Délmagyarország, 1972. szeptember (62. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-17 / 220. szám

SŰ VASÁRNAP. 1972. SZEPTEMBER TI. löl R. Plk: VIZSGA Éppen leültünk ebédelni, ami­kor nyílt az ajtó, és a résben megjelent Bemard bácsi, ö álta­lában ritkán nevetett, de most az egyszer aztán pontosan úgy nézett ki, mint aki utolsó nad­rágját hagyta a zálogházban. — Üdvözletem, Bemard — kö­szöntöttem. — Lefogadom, hogy valámi rendkívüli dolog történt veled! — Eltaláltad! Elhúztak az autóvezetői vizsgán. Pedig a jó isten a megmondhatója, mekko­ra felkészültséggel rendelkeztem! Hat hónap alatt egyetlen foglal­kozást sem hagytam ki. Jobban vezetek, mint egy hivatásos ver­senyző, és tessék: ez a piszok instruktor kinyiffantott! — Kezdetben úgy ment a do­log. mint a karikacsapás! A vizsgáztatóm azt mondta: „Min­den rendben. A városban úgy látszik tud vezetni, ám én sze­retném látni, hogy bot dogul az országúton." „Egye fene, gondoltam, men­jünk az országútra." Vizsgázta­tóm kiguvadt szemmel figyelte mozdulataimat, én pedig csodál­nivaló virtuozitással kezeltem • sebességváltót Nem elégedetlen­kedett sőt, arra kért növeljem a sebességet. Mi a szösz, kispajtás — gondoltam magamban, s mi­kor már 140-nel repültünk, ez a hülye hirtelen megrántotta a volánt Kis híján az útmenti árokban kötöttünk ki..; — Bizonyára öngyilkos akart lenni!... — kiáltott fel ijedten a feleségem. — Dehogy! Csupán — ahogy később értésemre adta — arra volt kíváncsi, hogy mtt tennék abban a váratlan helyzetben, ha az utasom hirtelen eszét veszte­né. No persze, az én eszem a helyén volt! Jó ideig két keréken szeltük a kilométereket, míg vé­gül sikerült egyenesbe hoznom a kocsit És ekkor ő, képzeljék, előrántott a zsebéből egy pisz­tolyt, s elkezdett lövöldözni az orrom előtt. Természetesen vak­tölténnyel, ám ennek ellenére az orrom hegye úgy megpörkölő­dött, mintha csibék csipegették volna meg. Nézzétek.. . — De miért tette? — óh, hát kíváncsi volt rá, hogy adott esetben, ha netalán a kedves utasnak kedve szottyan engem megölni, mit teszek? És higgyétek el, az ilyen eshetőség­re, mivel az ember sosem tudja, kiben mi lakozik, számítani kell. — Na és te, hogy reagáltál minderre? — Fogamat összeszorítva, szemrebbenés nélkül vezettem tovább, mintha mi sem történt volna. De kálváriám ezzel még nem ért véget! Néhány kilomé­ter után, idomítóm zsebéből elő­kotort egy zsákot, amit gyors mozdulattal a fejemre húzott. Higgyétek el, nem tanulóvezető­re, hanem egy rabul ejtett só­lyomra hasonlítottam. De én ve­zettem, mintha semmi sem tör­tént volna! — Hogyhogy? Zsákkal a feje­den? — Naná! Kíváncsi volt, mihez kezdek abban az esetben, ha hirtelen rámszakad az éj. Sze­rencsére ez volt az utolsó meg­kísértésem. Beértünk a városba. Oktatóm megkért, hogy álljak meg közvetlenül a járda mellett, majd ünnepélyesen kijelentette: „Egyetlen egy hibát sem csinált A követelményeknek megfelelt Roppant elégedett vagyok. Elin­tézzük a hivatalos papírokat" Kiszállt a kocsiból, de hirtelen visszafordult: „Elnézést, úgy lát­szik tévedtem. Maga tíz centire állt meg a