Délmagyarország, 1972. május (62. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-24 / 120. szám

KTODA. 1972. MÁJUS 2t. Szegedi emlékek Az idegen gyerek a Hagymaházban Szatmári István, a Víg­színház tagja 1947-ben vé­gezte el a főiskolát. Utána a budapesti Nemzeti Színház ösztöndíjasa lett, innen szerződött le a Szegedi Nem­zeti Színházhoz. Mégpedig elég hirtelen-furcsán. — Abonyi Gézát, aki a főiskolán tanárom volt, ép­pen akkor nevezték ki a Szegedi Nemzeti Színház állambiztosává. Hívott, menjek vele, s megígérte, hogy elintézi Majornál a fel­mondásomat. Másnap én már a próbára se mentem be Szegeden akkoriban He­gedűs Tibor, a Vígszínház egykori igazgatója volt a prózai főrendező, Both Bé­la és Horváth Jenő voltak az igazgatók. A társulat tag­jainak neve már ismerős so­rozatunk olvasói előtt, nem­régen Rajz János nyilatko­zott róluk nagyon szépen. Ilyen társulatba bekerülni egy fiatal színésznek — több mint szerencse. — Hegedűs Tibor — me­séli Szatmári István — a vígszínházi szellemet képvi­selte Szegeden. Both Béla a Nemzeti Színház hagyomá­nyait hozta magával Pestről, Horváth Jenő az új szelle­mű, gyors ritmusú, az érte­lemre ható színházat próbál­ta kialakítani. S mindemel­lett ott volt Vaszv Viktor, aki igazi nagy egyéniségek­kel hozta létre nagyszerű operaelőadásait. Ebben a sokrétű intézményben lubic­koltam mint fiatal színész. Ez a sajátos világ teljesen befonta, magába olvasztot­ta Szatmári Istvánt Ami azért is sikerülhetett olyan tökéletesen, mert akkor a színész — főleg a fiatal szí­nész — csak a színházi fel­adatával törődött. Nem volt a színházon kívül semmiféle mellékkereset, nem volt film, rádió, televízió, szink­ron, nem volt, ami megossza a színészek figyelmét. Csak a szerepeknek, a színháznak éltek. De, így visszaemlékez­ve, talán mégis az eszmé­nyien tiszta, baráti légkör volt a legcsodálatosabb, az a segítőkészség, ahogyan egymást, s főleg a fiatalokat segítették, támogatták, taní­tották a színészek. Szatmári István is azért ment vidékre, amiért annyi hogy játsszék. Teljesült a vágya, hiszen a fiatal szere­peket mind rá osztották. A Liliomfiban Gyuri pincért alakította — partnere az ak­kor még prózai színésznő, Zentai Anna volt. A Külö­nös házasság Buttler gróf szerepében lépett színre, a kritika általános megelége­désére. Sokat volt színpa­don, s nemhiába, mert ami­kor két év múlva Major Ta­más Szegeden vendégszere­pelt, azonnal visszaszerződ­tette a budapesti Nemzeti Színházhoz. — Mi voltunk az elsők, akik tájelőadást tartottak. Az első darab, amivel kilép­tünk a színház falai közül — jól emlékszem rá! — Az idegen gyerek volt. Makón adtuk elő, a „Hagymaház"­nak becézett kultúrotthon­ban. Nagy emlékem még Szegedről az a Lear király­előadás is, amelyben Bartos Gyula játszotta Leart, akkor már közelebb a nyolcvan­hoz, mint a hetvenhez. Aki azt az előadást látta, soha nem felejtheti el. A színház csodálatos él­ményeket tud nyújtani nem­csak a közönségnek, hanem a színésznek is. Egy-egy jó előadás emléke megőrző­dik a nézőben és a színész­ben egyaránt. De a színész szíve akkor is gyorsabban dobog, ha az első szerződése eszébe jut, s akkor is, ha megpillantja azt a színházat, amelynek színpadán az első szerepeket formálta hiteles­sé. Szatmári István ma sem tudja kivonni magát ennek az érzésnek a bűvköréből. — Ha