Délmagyarország, 1972. március (62. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-19 / 67. szám

2 VASARNAP, 1972. MÁRCIUS tt. Várostörténeti Olvasótok leveleit, válaszait csütörtökig kérjük! Ki MIT TUD? Emlékeztetnünk kell a kedves olvasót sorozatunk első cikkének bevezető mondataira: azt írtuk akkor, hogy olvasóink érdeklődésétől függ, lesz-e folytatása. E pillanatban úgy látszik, ritkítanunk kell cikkeink számát — esetleg csak minden második vasárnap jelenünk meg —, sőt talán be is kell fejeznünk sorozatunkat. A héten kevés válasz, s kevés új kérdés érkezett. Pedig nem hisszük, hogy « szegedieket ne érdekelné városuk múltja. A Valóság márciusi számában az urbanizációról megjelent egyik cikk roppant tanulságos adatot közöl: a két népszámlálás, 1960 és 1970 között Szeged mai lakosságának mintegy a negyede újonnan A 7. kérdésre: A már közölt adatokhoz pótlólag érdemesnek tartom, hogy Pestalics István vázlatos életrajzát közkinccsé tegyük. 1856-ban Szabadka közelében, agrárproletár szülőktől született. Cipészmesterséget tanult. Bejárta Magyarországot, Bécsbe is eljutott Onnan visszatérve Budapesten dolgozott, itt ismerkedett meg a munkásmozgalommal. A kilencvenes évek elején gyalog jött Pestről Szegedre, itt nősült meg másodszor. Ernő fia az első világháborúban orosz fogságba esett: úgy mondták, ő volt Kijev első vörösőr-parancsnoka. A cipészköltő Heckmann István ösztönzésére foglalkozott irodalommal, és lett gyakori látogatója a Somogyi-könyvtárnak. Felesége. Mari néni, a volt pesti szobalány, házmester-mindenes volt a Petőfi Sándor sugárút és a volt Vitéz (most Partizán) utca sarkán levő Domán-házban. Itt is halt meg, mint tudjuk, 1932. február 2-án. Egyik szakmai és munkásmozgalmi tanítómestere volt Jambrik Ferenccel. Lengyel Jánossal. Deli Károllval, Cseh Imrével és Dobó Miklóssal a Rekord cipőüzem Szentháromság utca 39. sz. alatti múhelvében Gera Sándornak, aki ott tanult szakmát. Nagy szegénységben élt. A szegedi munkásmozgalom köztiszteletben álló. ismert alakta volt. A könvveket. bújta. (Pus~*«i József, Lenin körút 18.) A 21. kérdésre: Vártam, hogy lesz valaki, aki a húszas évek első felebeli felsővárosi pártszervezet helyiségének címét megírja. Szerintem a Debreceni u. 18'C sz. alatti Csánvi-téle vendéglőben volt. a Debreceni és Tő útra snritán levő házban. Tombácz Imre elvtárs is így emléks'ik vissza rá. (Pusztai József.) A 22. kérdésre: Kérdésem költözött a városba. Mit jelent ez? Azt, hogy minden negyedik mai szegedi nem ismeri a helyi hagyományokat, nem született beléjük, nem nevelődött közöttük. S miközben épül a modern Szeged, óhatatlanul és kikerülhetetlenül egyenruhába bújt házaival, a városiasodással velejáró uniformizálódást nem egyensúlyozza eléggé a sajátos történelmi, művelődési, néprajzi sajátosságok, hagyományok eleven élete, ápolása, ébrentartása. Pedig a Valóság cikkei, a televízióban folyó urbanizációs vita résztvevői is rámutatnak, mennyire fontos ez a társas közérzet egészséges egyensúlyának fönntartásához, megőrzéséhez. Lehetetlen, hogy Szeged Válaszok megjelenése után fölkeresett lakásomon Csanyevác Tamás és Márki Pál, akiknek szíves szóbeli közléséből tudom, hogy Szegeden van még késesmester, mégpedig a Frits testvérek és Gasparies mester. Mielőbb fölkeresem őket, s dolgozatomhoz adatközléseiket föl fogom használni. Köszönet