Délmagyarország, 1972. augusztus (62. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

VASÁRNAP, 1372. AUGUSZTUS fi. KÖLCSÖNÖS ODAADÁS Az étterem aránylag üres volt. Leültem az ablak mellé, és vártam a pincért öt perc múlva jött ls, s átható pillantással végigmért. — Legyen szíves, hozzon egy Üveg sört... — Hideget? — Természetesen. •—Megpróbálom. Egy üveggel? — Egy üveggel. — Talán sikerül — biztatott, és rám kacsintott. Értésemre adta, hogy a sör mily ritka luxus. A sörgyárak alig-alig termelnek, egy üveg sör aranyat ér, egyt-zerűen, hiánycikk, de NEKEM 6 megszerzi... — Ezenkívül kói'Ck egy adag marhapaprikást Elfehéredett — Valóban, parancsot? — Valóban. — Bs melegen? — Szeretném. — Tányérban? — így szoktam U: — Tejföllel? — Ha lehetne::: — Megpróbáljuk — suttogta. — Ne nyugtalankodjék. — Es újra rám kacsintott. Kacsintása elárulta, hogy a paprikás csuda nagy ritkaság. A szakácsok már nem is főzik. Persze van egy vénséges öregasszony, akiért — csakis MIATTAM — küWnrepülőgépet küldenek, hogy megehessem a tányér paprikásomat. — Másodiknak palacsintát kérek — kockáztattam meg. — Csokoládésán. A pincér fogalt csikorgatva visszakérdezett: — Csokoládés legyen ? Hosszan elgondolkozott, sóhajtott, majd így szólt: — Megpróbáljuk. De cseát magáért! — És csettintett hozzá. Ezzel a csettintéssel értésemre adta, hogy mekkora áldozatsorozatra kész értem, s hogy a csokoládés palacsintát már emberemlékezet óta nem rendelik, így ahhoz, hogy én most ehessek, konzultálniuk kell a Tudományos Akadémiával, a légierővel, nemkülönben az amszterdami csokoládébörzével. De hát ÉRTEM bármit megtesznek. — Mást nem kér? — Nem. — Rendben, ö'-l perc múlva itt leszek — mondta, s olyan ünnepélyes tekintettel nézett rám, amelyből kiviláglott: hihetetlen vállalkozásra képes értem, mivel a többiek órákon át ücsörögnek itt, várnak éhesen, szomjasan, mert ugye ebédidőben az embernek annyi ideje van, hogy nyugodtan szerelemre gerjedhet, házasodhat, sőt itt helyben az utód érkezését i6 megvárhatja. Mindennek tudatában költöttem el ebédemet, s mikor felálltam, azt mondtam a pincérnek: — Nem is tudom, hogyan háláljam meg... Amit értem tett, azt halálomig nem felejtem el. Mennyivel tartozom? — Harminckét forint 50 fillér. — Értem, kacsintottam rá. — Magának kifizetem. Azzal markába pottyantottam a kért összeget, és kezet ráztam vele. Semmi több. Ezzel a kézfogással adtam értésére, hogy nem akárhogyan bánok én vele, hiszen a pénz manapság nagy kincs, a pénzverdéből alig-alig kerül ki valami, így hát én fizetés nélkül is távozhatnék, de hát ŐÉRTE akkora áldozatra kész vagyok, hogy pontosan kifizetem a harminckét forint 50 fillért — Egy vassal se többet. Távozáskor felnyársaló tekintete az ajtóig kísért. Lefogadom: sokáig nem felejt el! SZABÓ JÁNOS HOGY NE ÉRTSÉK? Elfért János Pas de deux Farkas Ida Cigányiskolában A

z ember önmagáról, a világról, amióta csak él, különböző eszközökkel igyekszik képet alkotni a maga számára, hogy teljesebb, értelmesebb legyen az élete. A fotó sajátos képi nyelve mindennapi életünk tartozéka lett mellyel az ember kifejezheti önmagát, gondolatokat közvetíthet. A fotó nagykorúságához érkezett, a művészet minden más formájával egyenrangúvá, igazi drámai tartalmat hordozóvá lett. Vizuális kultúránkban különös szerepet tölt be soksok megjelenési formájával, stiláris lehetőségeivel. A most nyolcadik alkalommal megrendezett Szegedi Fotószalon bizonyítja, hogy a fotóklubok eredményes munkát végeznek. A kiállítók alkotásai gazdagítják egyetemes művészetünket. E különböző képi megfogalmazások — úgy érzem —, túlmutatnak az optika és a laboratórium lehetőségeiből származó látványosságon, és valódi, belső tartalmukkal nemesítik meg életünket. Lírai felfedezéseikben az emberről, annak szeretetéről, meleg, bensőséges közelségéről beszélnek, s a Természetről — nagy, tágas térről, melyben az ember éL A groteszk, humoros, szomorú, az örömmel dolgozó, alkotó, játszó, „a meglátott ember"-ben az önmagunkra ismerés jó érzésével találkozhatunk, láthatjuk sorskérdéseink