a tévében a Szegedi Nemzeti Színház függönyét látom felgördülni — mond­ja —, mindig a régi szoron­gás lep meg, mintha nekem kellene a színpadra menni. Gulay István Sirályfészkek a leskunyhón Közép-Európa legnépesebb dankasirálytelepeként tart­ják számon a fehér-tói ter­mészetvédelmi terület alig ötszáz négyszögöles szigetét A vízi madarak biztonságos tanyáját végeláthatatlan ha­lastó övezi. Becslések szerint háromezerre tehető a fész­kek száma. Annyira közel vannak egymáshoz a fész­kek, hogy a sirálycsaládok között gyakoriak az elkesere­dett harcok a helyért Dr. Beretzk Péter ornitológus elmondotta, hogy a mada­rak gyakran választanak kényszerű szükségmegoldást. Még a leskunyhón is költe­nek és ugyancsak fészket raktak a sziget bevédésnél használatos fatuskókra. Már többször szóba került a kis szárazföld rekonstrukciója. Ebben — elsősorban a fel­töltésben — valószínűleg segíteni tudna a halgazda­ság, mert a sáros, iszapos ta­lajokon is jól mozgó lánc­talpas gépekkel rendelkezik. Az idén azonban a szokásos hullámverés elleni partvé­delmi munkákat és az el­burjánzott gyomnövények kaszálását sem végezhették el. A tavaszi belvizek elma­radása miatt ugyanis a le­apadt tavakon nem volt le­hetőség a sziget csónakkal való megközelítésére. Jelen­leg pedig — a nagy költési időszakban — mór nem sza­bad háborgatni a „lakókat". A sirályoknál is nagyobb baj érte a kizárólag sík tere­pen fészkelő cséreket, mert a buja növényzet szinte el­borította a szigetet „fte szettemét a tűz nrn égeti meg.,. 7. fiz adott sző Bárhonnan jött a hír Dó­zsa táborába, csakis ugyan­azt jelenthette, akár vesze­delemről, akár sikerekről szólt: küzdeni mindhalálig. Természetesen a győzele­mért. De a keresztesek arra is felkészültek az apátfalvi népítélet után, hogy bár­milyen rosszra fordulna a sorsuk, harcolnak utolsó le­heletükig. Hasonlóképpen gondolkoz­tak a hatalmukért, életü­kért rettegő nemesek is. Gyorsan és elszántan ké­szültek a. leszámolásra. Észa­kon Bornemissza János nö­vesztette mind fenyegetőbb­re a nemesek táborát. Er­délyben Szapolyai János vajda toborzott sereget oly sietséggel, hogy még az éj­szakákat sem hagyta ki­használatlanul. Az Erdély területén előforduló szórvá­nyos paraszti csapatokkal egyelőre nem is igen törő­dött, mert okkal hitte, hogy ahol a forradalmi paraszt­seregek zöme van, ott az igazi veszedelem. Egyelőre azonban óriási volt Dózsa helyzeti előnye. Kellő biztonságban érezhet­te magát, hiszen számos sík­földi vár állt már a ke­resztesek rendelkezésére. Ám hátra volt még a siker betetőzése. Lippa, Solymos és Temesvár nélkül csak fél­megoldásnak számított min­den eddigi győzelem. Földrajzilag, stratégiailag roppant fontos kulcshely volt a síkföld határán a Ma­ros utolsó szorosa, amely valóságos várkapuként őriz­te Erdélyt. Aki ezt a kaput birtokolta, annak kelet fe­lől, azaz Erdély felől nem kellett támadástól félnie, vagy megfordítva. És ez a „vagy" mindig nagy szere­pet játszott a Maros utolsó szorosát őrző két, egymás­sal szembeni vár, Solymos és Lippa életében. Ha erős vajdái voltak Erdélynek, mint például Hunyadi Já­nos, akkor az ő kezükön volt a két erőd. Máskor meg a királyok befolyásá­nak volt nagyobb súlya. Ez­úttal gyenge uralkodó ült a trónon, de unokaöccséé, Ho­henzollern Györgyé volt az ikererőd. Ennek meghódítására