a T. Szerkesztőségnek, amiért munkámban segítettek. (Ifj. Lele József, Tápé, Vártó u. 2.) A 39. kérdésre: Az új szegedi Bobolicstelep egy régi újságcikk szerint egy ilyen nevű szerb telektulajdonosezernyi általános és középiskolás tanulója, egyetemi hallgatója ne érdeklődjék a város egy-egy műemléke, emlékműve, utcája, háza, intézménye, jeles embere múltjáról. Hol vannak leveleikkel a különféle honismereti körök, helytörténeti bizottságok tagjai, történelemtanárok, s a — tisztelet a kivételnek — eddig tartózkodó céhbeliek, az egyetemi töténeti intézet, a levéltár, a múzeum, a könyvtár hivatalból és hivatásból várostörténettel foglalkozó munkatársai? Holott nekik is elszalaszthatatlan alkalmat kínáltunk mind az ismeretterjesztésre, mind pedig a nyomtatott források híján mutatkozó fehér foltok földerítésére. Miért nem élnek e lehetőségekkel? tói kapta nevét: az övé volt a mai telep nagy részének a földje. Neve hamarosan, már a negyvenes évekre feledésbe merült. (Péter László, Somogyi-könyvtár.) A 40. kérdésre: Az 1940ben kiadott Államrendészeti Zsebkönyv — az ún. fekete könyv — szerint Honti Genál Tibor tanár, Budapesten 1896. március 27-én született. Mint a tanácskormány küldötte jött le 1919. márciusában Szegedre, majd ment tovább Hódmezővásárhelyre, szervezni a tanácshatalom állami szerveit. (Péter László.) Mire jó a művészet? Kérdések 41. kérdés: Vass Mátyás (Kiskundorozsma, 1837. febr. 20.—Szeged, 1903. máj. 1.) tanító, a leghaladóbb és legmarkánsabb szegedi elméleti pedagógiai író, tanügyi szervező és reformátor volt a maga korában. Ki tudja, melyik házban lakott, és clnek-e Itt, vagy Dorozsmán hozzátartozói? Van-e valakinek a birtokában vele kapcsolatos írásos vagy fényképes dokumentum? (Dr. Szabó Tibor, Partizán u. 26 ) 42. kérdés: Nagyon szeretnék tudni, olvasni a következő régi, neves mozgalmi harcosokról: idős Kovács Péter, Vékes József, Marosán Milán, Lengyel János, Gladics József. (Bodó Ernő, Csaba u. 64.) 43. kérdés: Régi újsághirdetésben gyakran olvasni citekföldek eladásáról, bérbeadásáról. Mi volt a citekföld? 44. kérdés: Szintén régi újságokban olvashatunk a Derma-telepről. Hol volt, ml ez? 45. kérdés: A cédulaház az állatvásárokon a járlatok átírásának helye. Hol volt Szegeden Ilyen cédulaház? Mesél a „napkö éé A litvániai Palanga város borostyánkő-múzeuma mellett tudományos központot lé*--'tettek. A páratlanul ga..uag és változatos „napkő"-gyűjteményben több mint 16 000 kiállítási darab szerepel. A borostyánokban történelem előtti csúszómászók bőrdarabkái, rovarrészecskék, ősi növények levelei és virágai láthatók. De találunk itt neolitkori, borostyánból faragott emberés állatfigurákat Is. A tudományos központ laboratóriumában nemcsak a baltikumi borostyánt tanulmányozzák, hanem a Romániából, Burmából és más országokból származó megkövesedett gyantákat is. Svejk futószalagon Miért áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? 7

