Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 238. szám

VASÁRNAP, 1972. OKTÓBER 8. „Csillaga nem hanyatlik alá...' ÁBEL KOPJAFÁJA „ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje öt is a tavasz, amelyet anynyit és olyan nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, ék az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni." S egy hat év előtti tavaszi nap óta valóban ott fekszik e temető közvetlen közelében, két cserefa között ő is, Aronka — ahogyan a család és barátai hívták olykor —, vagy éppen Ábel, mert egy volt, azonosult magatererrré tette hősével, aki bebarangolta a "vngeteget, az országot és Amerikát, hogy végül a szőke Nyikó partjához érkezzék vissza termékeny életének vége. Szeptembervégi, őszi vasárnapon itt emlékeztünk most rá, e magánosan, ám nem elhagyottan álló sírnál, szülőfaluja, Farkaslaka nagy füves rétjén, amelyet nz ősi temető, a fehérfalú katolikus templom és az országút határol. Mondják: ez volt gyermekkora kedvenc játszóhelye, itt hajtották a labdát, ütötték a métát, kergették, futtatták egymást. Az egykori játszótéren nyugodott meg .hetvenedik éve küszöbén örökké játékos, furfangos, bölcsen-vidám elméje. Tamási Áron farkaslaki sírjánál tisztelegtünk születésének 75. évfordulóján. Magyarok — hazaiak és Erdélyben élők —, románok, székelyek egyaránt. Közös volt az emlékezés ott, a szülőföldön. Arra az iróra, aki a székely falu életét ábrázolta, erreutalt egész művészi világa, szókincse, stílusa nyelvezete, írói hitvallásául pedig azt fogadta meg — mint írta, hogy „... a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre is vezéreljen az utam". E közös összetartó erő adta alapját a farkaslaki ünneplésnek. A közös megbecsülés jeleként n sírnál, illetve az ott újonnan felállított emlékműnél magyar és román író egyaránt megemlékezett Tamási Aron életművéről. Farkaslaka tanácselnökének, Jakab Simon nak szavai után Sütő András, a Román Írószövetség alelnöke és Constantán Olariu író, műfordító mondott beszédet. Mindemellett a teljes romániai irodalmi élet elismerő megnyilvánulásának tekinthetjük a párt központi lapjában, a Scinteiaban az évforduló napján, szeptember 20-án megjelent cikket, amelyet Mihai Beniuc, a Román Írószövetség elnöke írt „Egy nagy realista író" címmel. (Magyar fordításban A Hét című irodalmi lap közölte.) Beniuc még az 1930-as évek második felében Ion Chinezu irodalomkritikus, a magyar irodalom kiváló ismerője révén került személyes kapcsolatba Tamásival. Irodalmi helyét, szerepét ez ismeretnek tükrében is értékeli, s egyebek között a következőket írja cikkében: •Tamási Áron művészetének dúzzadó realizmusa friss vért ömleszt a romániai magyar irodalomba: ez a realizmus a székely falu világában gyökerezik, annak az embernek a vívódásában, akin — így mondják, s úgy tartja ő is — az „ország terne nyugszik". • Tamási rendkívüli szépségekben gazdag írásművészete. amelynek hatása mindmáig kimutatható egyik-másik erdélyi magyar író művében, a két világháború közötti magyar falu életét világítja meg éles fénnyel, de sohasem a szűk provincializmus szellemében. Ellenkezőleg: Tamási Áron egész életműve, publicisztikáját és vitairatait is beleértve, széttöri bármiféle provincializmus korlátait — európai színvonalú, határozottan haladó művészet ez.« Cikke végén megállapítja Beniuc, hogy Tamási „azok közé tartozik, akiknek csillaga nem hanyatlik alá, nem merül el a láthatáron". Ezért is javasolja: „Életmüve. amelyet a román olvasók kevésbé ismernek, megérdemelné, hogy lefordítsák, amikor a szocialista Románia irodalma lendületesen fejlődik, amikor írói saját nemzetiségük nyelvén bontakoztathatják ki tehetségüket". Meglátjuk majd a javaslat sorsát, ám annyi addig is bizonyos, hogy magyar nyelven viszonylag jelentős példányszámban kaphatók Romániában a Tamási-művek. Az emlékünnepség színhelyén fölállított' könyvsátorban is kapósak voltak kötetei. Pedig a zuhogó eső nem kedvez az efféle vásárlásnak, mint ahogyan ünnepi gyűlésnek sem. A több száz főnyi közönség azonban mégis rendületlenül kitartott, s cuppogó lábakkal dagasztotta a tengernyi sarat. Sírhelynél nem illő ugyan a nevetgélés, itt azonban egyáltalán nem tűnt kegyeletsértőnek, amikor valaki mosolyogva megszólalt: „Ezt az esőt biztosan az öreg góbé rendelte, hogy még a sírjából is megtréfáljon." S ha az Ábel kiapadhatatlan humorú szerzője, furfangos mókáinak szülője ezt hallhatta volna, bizonyára olyan jólesően veszi tudomásul, mint a kegyeletes és irodalmi megemlékezések méltató mondatait. Képeinken: Az emlékünnepségre kiadott montázs-levelezőlap Tamási Aron arcképével, a Szervátioszemlékmű figuráival és a kopja fás sírral — A szülőház Farkaslakán — ma emlékmúzeum Az eső éppen akkorra állt el, amikor lehullott a lepel a jó két és fél méter magas, egyetlen szürke kőtömbből