Délmagyarország, 1972. június (62. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

8 VASÁRNAP, 1972. JÚNIUS n. zll SZERTARTÁS Kinn: ultramodern kocsikat szótlan nök, férfiak mosnak. Benn: szidja csak és csutakot ja szegény gyereket felesegem. UNDOR Visszeres, kék virágok. A Nap mintha pincéből sütne. Szajhálkodik a zongora, a dob fuidoklanak a poharak éa beletörülközik egy arc a füstbe Ma szabadnapos a szerelem, asztalát körülállják. A tisztességről kornyikál az éj s a kisvárosi költő még záróra előtt leitatja a múzsát. A NEHEZEN VÁLTOZÓ KÖZÍZLÉS Annellese Meinert — Piroska — szólt a mama —, összepakoltam egy kis kosarat a nagymamának. Süteményt és whiskyt. Sürgős tárgyalásom van, légy szíves, vidd el neki. Piroska egyáltalán nem örült a megbízásnak, ugyanis találkája volt De mivel kitűnő nevelést kapott, félvállról odavetette: — Add ide! — Nehogy megint az erdőn menj keresztül! Piroska beugrott a sportkocsi­jába, keresztülhajtott a* erdőn. Igaz, ez nem az autósztráda volt, de a csekély forgalom miatt itt sokkal gyorsabban lehetett ha­ladni. Egy sötét alak integetett, hogy vigye magával, Piroska azonban nem állt meg. A nagymama korántsem volt elragadtatva a látogatástól. — Nem a legjobbkor jössz, gyermekem. Épp bridzspartim lesz. És mi jut eszébe anyádnak, hogy süteményt és whiskyt küld! Épp fogyókúrázom! Vidd vissza, még mielőtt engednék a csábí­tásnak. — Rendben van; nagymama — szólt Pirosica, és megragadta a kosarat: — De mondd csak, mi­ért csillog így a szemed? — Hogy jobban láthassalak — nevetett a nagymama. — Kontakt üveg. Sokkal csi­nosabb, mint a szemüveg. — És miért olyan nagy a fül­bevalód ? — Hogy jobban hallhassalak. PIROSKA Ez a legújabb találmány. A hal­lókészüléket beépítették a fül­klipszbe. Piroska is nevetett. — De nagymama! A szád se olyan, mint máskor. — Azt hiszed, azért, hogy job­ban bekaphassalak? Dehogy: új műfogsorom van. De nem akar­lak tovább fenntartani, gyerme­kem. Piroska beszállt a kocsiba és elindult. Az erdőnél már várta udvarlója, a fiatal vadász. — Milyen pontatlan vagy! Hol késtél megint? — A nagymamánál voltam. Ha nem hiszed, tessék, itt a kosár, amit adott. A vadász felnyitotta a whiskys­üveget. — Nem valami magántalálko­zó? — és jót húzott az italból. — Ugyan, hová gondolsz! Az öreg Farkas is integetett, hogy vigyem magammal. Majdnem elütöttem. — Mmm — szólt a vadász, mi­vel a szája tele volt sütemény­nyeL Keresztülhajtottak az autósztrá­dán és az erdőn. Azt, hogy az út szélén virágok nőttek, s beljebb, a fák között még szebbek is, nem látták. De hát hogyan is vehették vol­na észre! Száznyolcvan kilométe­res sebesség mellett? FORDÍTOTTA STEINER KATALIN R áth-Végh István Az embe­ri butaság története című könyvének témánkhoz illő fejezete: „A kortárs ítélkezik ..." Néhány alcím: „A tehetségtelen Petőfi". Vagy: „Shakespeare, a részeg barbár". Sőt: „Durva bo­hóc !..." „Hamlet olyan barbár mű, hogy a legalacsonyabb ren­dű francia vagy olasz közönség sem bírná elviselni." Újabb al­cím: „Goethe nem tud verset ír­ni!" Wagner híres művéről, a Nürnbergi mesterdalnokokról: „Laposságok és bárgyúságok ha­lomba hordva". Ismeretes a francia impresszio­nista festők vesszőfutása: a kor­társi közízlés be sem engedte ké­peiket a kiállítási szalonba! Tár­sadalmi elszigeteltségben és ért­hetetlenség közepette küzdöttek az űj festői nyelv, a látvány új­szerű rögzítésének kialakításá­ért... És lám, nagyságukat ma már senki sem vonja kétségbe. Talán ennyi elég is. Nyilván­való: a fenti kritikák ma csak arra jók, hogy nevessünk rajtuk, íme, a korabeli „hozzáértés", a nagyképű és ostoba ítészkedési! Ám ha kinevettük magunkat a fentieken, gondolkodjunk el: a jelen — számunkra újszerű, szo­katlan — műalkotásainak megíté­lésében nehogy magunk is ezek­nek az ismereteik börtönablakán kilátni képtelen embereknek a táborába tévedjünk! Be kell látnunk: bár társadal­mi forradalom kellős közepén vagyunk, a közízlésben itt-ott mégis uralkodó a maradiság. A művészet területén a régiek bű­völetében élünk. Különösen a felnőtt nemzedék, mely a ko­rábbi esztétikai ízlés nevében született műalkotásokon nevel­kedett. Olyan alkotásokon, me­lyeken nagyapáink .. talán meg­botránkoztak, ám maguk ezt vall­ják egyedül idvezítőnek, míg fia­ik az „érthetetlen" művészetet értik. így lép előre a történelem a művészetben is. Balga gondolat lenne azt hin­ni, hogy éppen a mi életünkben érvénytelen a történelmi dialek­tika. Remélhetjük-e, hogy