Délmagyarország, 1972. június (62. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

VASÁRNAP, 1972. JŰVIÜS 11.' |gl löl Din — Mielőtt a reprezentáció könyvelési rovatalnevezéssé alakult volna — magában foglalva a csésze feketét éppúgy, mint a százszemélyes medvevadászatot áfonyával — egyszwrű képviseletet jelentett Aki reprezentált, az képviselt, megtestesített valamit, vagy valakit. Mielőtt a protokoll mindenki számára terhes ceremóniaszabalyzattá alakult volna, egyszerűen jegyzőkönyvet jelen tett. Aki protokolláris ember, annak köze volt valamely Jegyzőkönyvhöz: vagy aláírta, vagy leirta — lúdtoliaL Szeretném visszahódítani ennek a két szónak eredeti Jelentését. E jelentés szerint tudniillik én is reprezentatív és protokolláris személyiség vagyok. Először akkor valtam protokolláris személyiség, amikor a diákszervezel fegyelmi bizottságának tagjaként beleírták a jegyzőkönyvbe, hogy jelen voltam a fegyelmi tárgyaláson, ahol súlyosan el kellett ítélnünk egy diáktársunkat, mert „rosszul viszonyult", már nem emlékszem, hogy mihez. Később aláírtam egy jegyzökönyvet, amelyet az Állami Biztosító kárbecslője készített holmi beázott mennyezetről. Protokolláris szerepléseim legszebbike azonban az volt, amikor jegyzökönyvet készítettek a budapesti Világifjúsági Találkozó zárónagy gyűléséről, és megállapították, hogy a szónokokat százezer ember hallgatta. Benne voltam ebben a százezerben. Reprezentatív személyiségként pedig éjjel-nappal, minden évszakban szorgalmasan szerepelek. Éjjel rendszerint azokat az embereket reprezentálom, akik a Föld sötétbe borult felén nyugovóra tértek. Nappal azokat, akik szerencséjükre fölébredtek, hogy munkához lássanak. Januárban buzgón reszketek, júliusban szorgosan törölgetem a homlokom, reprezentálva az örök igazságot, hogy télen nagyon hi' dog van, nyáron nagyon meleg van. Az étteremben azokat az ínyenceket reprezentálom, akik jobban azaretik a csirkepaprikást, mint a kelkáposzta főzeléket. Ha mégis kelkáposztafőzej léket eszem, azokat reprezentálom, akiknek nem telik csirkepaprikásra. Villamoson a villa'• mosutasokat reprezentálom — j többször szerepeltem már reprezentatív utasszámlálásban isi —, J járdán a gyalogosokat, munkahelyen a munkavégzőket, strandon a lustálkodókat, moziban az érdeklődőket, külföldön az itthonlakat, itthon a hazajötteket. Ezenkívül pedig az emberiséget reprezentálom. A legfrissebb adatok szerint a Földön hárommilliárd-kétszázmillió ember él. Nem hat talán szerénytelenségnek, ha úgy vélem, hogy ebben a számban én is benne vagyok. Hárommilliárd-kétszázmillió reprezentatív személyiség! Közéjük tartozik persze az a néhány ezer — mondjuk: húszezer — ember is, akinek medvevadászaton vagy kókuszszőnyegen kell folyton toporognia. Valahányszor kelkáposztafőzelóket eszem valami kellemes kisvendéglőben, mélységes sajnálkozással gondolok rájuk. Reprezentálva azt a hárommilliárd-egyszázkilencvenkilencmillió, kilencszáznyolcvanezer embert, aki akkor eszik kelkáposztát — díszsortűz és motoros rendőrök nélkül! —, amikor csak akar. FARAGÓ VILMOS Pardl Anna egy csokor virág menhelyén aa arc leszólít a csend a torokban benn s megpróbálja kibetűzni egy gyorsan száguldó autó rendszámát még a karambol még a oserbenhagyás előtt RANDEVÚ H

