Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

m BUDAPEST ÜNNEPÉRE mus CÉZÁR MEGFÜRDIK VASÁRNAP, OKTÓBEE t. A nő lassan felemelkedett, majd szorosan a férfi elé állt — Miért? A férfi nem felelt, tárcsázni kezdett. A nő lassan kivette ke­zéből a telefonkagylót, visszahe­lyezte, majd hosszú karjait a fér­fi nyaka köré fonta. — Ha megcsókollak — súgta — akkor meghalsz! Te még arány­lag fiatal vagy, nem félsz?! — Egzaltált kis lotyó — gon­dolta a férfi — ilyennel még éle­temben nem találkoztam! — Te vagy a legszebb halál — mondta — csak azt nem értem,,, A nő leceókolta a mondat má­sik felét, közben odasimult a fér­fihez, mintha el akarna tűnni benne. — Halálkám — dörmögte a fér­fi — fogalmam sincs, hogy ld vagy, lehet, egy elmegyógyintézet­ből szöktél meg, de a csókod az csodálatos! — Menj! — tolta el magától a nő. — Fürödj meg! — Most?! Majd később! — Ne ellenkezz, imádom, ha egy férfinak szappanszaga van! Egyet azonban ne felejts — emel­te fel az ujját — aki velem volt, meghal! — Komolyan?! — nevetett a férfi. — Egyszer úgyis meg kell halni, akkor még ez a forma a legizgalmasabb! Pillantásával még egyszer vé­gigsepert a nőn, és megállapítot­ta, hogy ilyen ragyogó példányra nem is emlékszik a prakszisából. Holott már öregedő agglegény volt Kiment a fürdőszobába, a zu­hany alá állt. — örült — gondolta —, vagy valami egészen perverz nő, akit csak vadidegen, félélomból felvert férfiak tudnak Izgalomba hozni! Jól leszappanozta magát, a legillatosabb szappannal, amit otthon tartott, majd vászontöröl­közővel szárazra dörgölte a testét. Aztán kölnit lötykölt magára. Végül egész jó kedve kerekedett — Ilyen jó nővel kezdeni el a napot — fütyörészett —, nem rossz indítás! — Cézár! Morituri te salutentl — harsant ahogy kilépett a für­dőszobából és szemével a nőt ke­reste. Nem volt sehol. Eltűnt És eltűnt vele együtt tíreuev­forintos takarékkönyve, az órája, egy aranygyűrű brillel, sőt még egy Humperdinck lemez ls. Úgy látszik a „Halál" rajongott Hum­perdinckért! Feltárcsázta a rendőrséget aheí közölték vele, hogy két nap alatt ő a tizedik magányos férfi, akit ilyen halálos kaland ért Meg­nyugtatták, hogy megindították a nyomozást a nő kézrekeríté6ére. Szégyenkezve tette le a kagy­lót — öregszem — motyogta — ilyen velem néhány éve még nem fordulhatott volna elő! Nym dő­lök be egy Ilyen átlátszó trükk­nek! Lelke mélyén azonban pejtette, hogy igen! Egy ilyen „halili" nő ha akarja, mindig képes lépre­csalni egy öregedő , magányos férfit aeit gúnyosan mosolygott a meg­dermedt férfin. — Tüzet nem ad?! — De ho... hogyne... paran­csoljon! — a férfi kezében kat­tant a gyújtó. — Ne nézzen úgy! — fenyeget­te meg a nő. — Mint aki még sosem látta a Halált! Ja, igen, persze — nevetett fel —, még va­lóban nem! — Kérem... — kezdte a férfi — én nem vagyok semmilyen viccnek az elrontója, értem a hu­mort, de most már mondja meg őszintén, melyik barátom van a tréfa mögött?! — A tréfa mögött?! — kérdez­te komolyra vált arccal a nő. — Azt hiszen ön nincs tisztában a dolgokkal...! A halál nem is­mer tréfát és én amint már Ofll" lítettem, a Halál vagyok! A kül­ső ne tévessze meg — húzta föl a szemöldökét —, a Halál néha tet­szetős formát is ölthet! — Kicsit lejjebb húzva a pulóverét, feszes­re tornyozta a mellét. A férfi odapillantott, majd a hosszú combokat nézte és magá­ban arra gondolt; az ilyen halál ölelése valóban nem lehet kelle­metlen. — Na Jó, úgy látom, maga ra­gaszkodik a vicchez, bár egy ki­csit morbid, nem gondolja?! Azonkívül azt is közölnöm kell, hogy nincs érzékem a misztikus dolgokhoz. Leült a fotelbe, szemben a nő­vel. Kis ideig nézték egymást, aztán a férfi megszólalt. — Tulajdonképpen, miért Jött hozzám?! — Magáért — mondta nyugod­tan a nő és forrónadrágján el­igazgatta a rojtokat. A férfi nagyot nevetett. — Maga színésznő? — A Halál vagyok, mondtam márt — idefigyeljen halálka, hagy­gyuk most már a viccet! Tudni szeretném, ki maga, ki küldte és miért?! A nő keresztbe rakta a lábát, az egyik diszpárnát az ölébe vet­te, mint egy gyereket, paskolta, simogatta, megfricskázta a fülét — A nagyapja üdvözletét ho­zom — közölte aztán —, annak idején őt is én vittem el! — Na, ne mondja! A nagy­apám még hál Istennek él, most töltötte