inspiráló jeleit. NOVAK ANDRÁS (Részlet a kláUltás tetalógnsAnak elSszaváMl.) Az ember csak a szemét kapkodja : „írisz" Euphonia" ... „Musica arcaica" ... „Intervalli" ... „Chanson nostalgique" ... „Senecae Sententiae" ... „Quintetto a fiati" ... „Concertino lirico" ... „Piccola Introduzlone" — és így tovább, tetszés szerinti mennyiségben. Nem csigázom tovább az olvasó érdeklődését: hangversenyéletünk és a rádió komoly zenei műsorszámainak címeiből állítottam össze kapásból egy kis csokorravalót. Zeneszerzőink egy része ugyanis az utóbbi időben sajátságos divatnak hódol: idegen — legtöbbször latin, olasz, francia — nyelvű címekkel ruházza fel alkotásait. Hovatovább olyan érzés lesz úrrá az igényes muzsika hazai hívein, mintha egyes zeneszerzők nem is számunkra, az itthoni közönség számára, hanem egymásnak, a szűkkörű „szakmának" komponálnának, vagy éppenséggel a külföldi piac befolyásolná elsősorban alkotómunkájukat. Persze, a „nomen" ezúttal korántsem jelent feltétlenül „omen"-t: a cím és a zenemű esztétikai értéke közt hiába is kutatnánk bármiféle merev összefüggést. Tetszetős vagy éppenséggel „magyaros" cím is rejthet silány fércművet; másrészt kl merné kétségbevonni a „Les Preludes" a „Cantata profana" vagy a „Psalmus hungaricus" páratlan értékeit? Csakhogy az ilyen klaszszikus kivételek nem válhatnak szabállyá, nem szentesíthetik az idegen címhasználat napjainkban meghonosodott túlburjánzását Na és a „szimfónia"? A „koncert", az „opera", a „szvit" — s a példák oldalakon át sorolhatók —, talán már e szavak használata is kozmopolitizmusnak minősül? Szó sincs róla! — sietek megnyugtatni a könnyen ijedóket Nem a meghonosodott és a megfelelő magyar szóval nem helyettesíthető szavak, kifejezések ellen tiltakozom. Magam is csak mosolyogni tudnék az olyan nacionalista kivagyiságon, amely a rádiót és a motort vagy az eposzt és a szonettet is száműzni kívánja nyelvünkből, mint ahogyan esztelenség lenne kifogást emelni az orvostudomány latin nyelvű „nemzetközisége" ellen is. Egészen másról van Itt szó; pontosabban két dologról. Az egyik a magyar nyelv tisztelete, amelyről épp mostanság oly jólesően sokat hallhatunk-olvashatunk, a rádióban, tévében és az újságokban. Azé a nyelvé, melyen egykor Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy, Vörösmarti, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, Babits, Kosztolányi szólt a nemzethez; s amely nem utolsósorban: olyan kortársi zeneművek címeit hordozza, mint teszem azt a „Feltámadott a tenger", a „Hősi ének", „A tűz márciusa" — de megemlíthetném Kodály „Marosszéki táncait" is, amely anélkül vált maradandó zenei kincsünkké, hogy szerzője ezt a címet adta volna neki: „Les danses de Marosszék". Másrészt, meg kell említeni az idegen címhasználat művelődéspolitikai vonatkozását is. Szinte közhellyé vált már a komoly zene képviselőinek az a panasza, hogy a nagyközönség alig-alig érdeklődik alkotásaik iránt, hogy szellemi szakadék tátong az igényes kortárs zene és a tömegigény között. Nincs mód itt annak elemzésére, sőt felsorolására sem, milyen okok, mely tényezők kölcsönhatása szülte a mai helyzetet; tény, hogy az általános műveltségi színvonal, a zenei közízlés elmaradottsága és konzervativizmusa a fő okok kőzi szerepel. Ez azonban csak növeli a kérdés időszerűségét: vajon mit tesznek zeneszerzőink a tömegekhez való közelebb kerülésért? Félreértés ne essék: Senki nem kívánja, hogy együgyű vulgárdemokratizmus sekélyesítse el eszköztárukat, s befolyásolja alkotásaik „megkeresztelését". De az se lehet érdekük, hogy műveik idegen hangzású címével eleve elriasszák a közeledőket. Mert hogyan képzelhető el annak a — még oly értékes! — zenének a meghallgatása is, melynek már a címét se érteni?! Jó lenne elgondolkozni a fentieken. Az embereket sokféle kulturálódási lehetőség vonzza, nagy a szellemi konkurrencia. Könnyen megeshet, hogy zeneszerzőinknek is az a sors jut osztályrészül, melyet Kodály egyik, Ady-versre komponált kórusának címe sugall: „Akik mindig elkésnek".i! KEREKES GÁBOR / 4