Délmagyarország, 1972. május (62. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-28 / 124. szám

VASARNAP, 1972. MA.TDS 28. SZIBÉRIAI KÖLTŐK Leonyid Martinov VIZEK Ládd-c: emberünk konokon inosl csörtet által a folyón. Kezében nagy vödör. Alig bírja cl. Várja a csalit. Emberünk újra átgázol a folyó túlsó partjáról. Vödrét csak alig emeli — nem folyóvízzel van teli, mert forrásból hoz csak vizet — és a vödröt, a nehezet —• bár a folyó van közelebb ... Feiiksz SZVOBODNIJ Csujev VAROSA Nem láttalak éa többnek: aprócska, csönd hona. Emiekem nem őrzött meg almaim városa. A kékbeolvadt hegyek a hajnal órei, akárha a napkelet sziklákból nőne ki. Kék szemú tél-táj. Ennél nincs megejtöbb talán. Anyám meséiben cl Távol-Kelet — hazám. Iv<m Isztomin HAJNAL Ramserkent az arany hajnal, s a főváros rámizent vérfrissítő, szilaj dallal: rádió zeng idebent. Odakint már él a munka: új pásztorhoz áll a nyáj, halasz halóját bogozza, vadászt erdő üdve vár. A repülő zsindelyt zenget. Az iskolában nyenyec nóta tölt el minden termet s játék: „Ecc-pecc, kimehecc." Hajnal-penge sért a Napba, vére serked, majd heve. Az embert a kedve hajtja: verset írni kellene. Flor Vasziljev ANYANYELVEM Kit ne ismernék c tájon, hiszen mindenki jó barát, s közöttük bárki kcljen-járjon beissza nyelvünk daliamat. Erdőt járok, folyót gázlók — így suttog a levél, s hullám, így dalolnak szög kalászok. c nyelven szólít meg hazám. udmurtui kínál a forrás, s cikkanl rám fényt a kasza, a madár udmurtui trilláz, c dallam kísér cl haza. Úgy pattognak a gyors szavak, mint távoli sámándobok, s akár a friss Csepca-patak udmurt nyelvünk is úgy csobog. FERENC GYÖZÖ FORD1TASAI Illusztrációul szovjet grafikusok emblémáit használtuk fel N

