Délmagyarország, 1972. április (62. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

VASARNAP, 1972. ÁPRILIS 8. ' I LírZ PATTOGATOTT KUKORICA Miklós A LÉLEK KERESÉSE Havat' sírnak az crdök és fagyott ujjaik közül kihull a sötét vonuló anyák fájdalmuk lobog zsebkendőbe kötve viszik fiaik utolsó ítéletét jön jön az enyém is jön a széthulló sorok között talpig fekete némaságban jön bekötni a szememet Itugy méhében fogant sorsomat ne lássam aj beköti a szememet köti rá haját téphetctlen havat sírnak az erdők törött agancsú mítoszok vergődnek égbolt-veremben Vasfaló tél a fagyökerekbő! a szívgyökerekbe hadak és tüzek köddé szakadt romok múlhatatlan sebek arcomba hegedve látó szemeim mozdulatlanok igézné őket a roppant szorzetn síkság • pörclkedik ragyog 1 havat sírnak az erdók az elvesztett erdők elcjlhctelicn szarvasok Megfagyott mnlt létet csorbító föláshatatlan az ősóceánig s e földben jégtömb-törlénelem vízüveg-királyok jéghegy-nép zúzmara-bitó bazalt-hit s körötte közöny-gránft ősmagyar múzeum mutogatja csontok cs gyíírúk jcgcsap-csodáít vasbúi -arany hól-kornná it valami végső vízözönig einbertisztitó olvadásig amikor ezer év hordalék alól kibukkan igazi lelkünk az a jégkori jég Hej rozsdaevö tavasz zúdulj szivgyökcrckbö! a fagyökerekbe láió szemeink mozduljatok vonuInak anyáink ünucplós feketében méhiikhen áttetsző titok vergődnek aj iéleknyt veremben uralok sztyeppék mítoszai az alumínium agancsú és neonszemú szarvasok remeg belé az Ideg cs szív a szív az európai visszhangzik beiül dobbanása íéplictctlcn gyökér köti örök magára-riadásra: ez a haza e talpalatnyi honnan nem lehet kiszakadni ahol mint megkövült anyák néznek a 'megörült tanyák haldokló táltosai annyi hiába-hitnek Sírnak sírnak az erifok az elveszett erdők cs csillagot gyújtanak miköröttünk ha végül Rilerílnek t Az Erdő a vadaknak rrrmS verseskötetből, mely a napokban jelent meg a Móra Könyvkiadó Kozmosz sorozatában. Jorjáoi bevásárló központ Bakk Sándorné 1937-ben krumpliszedés közben rosszul lett Letette a kapát, hazasietett a pusztára — a középső cselédházban lakott, asszony lányával közös konyhán —, megrakta a tüzet, egy fazékban vizet tett föl melegedni, s pár perc múlva megszülte Mihály nevű fiát. A varrókosárból elővette az ollót, elvágta a gyerek köldökzsinórját, megfürdette. Este a grófné tyúklevest küldött neki. Másnap Bakk Sándorné újra kiment krumplit szedni. Ez az ősrégi történet a pattogatott kukoricáról jutott eszembe. Valamelyik forgalmas utcasarkon pattogatott kukorica szaga csapott meg, s nemsokkal később észrevettem a kis ügyesen megszerkesztett vaskályhát is. Egy tüdőbajosforma ember állt mögötte, s szakértelemmel húzogatta a parázs fölött síneket futkosó drótketrecet. A pusztán mindig nagy ünnepnek számított a kukoricapattogatás. Különös szertartás volt, némi ős-közösségi beütéssel. Persze, nyoma sem volt ott az erre a céíra szerkesztett kályhának. Egy asszony kellett hozzá, meg rosta, meg tűz. Jó száraz fából, vagy szotyolaszárból raktuk a tüzet, s mikor a füstje már elszállt, odaállt mellé az asszony a rostával A tüzet mindenkinek szabad volt körülülni, a pattogatott kukoricából szabad volt mindenkinek enni. A gyerekek tiszte volt a rostából kipattanó .Sokasokat" fölenni a földről, ők ropogtatták a barnás feketére sült „cipót" is. Ahogy