Délmagyarország, 1972. március (62. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-05 / 55. szám

4 • ASARNAP, 1972. MÁRCIUS 5. maga Lighea BORSOS-SZOBROK SZEGEDEN Napjaink egyik legnagyobb szobrászegyéniségénék, a 65 éves Borsos Miklósnak világába engednek bepillantást azok az alkotásai, melyeket ezekben a napokban láthatunk a Horváth Mihály utcai képtárban. A művész nagyvonalúságának és szeretetének bizonyítéka, hogy a Móra Ferenc Múzeumnak ajándékozta Lighea című márványszobrát és Bartók Béláról készített éremsorozatát. Kiállításán és Horváth Dezső fotóin egy nagy alkotó vallomásait láthatjuk emberről es világról, önmagáról és a művészetről. Témavilága könnyen körüljárható. A föld emberének öröme, fájdalma, vágyakozása és ártatlansaga. a világra csodálkozása arad szobrairól. Égből szakadt madarakat farag márványba, a természet formáit szelídíti kőbe. Ezekben a madárfigurákban, a veppenökben és a felszállni készülőkben az elet folytonosságát és fennmaradását teszi láthatóvá. Ott pihen bennük a tojás, a holnap madara. Szívesen mintazza a női testet, különösen szépek torzói. Ezek a szobrai befejezetlenségükkel segítik a művész mondanivalójának kibontakozását. Ugyanakkor minden torzója a teljesség, a befejezettség érzésével hat. Ezek a női testek egyszerre a szépség, az élet dicséretei, az élet szebbik oldalának jelképei és az anyaság. a befogadó, a kihordó és a szülő nő. a megfordíthatatlan elet szimbólumai. Ok a szerelem és a termékenység, ók holnapi önmagunk hordozói és megtartói. Művészetének jelentós területe a portrészobrászat. A vörösmárványba faragott Egri Józsefportré volt az első igazi állomás 1951-ben. Azóta kortársakról : képzőművészekről, írókról, zenészekről, történelmünk alakjairól készített portrékat. Az arcképeket emlékezetének mélyéről hívja elő, nem modell után dolgozik. Arcmásaiban az emberi tekintetet a világ egyik legizgalmasabb és legrejtelmesebb formáját vallatja és eri tetten vésőjével. Lebilincselő, megbillentett tengelyű portrékat farag barátairól, pályatársairól úgy, hogy a fejtartásból, a tekintetből jellemek tárulkoznak elénk. Az emberségbe vetett határtalan hit és bizalom mozgatja vésőjét a vörösmárvány-tömbokön és az a nyugtalanító felismerés. „hogy kultúránk nagyjairól alig akad hűséges ábrázolás" és akiknek tekintete nem mosódhat bele a tűnő Időbe. Minden szobráról egyszerűség, klasszikus tisztaság, az anyag tisztelete és szeretete sugárzik. Bársonyosra csiszolt tehérmárvány-torzói, vakítóan sima íeketemárvány-madariai és szinte Vulkánikus felszínű *wwmát»vány portrétömbjei a tudatos alkotó kézjegyei. Sohasem ismétli önmagát, mindig meg tudja újítani témavilágát és formai eszköztárát. Borsos Miklós nem „feltaláló" művész. Vállalja a művészet eddigi eredményeit, a nagy elődöket, de tudja, hogy hűségét csak az eredmények továbbfejlesztésével tudja bizonyítani. Ízig-vérig mai művész, aki korunk minden szellemi és művészeti áramlatára érzékenyen reagál, de mindig hűséges tud maradni önmagához. A tehetséget naponként meg kell faragni, akár a követ — vallja Borsos Miklós —, mert a korszerűség nem divat, nem formai virtuózitás, hanem az alkotó örök problémája. És mert Borsos Miklós egyik legnagyobo erénye következetes ars poeticája, az önmagához való hűség, ezért tud életünkbe naponta új szépségeket hozni, ezért tudja naponta gazdagítani ezt a világot T. L. E