előttünk álló emlékműről, a neves szobrásznemzetség, apa és fiú: Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor alkotásáról. A hatalmas faragott kőtömb a székely falvak, havasok, Tamási írói világának alakjait jeleníti meg reliefszerű megoldással. Népművészeti ihletésű figurái ugyanazt a valós, realista, mégis bájosan naiv levegőt sugározzák, mint amely az író munkáiból árad. Az új emlékmű közvetlenül a sír előtt áll, s az országúttól hozzávezető betonösvény elejénél remekbefaragott székelykaput állítottak föl, mintegy hangsúlyozva ezzel is a hely emlékkert jellegét. »A kőkerettel körülvett síron virágok illatoznak, sokszínűek, tarkák, amiket annyira kedvelt, ki itt most arccal keletnek fekszik. Közel a szeretett szőke Nyikó patakfolyóhoz, amely a Hargita nyugati oldalán ered, s falut addig nem lát, míg Farkaslakához nem érkezik. A sír fejénél pedig egy jó három méteres ugyancsak pompásan megfaragott kopjafa, amelyet — belevésett fölirata szerint — négy testvére állíttatott. Az emlékkerttől csaknem félórányi sétamenet a ház, a hol az író született. De nem unalmas séta. Nem mintha a kétezer lakosú kis falunak, amelynek még vasútállomása sincsen, valamiféle látnivalója lenne. Nincs. Külön-külön valami kiemelkedően jelentős — a Tamási szülőházon kívül — nincs. Mégis egyetlen nagy néznivaló az egész falu: a még élő népviselet, a változatos ötlelességű, ízlésű, díszítésű jellegzetes kapuk, a helyenként művészi magaslatokra emelkedő faragványokkal a kapufélfákon. S a házak többsége — mint természetesen sok székely faluban — ezenfelül is sajátos építési módban készült. A nagyrészben fából álló építmények fundamentumát magasan a föld fölé emelik, s a házoldalt arra húzzák szintén magasra. Itt a kettő érintkezési részénél köröskörül vagy csak két oldalon fut a fából épült tornác. Jó messzire látni róla. Lehet fürkészni már jó előre, jön-e, akit oly nagyon várnak. Egy ilyen világoskékre festett ház tornácának bejárat felőli falán áll a kis márványtábla, melynek aranyló betűi ezt hirdetik: „Itt született Tamási Áron 1879. IX. 19." (Nem sikerült megtudnom, hogy miért 19 áll rajta, holott valahány róla szóló műben, életrajzban, monográfiában szeptember 20. szerepelt, s az irodalomtörténet is így tartja nyilván.) A szülőház egy részében lakik Tamási Gáspár, a fivér, kinek Farkaslakát és az írótestvérét bemutató könyve oly népszerű lett az elmúlt esztendőkben. A ház nagyobbik felét viszont múzeumnak rendezték be, fényképek, rajzocskák, hajdani használati tárgyak és egyebek idézik egykori lakóját. Az udvar és a kicsiny szobák befogadni sem bírták e 75. esztendős jubileumon, a múzeumavatás napján ideérkezetteket. Nemcsak Hargita megyeiek jöttek, hanem a szomszéd megyékből is, Kovásznából, Ma. rosból, meg írók, Sütő Andráson és Constantin Olariun kívül mások is, így Szabó Győző, Kányádi Sándor, többen pedig Magyarországról, köztük Siklós János főszerkesztő, Czine Mihály irodalomtörténész, Gerő Sándor író. Tamási nevét szülőfalujában azóta még egy közösség is hirdeti. A 75. születésnapon alakult meg a falu művelődési egyesülete és felvette az író nevét. Különben egy mozgalom része ez: Árges megye indította el a kezdeményezést, hogy alakítsanak Románia-szerte művelődési egyesületeket. Ezeknek az új kulturális közösségeknek az a céljuk — mint az ugyancsak Farkaslakán született Pakot Elek,. Hargita megye néptanácsának alelnöke elmondotta —, hogy keretbe foglalja, a Román Kommunista Párt művelődéspolitikájának szellemében, a községek, városok komplex művelődési, kulturális igényeit. Ennek megfelelően ismeretterjesztő előadásokat tartanak, népi egyetemeket kívánnak szervezni, elősegítik a hagyományok, a népművészetek ápolását, színjátszó-, tánccsoportokat, énekkarokat hívnak életre és támogatnak. Több megyében alakultak már művelődési egyesületek, így Hargitában is a farkaslaki már a harmadik. Az első még az év elején JJitrón es Bartók Béla nevét vette fel, a másik pedig két hónapja Erlakán. A most Farkaslakán életrehívott egyesület a feladatai között külön is megjelölte Tamási Áron emlékének fenntartását, mégpedig elsősorban alkotásainak széles körű népszerűsítésével, megismertetésével. Ezért is határoztak úgy, hogy színjátszócsoportjuk évenként színre viszi Tamási egy művét. így nem válik soha elhagyottá a sír a régi játszőréten, a kopjafa tövén. A felnevelő táj mai közössége gondoskodik erről. A szülőföldé, amelynek népe állott haláláig legközelebb hozzá, holott százezres olvasótábort, széles baráti kört mondhatott magáénak. Ám ide, abba a közösségbe akart visszatérni, amely — szavaival szólva — „nem kezdetet lát a születésben és véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben... Olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást." Mint ahogyan ő él műveiben tovább. LÖKÖS ZOLTÁN f