Délmagyarország, 1972. május (62. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

12 VASÁRNAP, 1972. MÁJUS 21. A TÖRTÉNELEM GEOMETRIÁJA FŐBB TÁRSADALMI RÉTEGEK EGY FŐRE JUTÓ REÁLJÖVEDELMÉNEK ALAKULÁSA FŐBB' TÁRSADALMI RÉTEGEK E6F FÓR6 JTIRÓ ÖSSZES JÖVEDELME M "A FOGTÁTIEÖJÍRATÖTRATCM ELOSZLÁSA- JÖVEDELEM SZERINT WMml JitMoibm t Am> amfibciitti.il .»i«üa 1968 197ÍV CHwMbliMnib "y'jzMwsim t- iiooi.isoo 1HJ ísotoooa • • DUHI! J00j,4000 íj— TÁRSADALMI JUTTATÁSOK ALAKULÁSA fejj mo IMS ' tm Térroí ii,th.nl ,,(1.11, f jniuunj Pírítwn jfl't'.l* 21815 1 Hl m lÁ"! Eo4«í4*oJgjí uodiiu «nifH PíTlffs, 6M0r4( Az egyenlőség társadalmát építjük? Ha a nagy történelmi célhoz, és a múltban fogant eszményekhez mérjük társadalmi folyamataink irányát, akkor a válasz határozott, és egyértelmű: igen, a históriai örökség megszüntetéséhez, az embert embertől elválasztó egyenlőtlenségi szakadék áthidalásához vezet az utunk. Országunk, korszakunk mégsem az egyenlőség világa. Nem lehet még az. mert a történelem geometriája különbözik az. euklidesi törvényektől: itt két pont között nem az egyenes a legrövidebb, és az út, amely a holnapi célhoz vezet ezért is kanyargós. Gondoljuk meg: vajon célszerű lenne az egyenlőség rövidre zárt, elrendelt, mai bevezetése? Valódi egyenlőség lenne az, ha — történetesen — holnaptól mindenkinek pontosan azonos mennyiségben porciózná ki a javakat a társadalom, függetlenül szorgalmától, képességeitől, felelősségétől, egyszóval: végzett munkájától? A munkához kötődő differenciálás egyenlőtlensége megszünteti a vagyon, és az előjogok szakadékát, de új társadalmi különbséget, sőt — Marx szavaival — új privilégiumot ismer el: a munka rangját, s természetesen e szocialista ranghoz kötődő jövedelmi eltéréseket. Ez hát az a történelmi terep, amelyen a társadalmi, gazdasági fejlődés különleges geometriája megvalósul. Arról lenne tehát szó, hogy a mai egyenlőtlenség, ami a munka szerinti elosztásból történelmi szükségszerűségként következik, csupán a ködösen távoli jövőben, tehát az utódok számlájára átutalva teremt majd egyenlőséget? Ez a bonyolult kettősség jellemzi ugyan napjainkat, de az egyenlőségre — a munka szféráján túl — most is erőteljesen törekszünk. A Központi Statisztikai Hivatal adatai egyértelműen vallanak erről a tendenciáról. A számok — ha megfejtjük társadalmi jelentésüket — azt jelzik, hogy a családi jövedelmek különbségei csökkentek a közelmúlt években. A családi — tehát az egy főre jutó — jövedelmek eltéréseinek mérséklődését érzékeltetik a következő tények: 1962-ben az átlagos jövedelmi szint felett élők bevételei 199 százalékkal haladták meg az átlag alattiak színvonalát, s 1967-ig ez az eltérés 92 százalékra mérséklődött. Ugyanez más oldalról nézve: ha a tízmilliós országot tízszer egymilliós jövedelmi csoportokra osztjuk, kiderül, hogy 1962-ben a legmagasabb jövedelmi szintű 1 millió lakos bevételei csaknem hatszorosan haladták meg a legalacsonyabb 1 millióét; 1967-ben az a skála már határozottan szűkebb, négy es félszeres. A családi jövedelmek közelítésében — mert hiszen ezt jelzi az iménti tízszer milliós számítás —, elsőrendű szerepet töltött be a társadalmi juttatások növekedése. Ami az emelkedés ütemétmértékét illeti: a társadalmi juttatások gyarapodása a mögöttünk levő harmadik ötéves terv éveiben a munkából származó jövedelmek emelkedésénél lényegesen gyorsabb volt. Az úgynevezett pénzbeni társadalmi juttatások 1960 és 1970 között csaknem két és félszeresére nőttek, mindenekelőtt a szociálpolitikaijövedelmi intézkedések — a családi pótlék kiterjesztése, a nyugdíjak, emelése, és körének bővítése, a gyermekgondozási-segély bevezetése stb. — nyomán. A pénzbeni juttatások, mivel elsősorban az alacsonyabb jövedelmű családokat érintették, nagymértékben hozzájárultak az elmúlt évtized nivellációs eredményeihez. A családi jövedelmek mindmáig nagymértékű különbségeit elsősorban demográfiai tényezők okozzák. Nyers Rezső mondotta az agitációs és propaganda-tanácskozáson: „„.még sokan vannak, akik nehéz anyagi körülmények között élnek, ezek a családok nem is mindig a kis keresetűekből, hanem azok közül kerülnek ki, ahol a nagy család, sok az egy keresőre jutó eltartott, másrészt azokból, akiknek a nyugdíjuk alacsony." A folyamat fránya, a családi jövedelmek közelítési tendenciája nyilvánvaló — kérdés most már csupán a mérték, és ütem lehet. A statisztikai adatsorok vallomásából az is kitűnik, hogy