gy riport kéne — mondja a főnök, miközben szemüvegét törölgeti. — Egy olyan belevaló helyszínelés az interjúalannyal. A művelődési osztályon Sz. először tiltakozik. — Nézd, ez tulajdonképpen most még titok... Jó, tudom, formalitás... De azért te is megérthetnél engem ... Végül — a régi barátságra való tekintettel — csak kötélnek áll. Mire elkezdjük böngészni a névsort az ő, az én és a lap szempontjai szerint. így jutunk el Kormányoenéhoz. — De addig egy szót se az egészről — búcsúzik el tőlem Sz., miközben ráborítja a fedelet a „Kitüntetések" feliratú doszsziéra. 1. . — Ehol ni, már itt is vagyunk — mondja alkalmi kísérőm. Közben meg is állunk egy szusszanásnyira. — Még a századforduló előtt építették. Persze vályogból, népiskolának. Mielőtt folytatná, elmosolyintja magát. — Egy kicsit el is számolták magukat. Maradt vagy négyezer darab vályogtégla. Sok hasznos dologra föl lehetett volna használni. De az iskolaszék nem engedte. Elszállítani meg túl drága mulatság lett volna... Hát tudja, mit csináltak? Lerakták az udvarra, flaszternak... Érti ? Vályoggal kövezték ki a homokot!... A múlt maradványa a harangláb is. Az a galambdúcszerű alkotmány viszont — mely nyilván meteorológiai műszereket rejt kalitkájában — szinte teljesen új még. Aztán észreveszem a lábnyomokat Seregre valót lelni belőlük. Pontosan kirajzolódó sarokfélkörívek, ujjak szétterült bokrai. Formás, egészséges, fürge lábak lehetnek az eredetik. — Ilyenek ezek mind — csóválja fejét önkéntes kísérőm. — Első dolguk, lerúgni a cipőt aztán usgyi! Akár az őrültek! Kormányosné decemberben töltötte be a hatvanötöt. — Nyugdíj? — bámul maga elé a levegőbe, és arcán megkeményednek a vonások. — Csak azt ne. Az olyan, mintha elevenen temetnék el az embert!... Petőfi a csatában akart meghalni. ö a katedrát választotta. Bár szegény hely ez, ahogy elnézem. Még dobogó sincs. Ütött-kopott asztal szerénykedik a tábla előtt. Egyik lába cserépdarabon egyensúlyoz. — Bizony, amikor elkezdtem, kilencvennégy gyerek járt ide. A szünetekben valósággal feketéllett tőlük az udvar. — És most? — Pontosan negyven. — Így van ez másutt is. Elnéptelenedik lassan a határ. — A határ? — pillant rám, értetlenül is, meg szomorúan. — A családok. Valamikor errefelé a tíz gyerek se számított rekordnak. Most meg... Ahol három van, ott már... — Hát maguknak? — Nekünk? Sose volt. Pedig nagyon akartuk... — és elnéz arra, amerre az alsósok ugrándoznak. 3. — Hagyd — mondja a tanácselnök, amikor végre magunkra maradunk az irodában —, én a múltkor nagyon megjártam vele. Egy vasárnap búcsú volt a faluban. Ilka nénénk — Kormányosné — is beszekerezett a tanyáról annak rendje-módja szerint. Na, gondoltam, biztos kíváncsi az ünnepi misére... Hát mit látok délután? Akkora pakkal indul vissza, hogy csak úgy nyekken belé a saroglya. „Hát maga, Ilka néném, mit jót visz a búcsúból?" — kérdem. Hát tudod, mit? Léggömböket. Negyvenet. Az egész iskolának ... Gondoltam magamban, no, alszok ugyan rá egyet, mert nem jó dolog elsietni a dolgokat, de holnap azért csak meg-' mondom neki: nem pocsékba való se az iskola, se a község pénze... Hanem másnap bizony megtudtam, a sajátjából vette mind a negyvenet... Szólni azért csak szóltam: „Ilka néném; nincs magának akkora fizetése, hogy egy egész iskolát fölcicomázzon" ... mondtam neki, persze a lehető legnagyobb jóindulattal. Láttad volna, milyen szemeket meresztett rám ,,. — Tetszett volna szombaton jönni — sopánkodik Kormányosné. — Akkor volt a kultúrest. Később aztán kiderül, hogy bár azt elmulasztottam, valamit azért tán lehet csinálni. Különben is már elmúlt dél, a tanításnak vége ... És legalább egy