vala­mikor becsukódik az adott kor művészének és közönségének „íz­lésollója"? • Kritikusok, esztéták vallják: ez az ízlésolló természetes módon nyílik. Hiszen a művész többet közöl vélem, mint amit eddig tudtam, Egy mű akkor hat iga­zán, ha feszültséget, szellemi iz­galmat kelt, vitám van vele, küz­dök megértéséért. Szocialista kultúrpolitikánk ki­építi azokat az ismeretcsatorná­kat, amelyek az olló két szárát egymáshoz közelítik. Megakadá­lyozza, hogy a kortársi művészet és közizlés egészséges távolsága ne torzuljon szakadékká. Persze, mi, nézők és hallgatók sem csukhatjuk be szemünket, dughatjuk be fülünket, ha taní­tó szót hallunk az „érthetetlen" művészet értelméről. Fontoljuk meg Lyka Károly intelmét. A Kis kónyv a művészetről című művé­ben — szintén történelmi tapasz­talatokra apellálva — ajánlja. voltak olyan időpontok, ami­kor Munkácsyt, Szinyei Mersét tehetség nélküli kontároknál: mondották. Ezért helyesen cse­lekszik a tárlatlátogafcó, ha némi óvatossággal formálja meg ítéle­tét oly munkákról, amelyek nem illeszkednek rögtön az eddig meg­szerzett művészeti fogalmai Jcö­rébe". Vagy hivatkozhatom olyan köztiszteletben álló köl­tőnkre, mint Illyés Gyula, aki egyik interjújában így bátorítja a művészet kedvelőit: „A közön­ség semmiképpen ne nézze le ma­gát, ha nem érti a modern ver­seket, hanem próbálja meg kö­vetni a művet, megfejteni az al­kotást. Azokat becsülöm, akik kellő erőfeszítést tesznek, hogy megértsék az alkotókat". Nos mindkét tapasztalt művész arra tanít: ne katedráról, hanem iskolapadból ismerkedjünk a művészettel. Tanuljunk, hogy megérthessük szavát. Oly korban élünk, amikor nemcsak a társa­dalmi haladás perel az avult íz­léssel a korszerű műalkotások igazáért, hanem olykor-olykor mi magunk is perpatvarba keve­redünk friss művekkel és alko­tókkal. . Pártunk kultúrpolitikai alapel­ve megállapítja: „A művészi köz­érthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág formanyelvé­nek ismeretétől, ezért szorosan összefügg a közönség általános művészi kulturáltságával..: Az eszmei-tartalmi eredetiség, amely joggal teremt szokatlan formát, átmenetileg lehet nehezen hoz­záférhető a széles tömegek szá­mára a szocializmus viszonyai között is, de ezt a konfliktust a kultúrforradalom, a szocialista népművelés hivatott feloldani, nem pedig a művészi színvonal csökkentése." Világos a feladat: a közönséget kell felnevelni a művészethez, é3 nem fordítva. Ha hitelt adunk a fenti kul­túrpolitikai alapelvnek — már­pedig hitelt kell adnunk! — a demokratikus szavazás létjogo­sultsága magvas műalkotások ese­tében kérdésessé válik. A törté­nelem nem ismer olyan példákat, hogy nagy művek közfelkiáltással születtek volna. Inkább közfelhá­borodással! Ma másként lenne? Aligha. Az alapelvben említett „eszmei-tartalmi eredetiség" szül­te konfliktus nem oldható meg a közönség voksának kikérésével — sokkal inkább a szocialista nép­művelés által végzett esztétikai neveléssel. A közönségszavazás művészeti kérdésekben csupán játék a de­mokráciával; a művészet de­mokratizmusa ugyanis — a tar­talmi követelmények mellett — mindenekelőtt a műalkotások hozzáférhetőségét, megismerésé­nek lehetőségét jelenti: a széles közönség számára. „Tudom azt, hogy semmit sem tudok, s ez előnyöm" — vallotta Szókratész. Kikkel szemben elő­nye? Azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy tudják, amit nem tudnak. Akik az ítész magabiz­tosságával kiáltanak nemet egy­egy szokatlan formanyelvű film­re, versre, szoborra. És az sem rendíti meg ítéletük magabiztos­ságát, hogy azt a műalkotást ép­pen az év legjobb alkotásai közé sorolják majd a szakértők. Ko­nokságukban inkább a zsűri „el­fogultságát" hangoztatják, sem­mint a maguk véleményét kérdő, jeleznék meg Persze nem arról van szó, hogy tartózkodjunk a személyes véle­ményalkotástól. Csupán arról: ne kiáltsuk ki rossznak azt, ami csupán nekem nem tetszik, mert „érthetetlen". Attól a mű még lehet jó, sőt, remek! A hiba — megeshet — a néző „készüléké­ben" van. Szókratész, midőn mások ál­tal hangoztatott bölcsességét szi­gorú önvizsgálattal mérlegelte, erre a következtetésre jutott: „Azzal a kicsinységgel vagyok bölcsebb... (valakinél), hogy amit nem tudok, arról nem is hi­szem, hogy tudom." Magunk is mennyivel szerényebbek — egy­ben bölcsebbek — lennénk, ha egy műalkotás előtt állva, így gondolkodnánk. BALOGH ÖDÖN Két virág Tél Ágak, levelek ) 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom