez alapvetően egy határozott irodalmi adottságokkal rendelkező demagóg viszonya — írja. Ugyanakkor nála ftem kisebb szaktekintély. Hevesi Sándor lelkes hangon üdvözli a színház forradalmárát: „azt hiszem, Mr. Craig akarja a legigazibb revoTúciót. Felfedezte számunkra, hogy egy kötéltáncosban több színházi művészet lehet, mint egy mai színészben." Kétségtelen, Craig különös életútjának megfejtéséhez nem haszontalan receptet kínál gyermekkora: az ünnepelt színésznő, Ellen Terry fiának gyorsan és könyörtelenül ajánlotta föl az élet a kulisszák mozgalmas zaklatott világát. Először tizenhárom évesen mondott el néhány sort a színpadon, s Kulcs az életemhez című írásában egy már gyermekként magányos ember portréja rajzolódik ki: „társtalannak születtem: vágyakozva, hogv ,becézéssel elrontsanak'; kifelé csökönyös, védekezően makacs..." Lázas türelmetlenség űzte végig az éleién. 25 évesen odahagyta a színészetet, rendezni kezdett, majd értetlenséget, közömbösséget látva maga körűi, elmenekült Angliából, hogy a színház nagy reformátoraihoz. a naturalista Ottó Bra/imhoz, majd Sztanyiszlamrzkijhoz kapcsolódva valami keveset bizonyítson a gyakorlati színházban is. Különösen híressé vált az Hamlet-rendezése, amit a bálványozott „Constan Színházban", Sztanytszlavszkljéknúl csinált. ahol nemcsak megértő környezetre, de eszmélnek konzseniális partnereire is talált. Utolsó rendezése a húszas évek derekán Koppenhágában Ibsendráma volt. Elméleti munkásságát a Maszk című folyóirat, az első színházelméleti szaklap hasabjai — és könyvel őrizték meg. Legjelentősebbnek tartott könyvében, A színház művészetében, párbeszédes formában, a szakember és a néző dialógusai sorén fejti ki alapvető nézeteit. Véleménye Bzerint a színház művészete a cselekvés, a szavak, a vonal, a szín és a ritmus egysége, ötvözete, mely elemek egyformán fontosak, bár bizonyos szempontból a cselekvés a legfontosabb. Logikai okfejtéssel nemcsak arra a követ leeztetésre jut, hogy az emberek elsősorban látni és nem hallani járnak a Az egyetemes magyar művelődés sok-sok kiválósága vallja büszkén szülővárosának azt a helységet, amelyik a Tisza bal partján terül el Így — szó szerint, mert lakosságához mérten vagy háromszor akkora területet szakított ki a végtelen alföldi rónából, mint amennyi szükséges lett volna. Azt sem tagadta meg még senki, amelyik jobbadán a folyó jobb partjára telepedett, s másodszorra is felépült a nagy víz után — nem is akárhogyan. E két város lakossága hosszú-hosszú évtizedeken ét, amolyan „két szomszéd vár"-ként tekingettek egymásra. Eredt talán ez onnan is, hogy még a múlt század derekán a nevezetes Vásárhelyi Pál úgy elvezette a Tisza vizét az egyik ilól, hogy ahol egykor kikötöttek a dereglyék meg a ladikok, s a Halpiac volt az egyik legnevezetesebb és irekventáltabb fóruma a polgárságnak, ott most felhőszakadáskor sem gyűlik össze kalapnyl víz. Ellenben a másik főterén szobrot emeltek a Mérnők úrnak^. * Másként úrit a helyzet szellemi régiókban. Egyik ontotta a cserepeseket, a festőket, a szobrászokat. a másik a költőket meg írókat, tudósokat. Am ók szomszédoltak, tisztelték ég becsülték egymást. A piktorok, meg a mintázók kiállításra hordták u bal partról a jobbra alkotásaikat, a jobb partiak baráti látogatásaikkal, versekkel, prózával hirdették a másik dicsőségét. Aztán kihalt itt is. ott is a nagy nemzedék. Előtérbe kerültek ismét a nézeteltérések, személyeskedések. intrikák. De hát ez is a múlté, üj nemzedék jött. A bal part termi ma is az ecsetek meg a mintázófák mestereit, a jobbon kupálódmak ki a fiatal színészek, dolgoznak tehetséges költőink és a tudományok művelői, Ez a nemzedék megteremtette ismét a szent békét a Tisza két partján — • A bal parti város kiterjedt határában ma is élnek családok, melyek