Délmagyarország, 1972. május (62. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-28 / 124. szám

VASÁRNAP, 1972. MÁJUS 28. 3 föl um Veress Miklós BETŰINK Kezdetben volt az 6. nyárvégi ámulat a kertben, levelgyújtes a múlás óarany vadonéban, t a hosszú L, létra a diófára, amelyről ágat törtem, feher tálban a vérpiros, gömbölyű a. csodaalma — s párnámon a B. a bohóc, kit a láztól mér alig láttam, keringett fölöttem az M. egy sötét madár hatalma. Csak a nyüszítő €, eszmélet derengő rése, homlokomon a hűs, anyám keze, de a szemében szomorú á-lo é6 a H. a hó, a halál, a harang, az ágy halk lebegése Dideregtem negyvenfokos lázban, első osztályos kisdiák. Májusi* I-b« sírás és sikoly, temető sötétlik a T-ből, az L csak létra a lázhoz, azon botladozom én föl a forgó egekhez, vonító farkasok ágaskodnak utánam, az F-ek, mígnem botlik a lábam, és zuhanok a szakadék U-ba. uramisten, a kín hosszú f-je, a gerincesapolásr sziszegő tűk és kígyózó S csövek menetelnek értem háborúba, én koponyám belső falán szaladok körbe megint és megint, homorú égen, csupa kék folt vagyok, csupa farkasharapás—; Míg újra derengeni kezd a kint Kezdetben van az s. zsírkarikák a levesben. Hunyászkodik a H — most ő a hús, a gondtalan heveim. Az R se morog, s nem tépi a CS csalánja sem a testem: ebből rügy fakadoz, amabból gyerekcsevegés. S jön a legelső betű: az ablakhoz odaíészkel anyám arca, nem mozdul már sohasem, mesélő á-kkal altat, tenyerében nevetés-ö-nek örömét hozza, a V kecses poharában aranyló, drága italt ad. Aztán újra a kert. A kövér dongók D betűit tanulom, a fecskék ficsogásét, gyümölcsök csorduló gyönyörét, és múlik a fecskendőmarások kék helye ls karomon, s nevetek, ha meghozza az m-denevért a sötét — mégis más ez a kert, mélyén búvik az é-k vérpirosa, a tűzliliom csoda-ű-je homlokomba beleégett, mint megjelöltekbe a hatalom kegyelmes vasa, hogy nem tör e-k kerekébe az irgalmas ítélet Miért ld lázban tanul betűket — abba a szó beleizzlk. S nem egyetlenegyszer, de halálig égeti egyre beljebb tolulva. Nem a rák, a vérrög, az öregség — az ér el egyszer a szívig, hogyha szívünk kiégett, helyette gyúljon újra: ez maradok — V poharában az B-nek gyöngyöző, könnyű bora, amulat-ó és anya-Á, tüzek ü-je M sötét madara. A

könyvnapok alkalmi „történetírása" általában úgy tartja nyilván, hogy a húszas évek második ifiében, az olaszországi tapasztalatolc, hírek és beszámolók hatására rendezték meg Magyarországon az első nyilvános könyvünnepet. Kevesen tudják, hogy maga az ötlet mintegy harminc esztendővel korábbi. Mikszáth Kálmán utal rá, az egyik Almanach előszavában, 1895-ben. Megkérdezték tőle, milyen sikerev lehelne egy .demonstratív utcai könyvárusításnak". A magyar irodalom azokban az években — mint később is, a felszabadulásig igen sokszor — válságos helyzetben volt, az írók tengődtek, a könyvek nem fogytak. Mikszáth keserűen kifakadt: „Minek, kinek rendezzék meg; az egereknek? Mert ebben az országban más aligha nyúl könyvhöz". Az igazi történelem valóban a húszas évek végén kezdődik. A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete 1927 júliusi közgyűlésén Supka Géza terjesztette elö az indítványt. Érdemes idézni fontosabb gondolatait — márcsak azért is, hogy lássuk, mi valósulhatott meg belőle 1945-ig. Ezt mondta Supka Géza: „Tekintettel arra a