kis ízelítőt... Ha már az igaziban, a színpadosban, a szép ruhásban nem lehetett részem. Állunk az udvar közepén, sugárzó fényben, nehéz virágillatban. Ilka néni hegedűt hoz elő, és már, kezdődik is a műsor. A gyerekhangok utánaerednek a hegedűszónak: Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje ... Még nincs is időm mindezt — a sötétséghez, gonghoz, pacsuliSiktós János HÁROM PERC SZOMORÚSÁG Nyugtalan álmunk után, fáradt testünkre nyit a hajnal. Nehezünkre esik moccanni. Komor világosság gyűri le a sápadt villanyfényt és a székre aggatott ruhadarabok furcsán hevernek, rendetlen összevisszaságban. Sötétek, mint a ravatalozó sarkában hányt temetési ceremónia ijesztő kellékei. Nézzük a plafont és dorlotin-bamba agyunkat fogja a fáradtság rezgő szűrője, s ilyenkor még ernyedt a figyelmünk, míg lassan-lassan azután újra látszik a mennyezet fehérjén a nyáron oda rakott légypiszok. Tisztultabb fejjel még heverünk, de nem szólunk. Nincsen mondanivalónk, unalmas és előre tudott minden szavunk; napi teendők a ház körül — reggel és este mindig egyformán ugyanaz — beszéd nélkül. Szerelemre nem hangol bennünket egy húr, mert olyan göcsörtösen kemény a lélek, mint a lakkcsizmán száradt sár. Közömbös pillantás fut végig a melleken és a combokon, s régmúlt „idők emlékei sem törpék föl belül. Pedig még negyven alatt járunk. Idegfáradtságtól nehéz lábunkat és kezünket erőlködve nyomjuk odébb. Kászolódunk, megszokott mozdulatokkal. Keressük tétován a szappant. a törülközőt. Egykedvűen nyúlunk teáscsészénk után mindennap, lekortyoljuk a meleg löttyöt, szólunk a gyerekhez néhány kapkodó szót, és slattyogó járással törtetünk viszsza oda, ahonnét este eljöttünk. Furcsa, de itt érezzük magunkat biztonságban, megszokott arcok között, egyformán ronda, barna színű bútorok é« tucatnyi telefonkapcsoló dugó mellett. Belénk szuggerálódott valami ösi ösztönből jött érzés: talán itt még fontosak vagyunk; közben félünk, hogy csak ezt az utolsó reményt ne vegye el tőlünk a sors, mert ha e végzetbe merevült öncsaló hitünk is elfoszlik, nem marad létzsinórunk, amellyel az élet testére kötődünk. Tesszük a dolgunkat, lázas égéssel egyszerre tízfajtát, idegeink béna-sutasága íöloldódik és elfelejtünk mindent. Itt nem szorongató az élet, rémítő fölismerések árnyát déltájra már elűzi fölzaklatott állapotunk. Csak az este ne jönne, a csillapodó percek és a víziók, amikor újra baktatunk az utcán hazafelé, olyan félelmes érzéssel és fáradtsággal, mint reggel, amikor indulunk. Híg vacsoránkat készítjük, nem töltjük meg magunkat — már ezt sem szabad — és á csöndes feszültségben számláljuk a félórákat, amíg nyugovóra cihelődik a gyerek. Nincsen barátunk, szomszédunk, kártyapartink vagy szeretőnk: csak mi vagyunk, egymás előtt ismertek és unottak. rozzant lelkűek és szomorúak, élettársat már másban sem kereső vergődők. Minek a barát és a szomszéd? Régen berázódott nyűtt agysejtünkbe, hogy fennebbi lépcsőkön a barátság helyes szava: érdek A kártya meg mihaszna unaloműző, a szerető meg utcapletyka, így aztán vagyunk. Lassan jár a vekker, figyeljük, hogy még az egyetértés határán eloltsuk á lámpát, és a sötétben viaskodjunk magunkkal, meghajszolt idegeinkkel. Pedig mi is a szeretet sétányán akartunk indulni, és talán rá is léptünk, de a sok hajlatú út valamelyik kacskaringóján eltévedtünk. Egy ideig kerestük még. sajnos, nem találtunk rá és közben érzéseink megkoptak, lelkünket esztendők egymásra rakódó kérge födt... Olyan messzire csatangoltunk a szeretettől, hogy