yolcéves fickó: ez azt jelenti, hogy az ember lógó cipőfűzővel szaladgál, nem akar mosdani, lökhajtásas-pilóta, futballsztár, cowboy vagy Robinson szeretne lenni; azt jelenti, hogy az ember elhasznált vonatjegyeket, üvegeket, csavarokat és drótdarabokat gyűjt, vagy esetleg golyót, töltényhüvelyt, ceruzacsutkát. De amit legeslegjobban kíván, az a ló. Még akkor is, ha az ember őr egy autóparkírozóhelyen, vagy újságárus, és nem tudja megvenni azokat a filléres füzeteket, melyeknek az újságbódén mindig csak az első oldalát olvashatja el. Futball-labdája csak egy cigarettásdoboz vagy egy papírgombóc, íján, amellyel lődöz, húr helyett madzag van, és szupermanruháról, tőrről, vagy igazi bőrlabdáról álmodozik. De az a ló, amiről Kisgaras álmodik, valóban létezik. Keresetéből mindennap felretesz egypár centavót, mielőtt hazaadná a pénzt, és egy este így szól az anyjához: — Anyu, veszek magamnak egy lovat Anyu fáradt és agyondolgozott. Leteszi a vasalót, és felnéz. — Lovat? Megbolondultál, fiam? — Barnát, és a szőrén fogom megülni. — No de, kisfiam, miket beszélsz itt összevissza? Tüdőd egyáltalán, hogy mennyibe kerül egy ilyen ló? Csak hogy megvedd, ötven pesóra van szükséged. Gondold meg, ötven pesóra! Az majdnem annyi, amennyit apád egy hónap alatt keres. Akkor aztán a iovat esszük? És hova teszed? Csak nem mihozzánk a szobába? És mit adsz neki enni? Talán lisztet? Nem, nem, fiacskám, ne is ábrándozz róla. — Igazad van, anyu. A ló nem fér a szobába, és a lisztet sem eszi meg. Inkább mégse veszek lovat. És Kisgaras elhatározza, hogy kutyát vesz magának. De jó nagyot, nyírott fülűt, hosszú lábút. Ilyen kutyát lát néha a gazdagok kertjében. Egy ilyen kutya majdnem ugyanaz, mintha ló lenne. — Anyu! — mondja —, nem veszek lovat, kutyát veszek, de egy nagy barna bundást. — Menj csak el a mészároshoz, és kérdezd meg, hogy mit eszik a kutya. Kisgaras elmegy a mészároshoz. — Te, Venanclo, tulajdonképpen mit eszik egy nagy kutya? — Hát — válaszolja a mészáros a fejét vakarva —, vannak kuncsaftjaim a Country Clubból, azok három font húst vesznek mindennap, de a legjavát ám, és két liter tejet. Kisgaras elcsodálkozik. Három font hús mindennap! Ők otthon egész héten nem esznek annyit, így hát fajkutya nem jöhet számításba. Sokkal jobb lesz, ha egy egészen közönséges kóbor kutyát szerez, egy kis borzasat. Az sokkal ragaszkodóbb, mindenhová követi az embert, és ha Kisgaras Hilda Perera KISGARAS a parkírozóhelyen őrzi az autókat, egy kicsit játszhat is vele. Világos: egy ilyen kutyus az igazi. — Te, anyu — mondja az édesanyjának —, nem kell nekem semmiféle fajkutya, csak egy egészen apró. — Ugyan, eredj már azzal a korccsal — feleli az édesanya —, az mindenfelé elkószál, aztán megharap valakit, és kész az öszszezördiilés a rendörséggel, mert lehet, hogy veszett volt. Van elég bajom így is, semmi szükségem még egy korcsra is. Kisgaras figyelmesen végignézi az édesanyját. Igen, egész nap el van foglalva a mosással, vasalással, stoppolással, főzéssel. És Kisgaras megszólal: — Igazad van, anyuci, nem kell kutya. Néhány napig toprengve jönmegy. A mindenségit, csak kell olyan állatnak lennie, amelyik se húst nem eszik, se dolgot nem ad. De persze fel kell vennie a karjára, hogy játszani tudjon vele, és vele kell, hogy menjen mindenhová. Egy macska fut át előtte az úton. Sovány és borzas, és a farka égnek áll, mint egy antenna. Kisgaras boldogan viszi magával a nyávogó macskát, és azonnal érdeklődni kezd, hogy mit eszik. Tiszta szerencse: elég neki egy tányérka tej, mert még meglehetősen kicsi. A saját tejrészéből fog neki adni. És még a parkirozóhelyre is magával viheti. A macska dorombolva dörgölőzik a lábához, és ráadásul kék szeme van. A macska az igazi! Nevetséges, hogy mindjárt nem erre gondolt. — Nézd csak, anyu, mim van? — Remélhetőleg kandúr. Mit csinálok a kölykökkel, ha nőstény? Anyu nem tudja megállapítani, hogy kandúr-e. Hazajön édesapa. Felemeli a macskát és megnézi. Kisgaras feszülten figyeli. — Hagyd futni, Kisgaras, nőstény. Minden szire-szóra lekölykezik, aztán bukdácsolhatunk a kismacskákon. Kisgaras fontolóra veszi a dolgot. Nem, ó nem fog a kismacskákon bukdácsolni, a szoba anélkül is kicsi. Nem kell a macská. Ezt is feladta. Már három napja áll a parkírozóhelyen, és megpróbál csak az autókra gondolni, amelyeket őriznie kell. A lóval nem ment a dolog, a kutyával és a macskával szintén nem. Mégiscsak egyedül kell maradnia. És ha szerezne egy gyíkot? De abban meg mi a jó? Egy darabig elszórakozik vele, megbámulhatja, amint ide-oda cikázik, vagy hirtelen levegő utan kapkod. Csakhogy a gyíkok mérgesek és harapnak. Hát a béka? Á, nem, az jóformán semmi. Csak megijednek tőle, és kész a veszekedés. Egyáltalán semmi értelme sincs, hogy örüljön valaminek, mert úgysem lesz semmi az egészből, és csak boszszankodik miatta. Végigmegy a Galiano utcán, egészen a San Rafael utcáig. A sarkon egy férfi áll, és egy icipici teknősbékát akar eladni, ami egy üvegben mászik körbe-körbe. Tíz centavóba kerül. — Mit eszik a teknősbéka? — érdeklődik Kisgaras. — Egy morzsányi húst vagy kenyeret, miegymást Kisgaras odébbmegy, és gondolkozik. A teknősbéka nem dorombol és nem nyávog De dülledt szeme van, és pikkelyes nyaka, és ha behúzza a fejét, és elbújik a páncéljába, olyan, mint a kő. A kicsinyein nem bukdácsol az ember, annyi húst sem eszik, mint a kutya, nem olyan drága, mint a ló, és sokkal szebb, mint a gyík vagy a béka, az egyszer biztos. Hát, ide azzal a teknős békával! Alig keresi meg a parkírozóhelyen a tíz centavót, elmegy az árushoz a Galiano utca és a San Rafael utca sarkára, megveszi a teknősbékát és beledugja egy zacskóba, amire két szellőzőnyílást fúrt Egész nap áll a tűző napon, őrzi az autókat és néha meghallgatja, hogyan motoszkál a zacskó. Végre van valamije, ami csak az övé. Egy apró, sötétzöld teknősbéka, kidülledt szemmel, karmos lábacskával. Este megmutatja az édesanyjának. És ha édesanyja a teknősbékát is ellenzi? Kisgaras végigsimítja az állatka kis fehér hasát. A teknősbéka mindent megeszik, egy morzsányi húst, vagy kenyeret, a kicsinyem nem bukdácsol az ember, nem ugat, nem kap veszettséget, és a rendőrséggel sem okoz összezördülést K

isgaras odaáll az édesanyja elé, előhúzza háta mögül az összegyűrt zacskót, felemeli a fejét, és egy kis aggodalommal a hangjában, kérdezi: — Anyu, és egy teknősbékát? — Úristen, kisfiam, mit beszélsz? — Hogy tarthatok-e teknősbékát? Az édesanya ránéz. Hirtelen elneveti magát, arcáról gyengédség sugárzik. — Hát persze, kisfiam. Tegnap találtam véletlenül egy üres üveget, és arra gondoltam, hogy abban éppen egy teknősbékát tarthatnánk. Hozd csak ide, kisfiam. .. Teller Gyula fordítása