járdától, az előírásos nyolc centi helyett! Utóvizsgát kell tennie." N aponta etjárunk alattuk, és mégsem látjuk meg őket, Szeged tornyait Nem ívednek ugyan olyan magasra, mint a Dóm kettős felkiáltójele, de jel­legzetességei a városképnek. Ahogyan múlt vasárnap el­időzhettünk a városbelső képeinél: vajon honnan „nézte" őket a kamera — most is próbára tehetjük magunkat Acs S. Sándor felvételein: melyik torony hol magasodik? M ária egy augusztus végi éj­jel égzengésre ébredt. Zá­por vert, egyszerre hűvös lett, friss a levegő (tán biz künn már faleveleket csónakáztatnak az esőpatakok?), fázott a könnyű takaró alatt, amely az este még teher volt, fel kellett kelnie, elő­szedni a paplant. Ezen az éjjelen nehezen aludt el, ekkor határoz­ta el, mégiscsak megpróbálja; vá­laszol egy házassági hirdetésre. Ezt aztán úgy mesélte el ez a nagyon régóta önálló, független nő, magányos madárka: milyen móka volt, tréfa, játék, egy ba­rátnőmmel, képzeld, leültünk az­zal az alakkal, és hogy nevet­tünk!... Az az alak pedig eljött egy délután a megbeszélt helyre — kis cukrászda, mert ez így szo­kás —, benyitott és csengetett kicsit az ajtó, és ő ott állt a kis uzsonnázóasztalok, romlandó édességek és szépségek, induló és múló szerelmek felett, percre tétován, ő, a 182/42-es, vagyis az a férfi a városban, aki megértő szívet keres, és 182 centi magas, és 42 éves, és most itt véli meg­lelni azt a lelkiekben gazdag, in­telligens elvált vagy özvegy asz­szonyt, aki... — hogy ez milyen mulatságos volt! Ott ült Mária — meséli — barátnője mellett, és „úgy nevettünk, de csak ma­gunkban", hogy ez a nagy darab, mamlasz ember — pulykavörös volt a nyaka, és kopaszodott is, eltévedten, báván áll ebben a finom cukrászdában —, aki ilye­neket be tud adni egy újsághoz: „megértő szívet keres, és lelki­ekben gazdag!". — Megsajnáltuk azt a laklit — folytatta Mária —, barátnőm felállt, odalépett hozzá, és meg­kérdezte — de csak úgy pukka­dozott —: „A sokat csalódott szív?" ö erre komolyan vála­szolt: „Igen, asszonyom, önt ke­resem?" Én csak kalauzolom — mon­dotta, na, jöjjön: a barátnőmről van szó. Aztán leült hozzánk az az ember — csak hallgattam, mi lesz most, micsoda mulatság, mi­csoda cirkusz? Hallgattunk ml, lányok, de nem is bántott a csend, mert be­szélt az az ember, lélegzetet sem Kőbányai György AUGUSZTUS VÉGI RANDEVÚ kihagyva, mint az éhes, aki fél, siet: csak magáról, gyorsan mi­nél többet, mint csőd előtt a ke­reskedő az utolsó üzletnél, amellyel, ha sikerül, fennmara­dását, életét prolongálhatja még, ha nem, akkor húzhatja a rolót lefelé. Hogy mi a foglalkozása, most ne kérdezzük, önálló ember, ma­ga küzdötte fel magát, komoly, fontos pozíciót tölt be. Házas­ember, ezt rögtön megmondja, ő őszinte, reméli ezt kapja viszon­zásul is, de külön él, a válás már elindult. Hát a felesége! Nem értette meg, mindig csak legyint, ha lelkiekre, komoly be­szédre kerül a szó — mert őná­la a legfontosabbak a lelkiek, a szellemiek —, kineveti, más uta­kon jár, már azt is mondta ne­ki: „Legyünk tekintettel egy­másra, ne untass, Géza!" Mert ő művészlélek, nem kér