ott álltam a pattogatott kukoricával elegy benzinszagban, fölrémlettek a régi pusztai esték, a lobogó tűz, s a rostát forgató, tüzesre pirult arcú asszonyok. Bakk Sándorné, Cukovics Boskóné, Varga Mihályné és persze Fejér Imréné is, bár arra nem emlékszem, hogy ő valaha is pattogatott volna kukoricát.. Olyanok voltak ezek a pusztai asszonyok, mint a kőszikla, mint a lombját szívósan újra meg újra kizsendítő tölgy. Egy kis ijedtszemű tanítónő került egyszer a szomszéd puszta iskolájába (nálunk nem volt iskola, tizenhat-tizennyolc család lakott csak a pusztán), s azt kérdezte a paptól, miért van, hogy olyan nagy különbségek vannak egy-egy család gyerekei között. Az egyik mindig rongyos, nincs cipője, télen nem jár iskolába, a másik meg, ha foltosán is, de mindig tisztán jár, szebben beszél, tisztelettudóbb. Mert isznak — mondta a kősziklafejű, boltozatos homlokú pap, az atyákra célozva, akik közül egyik-másik tényleg nem vetette meg a poharat. Most már tudom, hogy nem ez volt az ok. Hiszen Varga Mihály ivott. A gyerekek — volt belőlük hét — mégis tisztességesen jártak, s most, felnőtten is, mindegyik megállja a helyét. Ö, hiIpofrüuwló-iskeio szen, mindenki beszélte a pusztán: Varga Mihály ^ki akarta irtani a családját. De még menynyire ki akarta! Hazament részegen, üvöltözött, a sarokból előkapta a fejszét: „Most meghaltok!". Erre a felsége szépen felkelt, csendesen kiment Varga Mihályhoz, kivette a kezéből á fejszét, és két akkora pofont adott neki, hogy a gyerekek ijedtükben behunyták a szemüket. Lerángatta a férje ruháit, belenyomta az ágyba, betakargatta és azt mondta: „Aludj, az anyád istenit!" Ilyen volt Varga Mihályné. Vukovics Boskóné háromszor vitte végig a faluig vezető öt kilométeres földúton az urát — a hátán. Először akkor, amikor a csikó rárűgott az ember lábára és sokat jajgatott az éjjel. Kocsit nem kapott, elvitte hát a hátán. A doktor legyintett, azt mondta semmiség ez, csak borogassák. Vukovicsné hazavitte az urát. S hogy nem akart gyógyulni az ura lába — egyre csak nyögött, jajgatott —, s megint nem kapott kocsit, újra a hátán vitte a doktorhoz. Negyedszer már kapott kocsit az állomásra, akkor jött haza Vukovics Boskó a kórházból — levágott lábfejjel. Az egész család a vékony, kis sötét szemű s2erb hsszony nyakába szakadt. S nem adta meg magát! Vukovicsné gyérekei azután is a legrendesebbek voltak a pusztán. ' Voltak másmilyenek fs. Olyanok, akikbe beleivódott a közöskonyha meg a földes szoba nyomorúsága. Fejér Istvánné, mikor a kilencedik gyereket szülte a lánya, hideg vízbe mártogatta a csecsemőt, hgy pusztuljon el — minek ekkora családba még egy száj? A gyerek nem pusztult el szívós lett, sovány, fakéregszemü —soha sem volt beteg, s dolgozni úgy tudott, mint hat más. De Fejér Istvánné csalc egy volt, kis fekete pötty a nyomorúság agyonmosott tisztaságában, megvetettje a ronda szájú hangoskodó, vastaglábú kis tüdőbajos cselédasszonyoknak, akik úgy őrködd tek a családjuk fölött, mint a tigrisek. Nem voft hűt igaza a papnak, hiába látogatott el minden héten kétszer a pusztára, hiába hallgatta végig a cselédasszonyok bizonyára félszeg gyónásait, nem sejtette meg ennek a pusztai matriarchátusnalc a titkát. Igaz, azt egyik sem gyónta meg, hogy tizenketten szoronganak egy szobában, hogy egész télen