be a nyolcvanötödik évét! — Akkor a dédapja gondol ma­gára szeretettel — helyesbített a nő —, nagyon kedves öregúr, a múltkor megcsipkedte az arcomat és ajánlatokat tett — Na most már elég! — állt fel a férfi és a telefonhoz lépett. — Mindennek van határa! — Hová akar telefonálni? — A rendőrségre! Negyedszázad a fazekaaműholyben. .. Mőnns Ferenc hódmezővásárhe­lyi népi iparművész 25 éve dolgozik apjától örökölt műhelyében. Az­óta sok ezer korsót, falitányért, vázát, butykost, kis- és nagyméretű miskakancaót készített. Dísztárgyai a külkereskedelmi szervek közve­títésével más országokba is eljutnak. Éles csengetésre ébredt. Alom­tól bódult nehéz fejjel kapará­szott a papucsa után, ás magá­ban a díjbeszedőt átkozta, akinek mindig ilyen korán jut eszébe vi­zitelni. Nagyon csinos, húsz év körüli lány állt az ajtóban. Maxíka­bátja prémekkel díszítve, barna haja kis kontyba csavarintva a fején. Nagy szeme festékkel még nagyobbra húzva és valamilyen furcsa illatú párfőm lengte körül. — A Halál vagyok! — mondta egyszerűen, aztán finom elegnciá­val, mellével kicsit a férfi karját érintve besímult az ajtón. A férfi megrázta a fejét, mint­ha elfogadhatóbbá akarná rendez­ni a hallásra. — Mit mondott?! — kérdezte a hosszú kabátból nyugodt mozdu­latokkal kibontakozó nőtől. — Bemutatkoztam — mosoly­gott rá a nő és leült a heverőre. Kényelmesen befészkelte magát a díszpárnák közé. Piros műbőr forrónadrágot viselt, rojtosat. — Igen — nézett rá merev te­kintettel a férfi —, de mintha egészen furcsa nevet mondott vol­na. Azt hiszem, nem jól értet­tem. Megismételné? — A Halál vagyok! — mondta a nő ép hosszú ujjaival végigzon­gorázott a combján. — Megkínál­na egy cigarettával!? A férfi odanyújtott egy doboz Fecskét — Külföldi nincs? — vett ki egyet a nő és változatlanul, ki­L cgalább hatezer éve tapos­sa ember Buda hegyeit és Pest lapályát — Buda­pestként azonban csak száz éve i jegyzik a magyar fővárost Meg­fordultak itt illír és kelta ván­dornépek, római légiók, gótok, ' hunok, longobárdok, avarok, ta­tárok és szlávok, mert útba esett a nagy vándorlások során és jól eltartotta a táj az embert, de vá­rast a mi nemzetünk kezdett rak­ni a Duna két partján. Legelő­ször talán azért, hogy védje és kerítse magát. Így emelte Buda­várát IV. Béla; a pesti nép meg sárral tapasztott sövénnyel húz­ta meg a határt Jó ötszáz éve még alig nyolcezer embert szám­láltak Budán. A török elől ők is elszökdöstek. Ellenség és járvány tizedelte a székváros lakosságát és a krónikák szerint a tizennyol­cadik század elején Pestnek csak 300 lakosa maradt. Hiteles adat az 1720. évi, amely szerint Bu­dán 12 ezer, Pesten pedig 2700 ember élt. Képek és leírások mesélik el az utókornak, milyen is volt az a város, amelyet ma a Duna éksze­rének neveznek. Budát királyok gyarapították, módos szőlősgaz­dák, Pestet kereskedők és föld­művelők. Ahol most palotasorok emelkednek, jó száz éve még ker­tek húzódtak. Ahogyan egy le­írás emlékeztet bennünket: a Kálvin tér helyén még szénát árultak, a Roosevelt téren tűzifa­és épületfohalmok voltak, hordó­kat hengergettek a nekivetkőzött munkások, és éktelen nagy só­tömbökből felrakott gúlák emel­kedtek, a Baross téren pedig ká­posztáskertek terültek el... Száz éve, amikor a már egy­ségben élő, de formailag külön­álló városok — Pest, Buda és Űbuda — egyesítő törvényt hoz­tak, alig volt nagyobb az új Bu­dapest, mint Veszprém vagy Makó. De már a világvárosi fej­lődés áramába került; Széchenyi és Kossuth gazdaságpolitikája; a közlekedés fejlődése és az első állandó Duna-hld megépítése va­lóságosan is egybeforrasztotta fő­városunkat. A jelzők, amelyeket évszáza­dok során kitaláltunk Budapest­re, mind elkoptak, vagy idejüket múlták. Hiszen elég emlékeztetni az utolsó negyedszázadra, gyönyö­rű fővárosunk újjáteremtésére, és hatalmas növekedésére. Ha egy hónapig nem Járunk ott, már újakkal találkozunk legközelebb. Most kezdődő, s majd vissza­visszatérő képsorozatunkban a wnw történelmi múltból 1 a máig szeretnénk id/l,, t vezetni a vázlatos emlékezést, egykorú metszetek és fotók segítségével. Buda Mátyás korában — 1470 körül készült fametszet Pest ás Buda látképe a török uralom Idején — rézkarc 1602-ből

Next

/
Oldalképek
Tartalom