vezetéknevükben hűen őrzik eleik foglalkozását. Se szeri, se szama a csikósoknak, gulyásoknak, Juhászoknak. Nemcsak nevükben őrzik a múltat — áldott tehetségükben is. Faragnak, mintáznak, ezermesterkednek. Az apa úgy, mint a nagyapja, a fiú úgy, mint az apja. A határ kissé homokos részén is él egy ilyen család. A két fiú örökölte ősei tálentumút. A nagyobbik — végezvén tanulmányaival — a legjobb úton van a piktorok pályáján Öccse most tanítványoskodik. Egyik festő, másik sxoorász, azaz azzá szeretne válni színházba, hanem odáig merészkedik, hogy az általa is nagy tiszteletet érdemlő Shakespearedrámákát például nem javasolja a színházba. Ha a drámákat látnivalónak szánták volna, akkor olvasva hiányosnak találnánk óket — í-rja —, már pedig a Humletre senki sem foghatja rá, hogy olvasva unalmas. Tökéletes volt, ahogy Shakespeare leírta, de ha színházat, tehát gesztust, képet, jelmezt stb. adunk hozzá, a néző szomorúan veszi tudomásul, hogy pótlásra szorul. A színháznak nem szabad az egyes darabokra támaszkodnia, hanem „saját művészednek műalkotásait" kell majd bemutatnia. Csakhogy még nem született meg az autonóm „színházművész", aki a festő, a költő, a muzsikus adottságaival egyaránt rendelkezve, szuverén ura, alkotóművésze a színháznak. Legközelebb áll ehhez a rendező, akinek ugyanaz a viszonya a színészekhez, mint a karmesternek a zenekarhoz, vagy a kiadónak a nyomdászhoz. „Egy színház sok tekintetben hasonlít a tengerjáró hajóhoz, és hasonló irányítást kíván, az engedetlenség legcsekélyebb :iele is katasztrófát okozhat — írja. — Ameddig a színházi fegyelmet nem értelmezik helyesen, mint önkéntes és bizalommal teli engedelmességet a rendező-kapitány iránt, addig igazán kiemelkedő teljesítményt nem lehet elérni." Csak egyetlen példát arra, hogy Craignek ezt a hasonlatát milyen intenziven őrizte meg az idő: a közelmúltban Magvarországon járt Tovsztonogov kísértetiesen ugyanígy nyilatkozott! A színház rendezőjének tehát külön kell állnia a kivitelezőktől — folytat'ja Craig —, ismernie kell a köi eleket, de már nem kezelj őket. Ebből következően, felettébb hibásnak tartja, ha a színész rendez. mert természetes ösztöne magát helyezi a középpontba, s kisebb gondot fordít a műre. mint saját szerepére. A színész helye a színpadon van, a rendezőé vele szemben, s ha található lenne egy tökéletes színész, aki tökéletes rendező is. akkor sem lehelne egyszerre két helyen. Az eszményi rendezőt Sztanyiszlavszkijban vélte felfedezni, aki a színház szenvedélyes szeretetével nemcsak színésze, rendezője, tervezője, de szervezője is tudott lenni a Művész' Színháznak. A rendező-kapitány mellett a színész csak tiszti szerepet kaphat: Gordon Craig szerint a bábunál több. „intelligensebb", úgynevezett übermarionett. Színházi alapállása egyértelmű hierarchiát teremt, melynek csúcsán a rendező áll. A tömegjelenetek pusztán mennyiségi szemléletű naturalizmusát, ahogy a meiningeniek alkalmazták, elítélte. és általában mindent a mozgásnak. mint legnagyobb színházi erőnek rendelt alá. Szerelmese volt a színpadi' táncnak — és Isadora Duncflnnak, aki azt számára a gyakorlatban revelálta. Ideálja az ősi, távol-keleti színjátszás, és a görög, egyáltalán, a színház addig, míg a dráma zárt épületbe nem költözött. Ettől kezdve meghalt — állítja Egy új színház felé című munkájában. „Valaha a színpadkép architeik törik .is volt. Valamivel később az architektúra utánzásává lett: még később a mesterkélt architektúra utánzásává, Aztán elvesztette a fejét, teljesen megőrült, és azóta is a bolondok házában van. A dráma a napban,. a szabad téren ritka ünnep, nem éjszakai szórakozás. A görög ós keresztény színház letűnése után jelentek meg az első hamis színházak írja, s a valódi palotákban előadott komplikált és unalmas