ve­zette seregeit Dózsa a Ma­ros mindkét partján, hogy el­reteszelje az Erdélyből kive­zető utat. Miközben vonultak a partok mentén, sorra el ­foglalták a nemesi udvarhá­zakat. Csak ott romboltak, s ott koncolták fel a nemese­ket, ahol ellenállásra talál­tak. Csóla, Arad, Világos be­vétele utón június elején ért Dózsa Lippára. Serege zömé­vel délnyugatra, a Maros és Temesvár között ütött tábort, hogy a jól megválasztott helyről bármilyen irányba tudjon erőket küldeni. De mivel döntő fontosságú fel­adat volt a szoros-erődök el­foglalása, a fővezér maga in­tézkedett a helyszínen. Ebben az időben Lippa dicsekedhetett Arad várme­gye legnagyobb és legjelen­tősebb városa rangjával. Hét bástyával, négy kapuval állt a Maros jobb partján. Fel­legvára rendkívül erős, hí­ven jelentőségéhez. Pénzver­de, királyi sókamra műkö­dött a városban, révje, vám­ja igen fontos. Kórházáról, iskoláiról szintén nevezetes. Mivel a vár védói nem szá­míthattak felmentő sereg ér­kezésére, csak amolyan tes­sék-lássék módon védekez­tek. Mielőtt komolyabb harc­ra került volna a sor, átszök­tek a szemközti Solymos vá­rába. Ritkán mutatott jókedélyt a szigoráról híres, általában hallgatag fővezér, de Lippa városának meghódítása után bort osztott katonáinak a piactéren, június hetedikén pedig szabad zsákmányt en­gedélyezett számukra a fel­legvárban. Közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a szem­közti Solymos váráról. Tud­ta, az jóval keményebb dió lesz — mert amennyivel ki­sebb Lippánál, annyival megközelíthetetlenebb a nyaktörő hegyormon. De amíg birtokba nem veszik, addig a lippai siker sem te­kinthető megnyugtatónak. Nem vesztegette hát az ide­jét. Közvetlenül a június he­tedikei pihenő utón, nyolca­dikán délben már meg is kezdték a Solymos elleni tá­madást. Prantner német származá­sú várparancsnok gondosan felkészült a védelemre. Dó­zsa úgyszintén a vár bevéte­lére. Módszeres ostromhoz látott. Hallatlan fizikai erő­feszítés árán éjszaka tüzérsé­get állíttatott a szemközti hegyoromra. Kilencedikén hajnalban követséget kül­dött a várba. Megüzente, csak akkor tüzeltet, ha meg­tagadják a vár átadását. Prantner azt válaszolta, hogy semmi áron sem hajlandó megadni magát. Erre heves ágyútüzet zúdítottak a ke­resztesek a várra. Lövedé­keikkel számos épületei fel­gyújtottak, a lőporos tornyot is megsemmisítették. Mindez nem volt elég a vár parancs­nokának. Lebontatta az ösz­szes zsindelytetőt és védeke­zett tovább. Hiába szeretett volna Dó­zsa részese lenni a solymosl diadalnak, kötelessége a Te­mesvár közelében táborozó seregéhez szólította. De el­köszönvén az ostromlóktól, megparancsolta nekik, tűz­zel-vassal, mindenáron sze­rezzék meg az erődöt. Alaposan megkeserítették a vár védői az ostromlók helyzetét. A legmakacsabb támadásokat is visszaverték. Odabent azonban meghason­lott a magyar nemzetiségű katonaság a német parancs­nokkal. Pranter hallani sem akart a kapitulációról, mire a katonák megállapodást kö­töttek a keresztesekkel: át­adják a várat, ha békén el­vonulhatnak. Megnyitották hát a kapu­kat Dózsa csapatai előtt De mivel a keresztesek sokat szenvedtek ostromlás köz­ben, fel akarták koncolni iménti ellenségeiket önha­talmúlag mégsem mertek cselekedni, ezért futár útján értesítették Dózsát szándé­kukról. A fővezér pedig Temesvár közeléből