döntő szerepre, amelyet a magyar könyvnek nemzetünk mai adott helyzetében határainkon belül és kívül be kell töltenie, mondja ki az országos egyesület, hogy a magyar könyv gondolatának propagálására szükségesnek tartja, hogy a kormányzat erkölcsi égisze alatt, a sajtó támogató, sával, s az egész magyar társadalom bevonásával évről évre országos könyvnap tartassák. Ez a könyvnap a magyar kultúrának egyetemes nemzeti ügye legyen. Széles körű propagandával teremtessék meg a magyar könyv szeretete a legnagyobb városban és a legkisebb faluban egyaránt." Melyik az a kormányzati szerv, amely megtagadja a támogatást ilyen nemes ügytől? Horthyéknak, a frissen „konszolidált" ellenforradalmi Magyarországon szükségük lett volna a neves írók támogatására — később durvább formákban tettek kísérletet megnyerésükre —, s jó alkalomnak vélték erre a könyvnapokat. A közelmúltban vált Ismeretessé Klebelsberg Kuno gróf, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek egy belső utasítása, a minisztérium kulturálisügyi tanácsosához. Klebelsberg, a könyvhetek listájának „előzetes átvizsgálására" hívja fel a figyelmet, kéri: gondosan ügyeiljenek arra. ne legyen a terjesztett anyagban „nemzetelelnes" (értsd: haladó, szocialista szellemű, a fennálló államrenddel szembeni elégedetlenséget kifejező) mű, s előírja, hogy „anyagilag csak az az irodalmi vállalkozás támogatható, amely kiáll a mai Magyarország mellett". A kormányzat „könyvheti programja" nem valósulhatott meg. Az irodalom ellenállt. A könyvnapi listákon alig akadt olyan mű, amely a klebelsbergi célt megközelítette volna, vagy ha igen: érdektelen fércmű, „Gyula deáki" nívón. József főherceg és Hóman, későbbi kultuszminiszter is mind kevesebb lelkesedéssel A KÖNYVNAPOK KRÓNIKÁJÁBÓL — sőt, mint Hóman írta: „egyre nagyobb viszolygással" — jelent meg egy-egy pillanatra a sátraknál. Igazi alkotóművész nem v részt a fasizmus szellemi előkészítésében. Nézzük meg például az egyik felszabadulás előtti eszdő, 1938 ünnepi könyvhéti listáját. Csak néhány cím, a fontosabbak közül: Arany János prózai dolgozatai és műfordításai, Ady Endre összes műfordításai, Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, Darvas József: A törökverő, Illyés Gyula: Petőfi, József Attila gyűjteményes kiadása, Benedek Marcell: A magyar irodalom története, Karinthy Frigyes: Amiről a vászon mesél, Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső ... Kivétel nélkül értékes művek •— igazi irodalom. Ami a könyvforgalmat — az akkori könyvheteknek is fontos célját — illeti, az eredmény vigasztalan. Nyomorgó országnak a legjobb könyv sem kell, legalábbis nem megvásárlásra; miből vett volna könyvet a magyar munkásság a harmincas években? A kevés példa a tömeges vásárlásokról: örvendetes kivétel. Kodolányi így írt 1940-ben: „Június első napjaiban, mint már évek óta, ismét felállítják a kulisszákat: a könyvsátrakat az utcán és szerte az országban, hogy eljátsszák bennük és előttük a magyar kultúra iránti rajongás cifra tragikomédiáját." Elmondja: puszta üzleti érdekké vált a könyvnap — s minthogy „eszmeileg sem sikerülhetett, legalább a kiadók akartak keresni, rossz művekkel, silány, .mérgező, alacsonyrendű' könyvekkel", A könyv első felszabadulás utáni ünnepe 1945 júliusában volt. Két hónap telt el a második világháború befejezése óta. Büszkén emlékezhetünk: a könyvkiadók az elsők között tértek magukhoz s kezdtek el dolgozni. A Szikra Kiadó például, a part kiadója, amely 1944 késő őszén a felszabadított Szegeden kezdte meg működését, mér fegyverza.i közepette (1945 januárjában) könyvnapi listát készített. Kilenc könyvet terveztek, közöttük a Kommunista Kiáltvány — első legális magyarországi kiadványként. 