drámák elöl a palotákból kirekedt tömegeik ismét a szabadban szülték meg a színház hatalmas Teneszánszút, « commedia deU'urtét. Ez adta a színház utolsó igazi virágzását, Shakespeare-t és Molierc-t. Mégsem érdemes visszatérnünk hozzájuk — summázza Craig —mert a Shakespeare-Színpad is csak egy régi dicsőség maradványaira épült Inkább a múlt eredményeiből a jövő elképzeléseinek sugallatát hallgassuk kl. Élete végén szegény Craig hiába hallgatózott. A nagy kitaszított, az elvonult zseni látomásait egyre többen kérdőjelezték meg a realitások, a színpadi megvalósíthatóság józan partjairól, miközben Craig a fantaszták elszántságával mind mélyebbre sodródott vízióinak óceánján. Már a színházat szavak nélküli új vallásnak hirdette, mely nem prédikál, hanem megvilágosít. Fennmaradt díszletrajzai elmélyült szellemiségről gazdagon áradó fantáziáról tanúskodnak (Machbet-tervei!), de például Simonson már 193t-ben rámutatott azok nagyon kockázatos, ha éppen nem lehetetlen kivitelezésére. ..A Machbet első felvonásának ötödik jeleneté'- bedíszletezve (Craig elképzelései szerint) 33 méter széles és 30 méter magas színpadnyflásra lenne szükség — írj,a Simonson —, tehát egy átlagos nyolcemeletes ház magasságára." De a többi méretei is fantasztikusak. Így aztán hiába küldte el Craig Amerikába a Macbeth terveit, csúfosan megbuktak. Az egzaktabb reflektorfény éppúgy ráfér az utókor Cralgértékelésére, mint a felhevült pályatársak és követők himnikus rajongása. NIKOLÉNYI ISTVÁN a jobb parti város művészeti gimnáziumában, minthogy c. bé. ke uralkodik a két szomszéd vár között... A tanév közbini szünetben sem tétlenkedett az i,:cs. A kishomoki tanyán — szülei árgus szemei előtt — szüntelenül mintázott. Téma témát, terv tervet követett, mii nagy elhatározásra jutott: megmintázza bátyját. De nem ám úgy. naturálisan, a konvencióknak megfelelően. Valami újat, valami még újabbat kitalál, ni, csinálni; valami olyat, ami meglepő, meghökkentő Amiről már majd be-izeinek nemcsak az osztályban, hanem az iskolában, a tanári karbon Is. És formálódott napról napra a portré,,mígnem elkészült. Ezzel véget ért a vakáció is. És mint ilyenkor szokás — óvatos csomagolásban, mindenre kiterjedő figyelem közepette — átkerült az algyői hídon a Mű a szülővárosból a nevelőbe. Csak sz tudja átélni a várakozásnak a szörnyű perceit, aki maga is faragott egy verset, szült egy elbeszélést, egy újságcikket, és ott áll, hogy hullja a mindenható szerkesztő véleményét, meg az. aki szívét-lelkét ráfestette egy vászonra, belevitte az anyagba, és várja, mit mond tanármestere. Öh, egekbe emelő dicséret és porba sújtó elmarasztalás! Másnap fiatal szobrásznövendékünk ls ott állott — kezében alkotásával — mestere előtt. A tanár úr felügyelt. Kivette tanítványa kezéből a bátty' portréját. Nézegette, forgatta. Valóban valami olyasmit látott, amire nem volt könnyű egy pillanat alatt igent vagy nemet mondani. „Tehetséges ez a kölyök" — „Tényleg valami mást csinált" — „Elfogadható-e a fiatalságának ez a kézzelfogható lázadozása" — tömérdek ilyen gondolatfoszlány cikázott át a Mester agyán, míg nézte, vizsgálta tanítványa munkadarabját. Még nem szólalt meg, amikor — egek ura: zsupsz... — kicsúszott kezéből a bátyus feje, és milliónyi darabkánál is többre pattant szét a száraz gipsztömb. Lélegzetük is elállt... Méla csendben szemlélte egymást a jobb meg a bal part szülötte. Mi volt ez? Mikor már teljes a béke. akkor újul kl ismét a háború? Az ellentétek ilyen burkolt mezben szítódnak fel? Akarat vagy véletlen volf, ami történt? így veszejtik el az újat, a mást? A legkínosabb szituáció is véget ér egyszer. A tanítvány szolalt meg először, rezignált hun. gon: — Pechünk van. tanúr úr, kérőm, Néhány hete a Piéta, most mög ez Szobrok sorsa... SZABÓ ENDRE «