a megjön a tavasz, megy ki a kertbe borsót vetni. Ültet krumplit, kapál mákot. Kinn van egész nyáron, ósz végéig kinn- van. Csak amikor didergésre fordul az idő, akkor veszi elő lélekmelegítőnek a tollat meg a spirálos füzetet, és rakja egymás alá a sorokat. Tiszta, szép mondatok csordulnak elő a tollából. Most rosszkor jöttem. A borsót kell ilyenkor szedni, nem írásról beszélni. Mert a borsónak most van ára, ha Pestre tudja elvinni valamelyik autó, többet is fizet. Pedig sokan jönnek rosszkor mostanában Balástyára. Rosszkor jött a rádió is, a televízió is, meg a pesti újságírók sorban. Majdnem az ajtóban találkoznak össze, annyian jönnek. Szenzáció lett Eszter néni. Hetvenegy évével, parasztasszony! mivoltával, s azzal leginkább, hogy megnyerte a pedagógusok pályázatát. Rágódhatnánk napok hosszat, mitől van, hogy most megint annyi az őstehetség. Volt a népdalverseny, megnyerte egy iskolázott leány, meg egy iskolázatlan parasztasszony. Süli András még le se hunyta a szemét Szegeden, már folytatói támadtak. A Nemzeti Galériában ott lógnak a citeraazóról híres Budai Sándor képei is. A 80 esztendős Gyovai Pali bácsi átváltott Mindszenten a földet esztergáló kubikosásóról valamilyen kőfaragó szerszámra, és órmótlan terméskőből vagy mészkőből elkezdte faragni István királyunkat, a Vörös katonát, az ősanyát, Madonnát, Parasztot, Attilát, Zrínyi Ilonát Szavatartó őszinteséggel. Biztosan jobb a termés most, mint máskor, de csak azért, mert jobban fogja a fülünk, amit énekelnek. Jobban rányitjuk a szemünket rajzaikra, képeikre, és szivesebben simítjuk meg az emberré vált öreg kövek buckás fejebúbját. De akár odafigyelünk rá, akár nem, akár elismerjük tiszta tehetségét, akár vonakodunk hivatali hűvösséggel tudomásul venni — mert azt hisszük nem hozzánk tartozik az, aki más megye földjéből hajtotta napvilágra virágait — a virágnyitó Bori néni negyven éve mindennap rajzolgatja gyönyörű szép matyó rózsáit. Ct is Balástyán. Egyik szeme mar régen ráment, de sima a keze, szalad tovább a papiroson. Akkor is rajzol, ha keveset törődünk vele. Veszelka Andrásné, lánykori nevén Gémes Eszter is írja sorait minden télen, 1946-tól kezdve, pedig csak tavaly figyeltünk oda rá jobban. Amikor a Tiszatáj részleteket közölt egyik írásából. Nem tudni azt, asztal mellett terem-e jobban a tehetség, vagy odakint a barázdában. Egyik ott, másik itt Nem küldözgette irását sehová Eszter néni. Oda különösen nem, ahol nyomdafestéket ígérhettek volna. Félt. „El nem viseltem volna én azt, ha kigúnyolik, amit csináltam." Múzeumosok biztatták, Írjon valamit arra a pályázatra is. Bolond ötlet ez első hallásra, ezért annyi a tisztességes válasz rá: A PARASZTASSZONY PÁLYADÍJA dolgom van énnekem, nem érek rá az ilyesmire. Éjjel égve maradt mégis a lámpás, és nemsokára elment egy spirálfüzet Pestre. Kereshették, nyomozhatták, ki küldte, mert azon a jeligén túl nyomravezetőnek semmi nem volt. „A rög gyermeke" — ennyi volt a neve helyett. Van benne azért egy adag huncut büszkeség, mert azt mondja a borsók közül: a másik első díjat hét pedagógus csinálta együtt, még az igazgató keze is benne volt, ezt meg én magam. Teljesen magam. Fizetésnél is többet ért, hogy megtalálták mégis, elhívták majdnem parancsszóval Pestre, ós ott akkora asztalt terítettek, amekkorát még nem is látott. Tele finomsággal. És mindenki öt faggatta. Hány