1928. január 24-én be• mutatót tartottak egy berlini színházban. A darab Jaroslav Hasek: Svejk, a derék katona című könyvéből készült, Erwin Piscator rendezte és alkalmazta színpadra. A premier közönsége először megdöbbent, aztán mind nagyobb lelkesedéssel vette tudomásul az ötletet, hogy a színpadon két futószalag van. Ezen a balról jobbra mozgó szalagon jártak be és ki a színpadon a színészek, s ugyancsak itt „utaztak" ki-be a kellékek, itt meneteltek a katonák a frontra. Svejk is gyakran ráállt erre a futószalagra, pontosabban ráállították, hogy kiküldjék a frontra. S mert alatta a szalag ellenkező irányban mozgott, ő hiába menetelt a legnagyobb lelkesedéssel, soha nem került ki a harctérre... A közönség tetszését nemcsak az nyerte el, hogy így a szó szoros értelmében megszakítás nélkül elevenedett meg a regény; a gyakorlott színháznézők hamarosan arra is rájöttek, hogy a futószalagot jelképnek is lehet értelmezni: a háború technikáját hivatott szimbolizálni. Sőt, még azt is, hogy Svejk látszólagos menetelő buzgalma mögött, vagy inkább alatt, egy ellenkező irányú mozgás rejlik, ami nevetségessé teszi azokat, akik csak a felszínt látják. Egy tisztán technikai jellegű színpadi újítás így lett művészi gondolatok hordozója, vált a színházművészet sajátos kifejezési eszközévé. A művészet fejlődése, „modernsége" tehát szoros öszszefüggésben van a művészet nyersanyagaival? — kérdezhetik sokan. S bizony, nemigen lehet egyértelműen elutasító választ adni erre a kérdésre, pedig gondolkodásunk hajlamos arra, hogy a művészetek fejlődését egyedül és kizárólag a társadalmi viszonyok, az emberi kapcsolatok változásaiban keresse. Ritkán jut eszünkbe, hogy minden művészet nyersanyaggal, materiálisán is mérhető, tapintható, érzékelhető nyersanyaggal dolgozik; kővel, fával, hanggal, fémmel, fénynyel, színekkel, vonalakkal, emberi testekkel, mozdulatokkal —- és így tovább. Nyilvánvaló hát, hogy ha a nyersanyagok választéka bővül, vagy előállításuk technikája változik, akkor ez aligha marad következmények nélkül a művészet területén, Tiltakoztam. Köszönöm, nem. Ne mesélje. Nem akarok „témát kapni", nem írok sem könyvet, sem filmet más élményeiből Író vagyok: amit magam látok, ami: magam átélek ... • — Hallgasson meg — mondta csöndesen. — Hallgasson meg, kérem. Nem kívánom, hogy megírja. Semmit sem kívánok. De ön író. Legalább meg fogja érteni és átérezni Most mentem nyugdíjba. Évtizedeken át ügyész voltam. Azután a büntetőJog professzora. És van egy élményem, nagyon régi, fiatal ügyész koromból ... ha akarja megírja, ha nem akarja, nem... de én nem bírom elfelejteni. Karácsony előtt én voltam a soro<. a börtönt cUjnőriztem N. város kában. Az egyik cellában egy kis fiút találtam — tizenegy éves volt mindössze, tárgyalásra várt. — Miért vagy itt? — Leszúrtam az apámat. Meg is halt. Láttam már gyereket börtönben máskor ls. Csavargásért, lopásért* megesett, hogy a csendőrség — intézkedésig — a felnőttek közé dugta. Mindig iszonyú. De ez .,. A börtönőr mondta is: „ez már a pólyában gyilkolt". — Nagyon megbántad, ugye? — kérdeztem, mert hát az ember valamit kérdezni akar, ostobaságot, ami a nyelvére jött. — Nem bántam meg. Jól tettem — válaszolta komoran. Két nappal később megismerkedtem a kisfiú anyjával. Harmincöt év körüli parasztasszony volt — harmincöt éves korában elnyűtt, elfáradt, eltompult a gondoktól. — Borzasztó. Borzasztó. Most itt vagyunk férfi nélkül — mondogatta. — Borzasztó. Bárha egy dologból jól tette, hogy leszúrta. Mert a ribanca miatt éheztünk. Annak hordta oda azt a keveset, amit keresett, ami $ pálinka után megmaradt. Hányszor mondtam neki, téged le kéne szúrni, te átkozott. Téged le kéne szúrni, mint a disznót, mert elnézed, hogy rongyokban járjunk, hogy éhes sírással