1945. július 12-én nyílt meg a könyvhét. A Nemzeti Színház előtt állították fel a központi sátrat. Köröskörül még romházak, feltépett villamossínek, aknaszaggatta úttestek. Kállai Gyula miniszterelnökségi államtitkár tartotta az ünnepi beszédet. Ott voltak a pártok, a kormány vezetői — s igen nagy számban —, mint Tersánszky Józsi Jenő tréfásan emlékezett később: „mind. akik éltek és nem éltek" — az írók. Az első ünnepi könyvhéten „saknem harminc kiadóvállalat 56 könyvet jelentetett meg. Az ünnepi lista a következő volt — egyebek között, természetesen —: Darvas Józsel, Déry Tibor, Erdős Renée, Fodor József, Gergely Sándor, Illés Béla, Illyés Gyula, Márai Sándor, Szabó Dezső, Tersánszky J. Jenő, Veres Péter és Kovai Lőrincz egy-egy szépirodalmi műve, továbbá Andics Erzsébet, Jócsik Lajos, Karácsony Sándor, Molnár E/ik, Péter Rozsa, Rákosi Mátyás, Révai József, Sándor Pál és Vas Zoltán egyegy ismeretterjesztő, tudományos, illetve politikai könyve. A sátraknál Gobbi Hilda, Major Tamás és Várkonyi Zoltán szavalta klasszikus és élő költők verseit. A kommunista párt lapjában, a Szabadságban, Nagy Lajos írta az első méltató cikket az ünnepi könyvhétről. Néhány mondatot idézek belőle: „Eszmei tekintetben a mérleg kedvező. Nagy számban jelentek meg a felszabadult lélek könyvel, s akadt vásárlójuk szépen. Inkább a dolgozók közül. A dolgozóknak azonban még kevés a keresetük, s nemigen telik nekik sok könyvre. Most még csak azok tudnak vásárolni, akik húst és őszibarackot esznek, és igazi feketét isznak. Ez a réteg viszont az idei könyvhéten már nem kapta meg a maga csemegéit: a Földi Mihályt, a Harsányi Zsoltot, a Bozzay Margitot. Ezért is volt sikeres az idei első könyvhét eszmeileg." A lapok, a kiadók, a könyvterjesztők egyesülete, s az írószövetség — akkori nevén az Írók Szabadszervezete- — ünnepi mérlegeket készített, s ezeknek summázata közös volt: megállapítottak, hogy azokat az irodalmi alkotásokat, amelyeket a Horthyrendszerben nem lehetett kiadni — s amelyek egy részéről még a kiadók sem tudtak —, örömmel és szeretettel fogadták az olvasók. „Micsoda szellemi szántóvető munkát kell még itt elvégezni!" — kiáltott fel egy, a kőnyvnapról szóló 1946-os „Fórum"-bell cikkében Szent-Györgyi Albert professzor. E

„szántóvető munka" még nem ért véget — mikor ér véget a szellem gazdagításának munkája? —, de csaknem harminc év óta folyik, mind nagyobb sikerrel. S a visszapillantáshoz segítséget nyújthat a könyvnapok történetének vázlatos áttekintése is: látható belőle, hogyan indul el, mivé akarták zülleszteni, s mivé lett mégis. Magyarországon a könyvünnep. Volt sikeresebb és gyengébb könyvnapi termés e harminc év alatt — de az egész mégis a kulturális élet olyan folyamata, amely a felszabadulás utáni történetünk fontos szellemi jelenségei közé tartozik. Meg is kellene írni egyszer valakinek, talán éppen könyvnap! könyvként, a magyarországi kőnyvnapok történetét. T. L i i