mást, csak megértő, meghallgató szívet Képzeld, így beszédt, ilyen mé­zesen-mázosan az az ember — mentegetőzve, pirulva vallja Má­ria, hogy eljött az ősz, amikor tükörbe kellett már néznie, és fázott egyedül, s el kellett men­nie, leülni egy újsághirdetés mel­lé, mondotta szomorúan Mária. Nevetni vagy rohanni kellett: hogy egy nagy darab, 182 centis, kifejlett mamlasz igy beszéljen! És hogy félt, sietett a jámbor! Szeretem-e a zenét? Mert ő, be­vallja — nem akar semmit sem elhallgatni —, van neki egy szenvedélye: a zene rabja. És meg sem várta a választ, már folytatta: a zene vigasztal, a ze­ne minden, ö már zenét is sze­rez. Most jár egy emberhez, aki kottaírásra tanitja. Mert az ő lelke csupa zsongás, csak le kell kottázni. Nézem csak, ő meg elő­vesz egy hangjegyfüzetet: ezek az első munkái. Van egy citerá­ja, azzal penget; zenét hallgat­nánk majd, mit szólok hozzá? „Nem értek hozzá, nem érde­kel, botfülem van!" Hát mondhattam mást, bele az arcába, mert nagyon feszített a nevetés — magyarázta tréfával bukását Mária, aki hajdan ta­postatta magát egy jegyért, hogy meghallgathassa Ruggiero Ríccit, s este odaállt a színházhoz sorba, hogy reggel jegyet kapjon Galli­Curcihoz, mert Mária, szegény, már akkor is önálló, modern lány volt. Képzeld! Sóbálvány lett egy pillanatra, vörös sóbálvány, ki­gyulladt az egész arca, és gyön­gyözni kezdett, brrr, micsoda ember, de aztán kapkodva sie­tett, hogy véglegesen el ne ront­son valamit: nem számít az, mondotta, attól még én igen jó feleség lehetek. Azért, mert neki ez a szenvedélye, mert 6 egy ilyen művészlelkületű ember, ne gondoljam, hogy az életet csak elvontan, szellemiekben látja, ő szeret szórakozni, kirándulni: hát kirándulni, a hegyek közé menni, szeretek-e? Fulladozni kellett már, micso­da hecc volt ezt az embert nyúz­ni, hallgatni — mesélte Mária —, a végén még olyan büszke volt, biztos a dolgában, hogy nem is kérdezte, hanem mondta: ugye, legközelebb is találkozunk, le­gyek szombaton délután ugyanitt, ebben az órában. Hát hallottál ilyent? — Hát nem mész el? — kér­deztem csendben Márlát, mert láttam, elfáradt, késő virág, le­hajlott Szomorúan emelte szemét — egyedül van, hosszú ősz jön, hosszú tél — és lassan mondta: elmegyek, de hidd el, csak mert más dolgom úgy sincs, nevetni, mulatni elmegyek, ml minden tücsköt-bogarat össze tud fe­csegni egy ilyen ember! Simon Lajos: Álmomban megnőtt az erőm: s öilbe kaptam Magyarországot. Előbb dajkáltam, mint a gyermeket aztán cipeltem, mint Titán a földet, majd úgy emeltem homlokom fölé, mint ágacskát a Szabadságszoíbor. Majd lábujjhegyre álltam, hogy legyek nem kisebb, • nem több, éppen akkora, akár a földet hordozó Titán. Zsámolyt is tettem lábujjam alá, TITÁN Bakony bazaltját, Gerecse kövét, hogy kincsemre, kit égfelé emeltem, zúgjon a zápor, zuhogjon a fény, legyen már végre őserdő-kövér. S ha sarjad rajta gazdag vetemény, el ne takarják óriás fák, hát lábujjon és hegycsúcsú-zsámolyon emeltem égnek kincsem: a hazát. S szinte igaz volt, szinte nem csoda, hogy arcom völgyén ömlött a Duna. \ | 't

Next

/
Oldalképek
Tartalom