feküdjenek le a porontyok. Te a macáddal henteregsz, amtg én beleszakadok ... ó, teremtőm, téged le kéne szúrni... — Mondja, ugye szereti magát a kisfia? — Hát már hogyne szeretne. Muszáj, hogy szeressen, hiszen már apja sincs... De amíg volt, addig se volt. Akkor este is, én hoztam azt a nagy kerek kenyeret, én gürcöltem ír te keservesen, én vállaltam napszámot. Az uram csak ült a pálinkásüveg mellett, egy fillért se tett az asztalra. A kenyér ott volt előtte, a szép nagy kenyér, meg a nagy konyhakés A gyerek ült az apjával szemben, és nézett minket. Én meg csak sikítottam ... hogy le kéne szúrni téged, de én nem mocskolom be veled a kezemet... le kéne szúrni téged, te, disznó, de énnekem nincs annyi erőm. Akkor felállt a gyerek, és felkapta a kést. Nem tudom, mi lett a gyerek sorsa A nevére se emlékszem. De álmodni szoktam róla. Pedig általában ritkán álmodom. Fehér Klára Hogy mindez mennyire nemcsak elméleti feltételezés, arra példatárként rendelkezésünkre áll az egész művészettörténet! Elég talán az építőművészet nagyobb fejlődési szakaszaira gondolni, s kiderül, milyen szoros az összefüggés az építőanyagok, az építéstechnika és a nagy stíluskorszakok között! Az egyiptomi, majd a görög építőművészet egyik meghatározó eleme az oszlop. A beépített terek lefedésének ugyanis csak azt az alapmódszerét tette lehetővé a korabeli technika, hogy ilyen oszlopokra helyezzék a tetőt tartó kőgerendákat, s legfeljebb a gerendák hosszától függött az oszlopok sűrűsége. A rómaiak már nagyszerű téglákat égettek és kitűnő kötő-habarcsot használtak — ahol mesterségesen nem döntötték romba a római építményeket, még ma is állnak,* némi irigységet ébresztve bennünk, akik korunk építészetében ritkán érezzük ezt a megbízható tartósságot. A tégla és a habarcs lehetővé tette a másfajta tetőszerkezetet, s a római építészet kialakította legjellegzetesebb stíluselemét: a boltivet. A kőművestechnika további tökéletesedése, a statika tudományának kialakulása, a támfalas szerkezetek lehetővé tették az építmények oldalfalainak elvékonyítását, a boltívek megnyújtását, s íme: már készülnek is a csodálatos gótikus székesegyházak! Aztán a mi korunkban a vas és a beton technológiájával már el lehet hagyni minden korábbi befedési módszert, mert az úgynevezett feszített héjszerkezetek lehetővé teszik sátor, vagy éppen felszállni látszó madárszányhoz hasonló óriási tetőzetek kialakítását. Elég magunk elé képzelnünk a római vagy a tokiói olimpia néhány rendkívül eredeti sportcsarnokának építeszetl megoldását... A filmművészet Jóval fiatalabb „életkora" méginkább módot ad arra, hogy nyomon kövessük a technika, a nyersanyagok változása és a stílusok változásának összefüggéseit. Csak a két legfontosabb példa: a harmincas évek elejére véget ér a némafilm korszak, amely stílusában is merőben más volt, mint az utána következő hangosfilmé. S most, az ötvenes évek végén, a korábbinál érzékenyebb filmnyersanyag — amely jóval kevesebb lámpát, világítást igényel —, a könnyű, kézben hordozható, hangosfelvételre is alkalmas kamerák megjelenése magával hozta a „cinema verité" módszerét. Ez a módszer a dokumentumfilm megújulását eredményezte, de visszahatott a játékfilmre is, s tulajdonképpen a hatvanas évektől számíthatjuk a filmművészet nagykorúságát, amikor a rendezők úgy „írják" a kamerával — a maguk művészi