babon meg főtt szemes kukoricán élnek, hogy nappal dolgoznak, éjjel meg szakadt ingek és mosóteknő fölé görnyednek, hogy fogytán a liszt, fogytán a „petrólium?, fogytán a kenyér — ez nem volt bűn! » A tüdőbajos forma ember egy* ötvenért adott barna zacskóban egy fél liter pattogatott kukoricát. Voltak közte kokasok is meg volt közte cipó is. Szóini Fcrenc KÉT ÉVVEL KÉSŐBB Lassan két esztendeje, hogy a városi tanács végrehajtó bizottságának ülésén napirendre került Szeged zenei élete. Alapos elemzés után képzeletbeli térképet rajzoltak a jelenről, de a határozatok iránytűjével elkészült a jövő térképe is. Milyen munka folyik zenei intézményeinkben, mekkora hatású munka, hogyan gazdálkodunk a szellemi kapacitással, és hát a lehetőségek köre miként- bővíthető ahhoz, hogy energiák, tehetségek, elképzelések ne rekedjenek torzóban? Csak két esztendeje készült ez a térkép, természetesen finoman elhatárolva a zenei ízlés fejlesztésének hosszabb távú feladatait az intézmények helyiséggondjainak megoldásától. A kettő ugyan mereven szét nem választható, de míg az előbbi kifejezetten népművelési feladat, az utóbbi inkább gazdasági ügy: zsebbe kell nyúlni, ki kell kalkulálni a közös pénztárcából. Hogy példákat is említsünk: amikor a végrehajtó bizottság határozata arról beszélt, miképpen lehetne Szeged zenei életét „szegedibbé" tenni, a helyi alkotók felkarolásáról, a helyi művek inspirációjáról, vagy a modern zene jellegzetes és kiemelkedő képviselőinek propagálásáról, hogy a klasszikus-romantikus művek igénylésének kizárólagosságában megrekedő közízlés valamelyest fogékonyabbá váljon napjaink zenéjére — lényegében népművelési feladatot fogalmaz meg. És amikor a határozatok leszögezik, a város zenei életének fejlesztéséhez körülményeket kell biztosítani, korszerű hangversenytermet, önálló művészeti szakközépiskolát, a zeneművészeti főiskola szegedi tagozatának megfelelő épületet, hallgatóinak kollégiumot — akkor elsősorban gazdasági dolgokról van szó. Annak idején, a végrehajtó bizottság ülését követően, lapunkban cikksorozat reflektált a határozatokra, s most, a két évvel ezelőtti dokumentumokat fellapozva. az azóta történteket hozzáigazítva, még élesebben tűnik elö a határozatokba foglalt tennivalók szintézisének szüksége. Mert míg a körültekintőbb szer-, vezéssel, az adottságainkra több figyelemmel, a helyi erők nagyobb koncentrálásával jelentkező feladatok megoldásában tettünk egyet s mást — a lényegi kérdések érintetlenül, nyitva maradtak. A hangversenyélet otthona változatlanul átmeneti. A város zenei életének fejlesztésében döntő előrelépést jelető objektumokra várni kell, előreláthatóan még hosszú évekiig. Megnyugtató azonban, hogy a városi tanács művelődésügyi osztálya gyakorta jelét adja: komolyan veszi a határozatokat. Lehetőségeihez képest szinte erején felül támogatja a szimfonikus zenekar működését, ha időszakosan is, de fórumot igyekszik biztosítani a- helyi szerzőknek, enyhített a zenészek lakásproblémáin is — ami pedig a filharmóniát illeti, a modern alkotások céltudatosan épülnek be az évadtervekbe, sőt szegedi előadóművészekkel is gyakran találkozunk a koncerteken. A kezdeti lépések tehát megtörténtek, bár úgy tűnik, a végső szót csak a generális kérdések megvalósulásának küszöbén mondhatjuk ki, N. I. üaches János