osztályt járt, mit dolgozott, hogyan adta rá a fejét az Írásra. Az iskoláról valóban sokat tud beszélni. Voltak ennek egyetlen termében legalább százan. A padba dehogy fértek, ültek körül a fal tövében. Ez se volt jó persze, mert a sutát mindig oldalba lökte a jobbkezes,- ha írni kellett. A szülő így adta be gyerekét az iskolába; A tanító ür kigyelmére bízom a gyerököt. A búr repedhet, de a csontja ne törjön. Nekem pedig ne izengessen a tanító úr, hogy verjem meg otthon, mert rossz volt. Hogyan verjem én meg, ha nem haragszom rá? Ha elfogy a pálcája, akkor szóljon, majd én kipótolom. Gyerek annyi volt akkor, mint égen a csillag. Tisztességes helyen azt tartották, nem érdemes megoldani a zsák száját egy szem búzáért. Azt írta le a pályázatra, hogyan fogták be a gyereket az embernevelő nagy faragószék álla alá, hogyan vágták, hogyan simogatták, amíg olyan ember nem lett belőle, hogy kiálhatott a világ elé. Megélt a maga munkája után. Ha mindig (rna, akkor se győzné, amit a tanya emberéről tud. Mond valamit, aztán int, hogy ezt hagyjuk kl. Ezt már elmondta vagy a rádióban, vagy a tévében. Ne mondjunk egyet, mint a tót orgona. Azt is tudja, hogyan gyógyította meg Hamza Katy» a veszett embert maga főzte tedjaval. Amíg el nem ordította magát az illető, addig kl tudta gyógyítani. Ha úgy belement a baj a vérébe, hogy már ordított tőle, akkor hazaküldte. Hoztátok volna hamarabb! A pontosság fő erénye. Sajnálja, hogy elmondta ugyan valakinek, hogyan vitte el a Luca-szele a gyereket egészen a Tiszáig, de elfelejtette mondani, hogy elvitte a szélmalom tetejét is, és a Dóci tóban tette le. Beszélgetünk autósokról ls, mai fiatalokról is. Figyelmeztet: nehogy azt higgyük, hogy úgy van az mindig, ahogy ml gondoljuk. Az autó kell, mert hátán nem viheti be a piacra a holmit a mai ember, de 6 nem ülne bele, mert szűk. Különben is, hol van ez ahhoz a gyönyörűséghez, mint amikor befonta valaki a két szép lova szép sörényét, megfeszítette a lábát a saroglyában, csak pisszentett egyet, és gangosan röpült ki a faluból. Az volt a valami, nem az autó. A fiatalokról több szempontja is van. Az egyik az, hogy a régi cölöpverőket — ők voltak az első honfoglalók kinn a homokon — se szél, se vihar ki nem szakította innen, a szép szó viszont elviszi az unokákat mind. Ha utcaseprőnek megy be a városra — mondja keserűen —, akkor is bemegy. Az öregek meg kuksolhatnak idekint. De aki hazajár, abban sincs köszönet. Megjön, és csak annyit mond: Szia, hol a kaja? Húzza oda a rádiót, eszik, hallgat, nem beszél az egy árva szót se. Mi volt vele egész nap? Ki tudja? Régóta pörben áll Móriczeal.' Neki köszönheti, hogy egyáltalán írni kezdett, mert megharagudott rá. Amikor elolvasta a Rózsa Sándort, akkor támadt az a gondolata, hogy tudna ő róla „többet is, mást is. Az ura ágán rokonságba keveredett vele, családi hagyomány őrzi a nagy betyár alakját. Glóriát semmiképpen nem akar a feje fölé rajzolni. Az igaz, hogy kancsikával olyan vásárt csináltak az ellenség között, hogy megemlegették, az is igaz, hogy kiváltsága volt a többi betyár között, mert fineszesebb volt, de betyárnak látja inkább. „A Veszelkék jobban tudják, ki volt az a Rúzsa Sándor." Kétszáz lapot írt már a nagy füzetbe. Ha elmúlik a munka a kertben, még a télen jó lenne kitenni a pontot a végére. HORVÁTH DEZSŐ