keményen megpa­rancsolta: mivel az adott szó szent, kötelesek betartani. Engedjék hát szabad útjuk­ra a solymosi katonákat így is történt. Gerencsér Miklós Következik: A TÉT: TEMESVÁR Új ásvány Messze Északon, Jakutföl­dön, a szovjet geológusok új gyémántféleségre buk­kantak. A leletet jakutitnak nevezték el. Ez a kő igen apró gyémántrészecskékből áll. Ezeknek összenövése és egymásba fonódása különle­ges szilárdsággal ruházza fel az ásványt, ami lehetővé te­szi, hogy a jakutitot fúró­szerszámoknál is felhasznál­ják. Napóleon — konyakkal — Aranyos ez a gyerek — mondja Bindercsikné, aki kora ellenére fiatalos. A dicséretet Lázár Géza kislányénak szánta. Valóban aranyos, négyéves kislány. Egész nap csacsog, sőt filozo­fál, Nevetése gyakran betölti az üdülő társalgóját. Kft*; báron; napja megszakítás nélkül esik a hó. Leg­feljebb eRv-két órára mor.duln-J.- ki a bautaltak. Hólab­da/.nak, sargarépaorrú hóembert építenek. Azta». sietnek vissza a társalgóba. Itt zajlik az élet. Élet... Kártya­csaták. Ulti, römi, kanaszta, tarokk. Néhányan olvasnak. Lázár olvas Mellette felesége horgol, Marika, a csöpp­ség. építőkockákból csodálatos házat formál. Olyan ka­csalábon forgót Az apja az új bekezdések között oda-oda­figyel: vajon sikerüi-e? Többnyire mindig akkor dől ösz­sze az építmény, amikor már csaknem kész. Aztán tovább épít, kitartóan. Allhatatossága íiúgyereknek is dicsére­tere válna. A szomszéd asztalnál ülő női társaság hangos dis­kurzus kíséretében kanasztacsatát vív. Az a korosodó, ősz­be hajló hölgy, Bindercsikné is közöttük van, Lázár csak látásból ismeri. A férjéről annyit tud, hogy nagy beosz­tású. Különálló villában laknak a Rózsadombon. Binder­csikné feláll a kártvaasztnltól, és I.ázárékhoz fordul. A gyerek munkáját figyeli. Mosolyog. Aztán megszólítja Lá­zárnét — Nem ismerjük még egymást, kedves. Mutatkoz­zunk be. Tündéri ez a csöppség — közben leül az asztal­hoz. — Mit horgolsz? — kérdi Izzómét. A tegezést a fia­talabbal szembeni közeledésnek szánja. — Blúz lesz. A gyereknek. Milyen ügyes vagy. Ez csodaszép minta, és kitűnő műanyag fonal. Hercig lesz benne ez a kis tündér. Lázár változatlanul olvas, de azért a párbeszédre is odafigyel. — Hasonló anyagból, persze Jobb minőségű, mert nem magyar, a múltkor Párizsban vettem egy szettet ma­gamnak. Itt van velem. Ha falveszem, megmutatom. Iga­zán nem is volt drága, és Párizsban a választék... A fér­jed elmélyedt a könyvben. Mit olvas? — szól Lázárhoz. — Tolsztoj Feltámadását — feleli. — Á! Ebben van az a csata, ugye? Hogy is hívták a hősét?... Pedig emlékszem... Valami konyaknevű — hahotázik. — Napóleon? — Az, az. ö ütközik meg az orosz hadsereggel..; — Ez nem az a Tolsztoj-könyv. Az a Háború és béke. — Ja, értem. Az volt filmen is, ugye? —- Igen. Ez a Feltámadás. Hatodszor olvasom. — Annyira izgi? Krimi? — nevet. — Izgalmas, de nem krimi. Ez irodalom. A hölgy visszatér az eredeti témájához. — Tündéri ez a gyerek, Mondd, édes, hol laktok? — Kőbarwan — feleli Marika. — Kőbányán? — fordul hitetlenkedve Lázár fdlé. — Hogy lehet ott élni? — csapja össze a kezét, aztán észre­veszi, hogy megjegyzése bántó volt, s igyekszik zavarát leplezni. — Élni? — kérdi Lázár. — Íme, itt vagyunk. Test­ben egészségesek és — talán — lélekben is. — Aztán az idős hölgy kérdésének hangnemében