a kiegyenlítődés korántsem értelmezhető minden családra évenkénti folyamatossággal; az irányzat csupán hosszabb távon, több év átlagában értelmezhető. Közben, egy-egy évben, a családi jövedelmekben emelkedés és csökkenés egyaránt előfordulhat. A szellemi és munkás háztartások egy főre jutó névleges jövedelme 1966. és 1969. között például úgy alakult, hogy a háztartások 82 százalékában pedig csökkent a jövedelmi arány; a paraszti háztartásokban azonos időszakban 77 és 23 volt a megfelelő változási mérték. A családok egy főre jutó jövedelmei — átlagokban számítva — ebben a példaként választott időszakban is számottevően emelkedtek: a szellemi és a munkás háztartásokban 20, a paraszti háztartásokban pedig 27 százalékkal. Az átlag — természetesen — aligha vigasz azokban a családokban, ahol ha átmenetileg is, az egy főre jutó jövedelmek csökkenése érezhető. Ám az irányt: a családi jövedelmek közelítésének történelmi grafikonvonalát ez sem módosítja — a munkából gyarapodó javainkból mind többet fordítunk e nagy társadalmi cél megvalósítására! TÁBORI ANDRÁS Ülök. Az jár az eszemben: „Gondolkodom, tehát vagyok." Hirtelen az a jámbor ötletem támadt, hogy jó lenne megtudni, hány óra. Tárcsázom is a pontos időt, ahol egy kedves férfihang közli: Kilenc óra egy pere Jó idő leteltével ismét hívom a számot, ahol az előbbi kedves hang közli nyomatékkal: „Kilenc óra egy perc". Hát ez meg már miféle időzavar? — és kétségbeesve fordultáé tanácsért a szomszédomhoz, Kokoszov technológushoz. — Valami elképzelhetetlenül félelmetes dolog történik: az idővel — mondom. — Ügy tűnik, mintha megállt volna. — Az tehetetlen! — vágja rá Kokoszov, és már tárcsázza is a pontos időt. Az előbbi hang vele ls kőzik „Kilenc óra egy perc". — Lehetséges, hogy megállt a bemondó órája — tételezem fel hangosan gondolkodva —, vagy egyszerűen nem tudja, hogy mft is kell csinálnia? —A pontos időt automata közli magnószalagról — világost fel Kokoszov. — Akkor meg a gép téved, és állandóan ismétel, mint a futballmeccset közvetítő riporter! — Nem, nem az idő nem ismétlődik! — mond ellent Kokoszov, és ismét hívja a számot.„ Az eredményt olvasom az arcáról, azaz: „Kilenc óra egy perc". — Lehet, hogy megállt az idő? — Mi állt meg? — Nem az eszem tokja, hanem az idő! Felmondta a szolgálatot Sportnyelven szólva, feladta a meccset. Különben is elég régen szolgálja már az embert. Ügy van, mint ahogy a költő írja: „Állj meg, ne szállj el pillanat te csodák forrása... !" Vagy még az is lehet hogy ütött a végső óra, azért állt meg kilene óra egy perckor.., — Maflaság — háborodik fel Kokoszov. — Az idő az sohasem áll meg. Nem tud megállni! Különben is a Föld saját tengelye körüli forgásával és a Nap körüli keringésével van szoros kapcsolatban. Ha a mi hivatalunk olyan sebesen forogna, mint a Föld a saját tengelye körül, az idő akkor lenne változatlan. — Akkor az a legvalószínűbb, hogy a mi hivatalunk kezdett forgásba? Gépiesen nézünk ki az ablakon. Ám nyoma sincs a forgásnak, bár a fejem zúg, szemem előtt páros karikák futkosnak.,. — Az nem lehetséges, hogy a Föld megunta a forgást keringést? — kérdem ijedten. — Fel tudod fogni, ez mit jelentene? Ez lenne a vég maga. — Mi lenne? — A világ vége — suttogja Kokoszov, maga is megijedve a gondolattól. Ijedtségem kifejezésére egy népies közmondás lenne a legtalálóbb. Ösztönösen nyúlok a telefon után, és tárcsázom a számot És a jól ismert hang közBs — Kilenc óra három pere. — Nem állt meg! — kiáltok fel. — Ha lassan is, de megy „. Kokoszov sem állta meg tárcsázás nélkül. Am az izgalomtól a telefonba sokáig meg sem tudott mukkanni. Végül mégis úrrá lett magán, kérdezett és 3. fete" let sem maradt eh „Kítene óra három perc". — Köszönöm — mondta a kagylóba. ' — Azután eöenőraéskéná ísraét én hívtam a számot Ám ekkor a pontos Rfő megkérdezte: miért szórakoznak? Én majdnem köbátváitnyá váltam a csodálkozástól, de végül mégis magyarázkodni kezdtem: — Valamiféle időzavar állt itt be, elvtárskám! Már jó ideje tárcsázzuk, ám az idő aüg halad! Miért? A hang majdnem káafea®sba csapott át: — Azért, mert önök az istennek sem hajlandók dolgozni. Gyerünk gyorsan, lássanak munkához. Ekkor kiderült, hogy az izgalomtól eltévesztettük a pontos idő számát, és a saját osztályvezetőnket tárcsáztuk állandóan. Amikor magunkhoz tértünk és hívni akartuk, hogy elnézését kérjük, már elmúlt öt óra. Észre sem vettük, hogy vége a munkaidőnek! SZ. KOMISSZARENKO