immár semmink sem sajdul érte. Ez is elködlött illúzió. Győzünk azért magunkon, föltápláljuk életkötődésünk egyetlen érzését: fontosak vagyunk, még nem adtunk oda mindent. Arcunkba néz félénken a befelé élő, szótlan gyerek. E picinyke reménnyel, magunkba szuggerált hihető hittel biztosítjuk kis életünket mindennap újra és újra, belül megküszködve az egyedüllét kínjával, de vigyázva, hogy külszínünk illendően szép, derűs maradjon. Illathoz, bársonyzsöllyéhez, szubretthez, protokollhoz, proszcéniumpáholyhoz, hősszerelmes babájához, primadonna szeretőjéhez szokott agyammal — végiggondolni, amikor már azt hallom: ... Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell Imenni..; A tanító néni mind jobban belelendül, a gyerekek pedig körbeállnak és táncra perdülnek. Itt vagyunuk a megye szélén. Tíz kilométerre a falutól, harmincra a várostól. Egyik lábamról a másikra állok. A percek múlnak, a gyerekek talpa mind nagyobbat dobban a potemkini agyagon, miközben teljes erővel tűz ránk a déli nap..: 5. — Hogy ml lett belőlük? — néz maga elé, mintha a negyvenöt esztendő minden zugába szeretne bepillantani. — Hát mindenféle... Hogy mégis micsoda? Ejnye, de kíváncsit Hát... téesztag, tűzoltó, postás, védőnő, tanító, katona, lakatos, esztergályos ... Hogy még mi ?... Mondom én, csak győzze feljegyezni. Tanácsi dolgozó, finánc, rendőr, katona, tehenész, brigádvezető, sofőr, könyvelő, árukísérő, kocsikísérő, fűtő, forgalmista ... Már délután van. Kezdenek hosszabbodni az árnyékok, mintha lustálkodva nyújtózkodnának. — Legtöbbjükben nem csalódtam. Becsületes, jó munkás emberek lettek. Igaz, miniszterségig egy se vitte. Filmsztár se akad közöttük. Meg Kossuth-díjas föltaláló se... De hát egyszerű dolgozókra is szükség van. Azokból is kell az utánpótlás, akik majd a kiöregedettek helyére állnak... Ugye? — pillant rám, miközben összekulcsolódnak ujjai. Mire a titkát ts megtudom, már erősen alkonyodik. Ez az itteni afféle részben osztott általános iskola. Ahogy a pedagógiai zsargon mondja: két tanerős. Mióta az itteniek emlékezetében világ -a viláp, a Kormánvos-házaspc'- volt rrirdig az iskola gazdája A férj ugyan csak egy évvel idősebb asszonyánál, ám időnek előtte megrokkant. Testileg is, szellemileg is. Felesége az alsósokat tanította. Ö, míg bírta erővel, a nagyobbakkal bajlódott. Most Kormanyosnéra nehezedik minden súly. Igaz, férje státuszban kapja a fizetést, ám neki nap mint nap tanítania kell helyette. És helytállni persze mindenben, ami egy iskolában a pedagógusra nehezedik. — A járásnál tudják ezt? — Tudják. — És mit szóltak hozzá? — Báló elvtárs azt mondta: „Nézze, kedves Ilka néni. M! meghirdettük ezt az állást többször is. Nem Jelentkezett senki. Maga csak végezze a dolgát nyugodtan, míg bírja. Ügy, mint ahogy negyvenöt esztendeje csinálja. Ha valami baj lenne, azt csak bízza rám. Majd én tartom a hátam ..." — Miért kérdi? Talán most valami baj van? Ijedten néz. Mielőtt fejét lehajtaná, látom, szemét is elfutotta a könny. Hirtelen Sz. jut eszembe. Aztán a nála letétbe helyezett esküm. hogy hallgatni fogok mindaddig. amíg . . . — Nem. Nincs semmi baj — nyugtatgatom. S mindjárt ezután Bálé- elvtársra gondolok. Báló elvtársra, a járástól. Nagyot nyelek, aztán közlöm Ilka nénivel, hogy egy hét múlva ki fogják tüntetni a Parlamentben. Kiváló tanító lesz. Már meg is jött róla a megyéhez az értesítés. Majd rögvest ezután megesketem, hogy hallgatni fog. Egészen addig, amíg . .. Közben nézünk egymásra, s mosolygunk. . PAPP ZOLTÁN