megjegyzi. — Tudja, asszonyom, a Rózsadomb túl meredek. Ahhoz kocsi kell, s egyelőre, persze csak egyelőre, ezért nem költözünk oda. — Mondja kellő flegmasággal. — Meg aztán... — Bindercsik elvtársnőt külföldi interurbénhíváshoz kérik! — kiabál a portás. A korosodó hölgy felugrik Lá­zárék asztalától. — A, biztosan a férjem Baselből. Ott van kiküldetés­ben. Hót. felhívott! De rendes — és nagy örömmel siet a porta felé. # Pocsékul ráz ez a huszonnyolcas villamos. Egy sor iparvágány torkollik bele, vagy átszeli. Akkorát dob az öreg sárga bódén, hogy az ember agyvelejéből csaknem rántotta lesz, rnjre végigmegy a Kőbányai úton. És a tar­kaság: modern házak és öreg munkáskolóniák, szűk ab­lakokkal, kiirthatatlan rovarokkal. Rámennek azok a ke­nyérre, az alvó emberre. Csak akkor pusztulnak el, ha majd ideállnak a dózerok, és eltuszitják őket házastul a múltba, ahonnan származnak. A kolóniák előtt madzagon ruhák száradnak. Lázár figyeli ezt a neorealista tarkasá­got Aztán leszáll a huszonnyolcasról. Vasárnap délután lévén, van ideje a sétára. A nap is pokolian fút. A sarki fagyialtosnál kér egy kétforintos adagot Pi­szok raffináltan meríti az eladó az adagolókanalt Fél ol­dalán semmi. Szóval fél gombóc az egész helyett Lázár nem szól érte, mert mögötte hosszú sor áll. Még elzavar­nák, mondva, miért tartja fel az eladót, miért hőbörög? Megy hát tovább a kolónia lapos házai között. Délután öt óra. Az egyik ablakon kibömböl a rádió, valamiféle cigánynótát, a másikon beatzene gurgulázik. Odébb csete­paté két szomszéd között Az isten tudja miért, de na­gyon is emlegetik az istent, és vicaverza a rokonságot Az egyik égrenyíló ajtón fiatal lány lopakodik ki. Mozgásán látszik, hogy esti találkára indul. Felsprejszolt melleinek játéka, ritmikus árnyékban kúszik a porban. Istentelenül kifestette magát. Még műszempillája is van. Lázár kószál a. kolónia nyári szagai között. Azon gon­ddfkodik, M hol!_'p jönnének azok a dózerok, amelyek majd eltasztíják ezt a kietlen darabkát a múltból, akkor szívesen megvárná, végigvirrasztaná az éjszakát. Egy őszbe hajló hölgyet vesz észre. Nézi. A hölgy kö­zeledik. Nem tévedés, de hogyan kerül Ide? Egymás mellé érnek a keskeny úton. *Az őszes hölgy is Mismeri Lázárt Nem tudja: elmenjen mellette szót­lanul, vagy-... Nincs idő a gondolkodásra. Lázár ráköszön. — ...az üdülőből, tetszik emlékezni? — mondja. — Ó, hogyne — feleli az asszony olyan meglepett­séggel, mintha valami szörnyű tetten csípték volna rajta. — Hogyan kerül Ide? Igazán, ilyen véletlen. Éppen fél éve. Micsoda hideg volt. Most meg az ember majd­nem elolvad. — Igen, igen. Szörnyű a hőség. Ráadásul bedöglött a kocsink is. Képzelje, ezen a huszonnyolcason, na és a tizenkettes busz Budától az Emkéig... Megfő rajta az ember. Lázár, minthogy eredeti kérdésére nem kapott vá­laszt, ismét megszólal. \ — Ml járatban Kőbányán, és éppen itt? — kezével végigmutat a kolónia horpadt háztetőin. — Ez nem vala­mi szép látvány. — Semmi különösebb — feléli az. asszony. — Itt la­kik anyám, aztán, ha néha jut rá időm, eljövök megnézni. Nyolcvanéves és — széttárja kezét — anrtyi baj van az öregekkel... Lázár tovább sétál és gondolkodik. Most ő se tudná hirtelen megmondani, hogy: a konyakról nevezték el Na­póleont, vagy Napóleonról a konyakot. Vincze György , »

Next

/
Oldalképek
Tartalom