egyénisége szerint különböző módon — a filmtörténeteket, ahogy az írók töltőtollukkal a regényt... A példákból az következik, hogy a művészet fejlődése a technika és a nyersanyagok változásának a függvénye. Ha ez így volna, akkor könynyű dolga lenne a művészettörténetnek és a kritikának, hiszen csak jó ipari, technikai felkészültség kellene, s az volna a legkorszerűbb művész, aki ma műanyagból dolgozik. Hiszen vitathatatlan, hogy — egyebek között — ma a műanyagok forradalmának korát éljük. Dehát, természetesen, a nyersanyag nem lehet mércéje egy műalkotás megítélésének. Hol van akkor mégis öszszefüggés a nyersanyagok, a technika és a művészetek között? Van ilyen összefüggés — csak némiképp bonyolult. Maradjunk az építészet: példánál. A középkor egyháza az emberi létet átmenetnek tartotta egy másik világ felé, ahol a lélekre a túlvilág vár, jutalommal vagy bűnhődéssel. Ez volt az uralkodó életszemlélet, amely természetesen olyan templomot igényelt, amelyik misztikus, csodálatos kapu a túlvilágra, ami felfelé kényszeríti a tekintetet és a gondolatot. Ilyen templomok a gótikus székesegyházak. Az építtetők tehát nem azért választották a korszerű technikát, mert az újat akarták pártolni, hanem azért, mert csak ezzel a technikával lehetett a kívánatos templomokat megépíteni. Nyilvánvaló,, hogy az építtetők igényei segítettek megkeresni a kivitelezés korszerű technikáját. Láthatjuk tehát, milyen komplikált és kétoldalú ez a viszony. Adva van egy korszak anyagi kultúrája, termelési technikája, általában, ami meghatározza a kor tudatát, gondolkodását. Ez a tudat azonban keresi a termelésben és technikában azokat az anyagokat és módszereket, amelyek jobban, tökéletesebben kifejezik a világról alkotott elképzeléseit. Korszerűbb lesz hát a termelés, s új anyaghoz, módszerekhez jut a művészet is, amely mindig a kor tudatát akarja érzékeltetni. Fejlődik, változik a technika, vele a művészet, s a gondolkodás, a tudat régi formái elavulnak, csakúgy, mint a terrrojlési viszonyok. Eljött a társadalmi forradalmak kora, amikor a termelési viszonyoknak és a tudatnak utói kell érnie a technika színvonalát. Ez a fejlődés spirálja az életben, s ezen belül a művészetekben. Ezért nem lehet a nyersanyagok és a technika fejlődését azonosítani a művészetek forradalmi változásaival, de ezért nem lehet ugyanezt mellékes körülménynek tekinteni. A transzportőr, a futószalag bevonult az iparba — azután a színpadra is. Svejk rálépett — és ez változást jelentett a színházművészetben. De nem azért, mert a transzportőr korszerűbb, mint a süllyesztő, hanem azért, mert 1928-ban Piscator a német munkásosztály számára akart figyelmeztető jelzéseket adni a háború technikájáról és értelmetlenségéről. Nyilvánvaló: ez utóbbi tette korszerűvé Piscator művészetét, s ehhez a korszerű mondanivalóhoz megtalálta a korszerű formákat. Így válhatott a futószalag egy történelmi pillanatban a korszerűség szimbólumává. Bernáth László Történt a parkban Egy öreg ember ül a parkban egy padon. Mellette a kutyája. Arra jön egy miniszoknyás kislány és le akar ülni a padra. De a kutyának valami nem tetszik, morog, és nagy hajlandóságot mutat arra, hogy megharapja a kislány vékony raoítt. — Bácsi, vigye innen ezt az undok kutyát! — kiabál a kislány. — Hektor, feküdj! — szól rá az öreg a kutyára. — Te, bolond, ez nem csont, ez lábi