Délmagyarország, 1972. február (62. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-20 / 43. szám

VASARNAP, 1972. FEBRUÁR 20. 7 DR VOLTAM ÉN IS DOHÁNYOS N

apjainkban itthon és külföldön is sok szó esik a dohányzásról, a veszedelmekről, amik ebből' származnak, a kátrányrészecskékről, amelyek a tüdő szövetébe rakódnak, a dohányfüstről, amely a tüdő idegrendszerét károsítja, és mind a kettőről, mint olyanról, amely a szervezet ellenállóképességét lefokozza, illetőleg a tüdőben a rákosodási folyamatot megindítja és a harcról, amely most már komoly formában kezd megindulni dohányosok és nem dohányosok között. Még többet beszélnek a leszokásról, a leszoktatásról, s a hatalmas tudományos és kutatóintézetek magas szintű munkálatairól, amelyek a leszokás és a leszoktatás eszközeinek a kikutatásán és használhatóvá tételén fáradoznak. Ahogy olvasom ezeket az írásokat, arra a két indián torzóra gondolok, amelyet Amerikában, Philadelphia egyik előkelő éttermének az előszobájában láttam ősi öltözetben, szájukban füstölgő primitív pipával, és arra a mérhetetlen sok bajra, kellemetlenségre, bánatra és betegségre, amelyet ennek a jobb sorsra érdemes szép és vitéz emberfajtának az ősei zúdítottak az emberiség nyakára, amikor a füstölgő növénylevelekből mellre szívtak valamit, amit először leszívni szörnyűségesen kellemetlen, de amitől szabadulni feliette nehezen és csak acélakarat birtokában lehet. Engedtessék meg nekem, hogy mint olyan, aki a dohányzásnak valamennyi formáját végigcsinálta, s amellett a csudákkal tündöklő emberi szervezet szerkezetét és működését is mérték felett kitanulta, elmondjak egyet s mást a dohányzásról, az ehhez kapcsolódó problémaláncolat bonyolultságáról, a komolyan mérlegelendő okokról és tényekről, amelyek a dohányzásról való leszokást és leszoktatást indokolttá és szükségessé teszik. Az elemi iskola második osztályát látogattam valamikor réges-régen a Hargita alján. a Tusnád pataka mentén. Az irkát, amelybe télen a kis- és nagybetűket írogattuk, eltettük, nyáron az égett borsikafenyő kérgét lehúztuk, összedörzsöltük, s az irkalevélbe csavartuk. A papírt a hazulról lopott lisztből készült csirizzel megragasztottuk, s a lángokban égő vastag és hosszú „szivar" kesernyésen kellemetlen es elég bűzösnek mondható füstjét a tüdőnkbe szívtuk. Ha elfogytak az irkalevelek, vagy nem volt liszt és víz, fiatal fenyőfából pipát csináltunk, az öreg fenyőfáknak a kérgét levakartuk, s a szurkos kaparékot, ami akkor „gelence" névre hallgatott, a pipába raktuk, meggyújtottuk, s az erősen szurokízű és kellemetlen szagú füstöt, ahogy mondani szokás, „mellre szívtuk". Később a bálteremben eldobált cigarettavégeket gyűjtöttük össze, kibontottuk, s elbújva a terem közelében levő hatalmas fenyőfák mögé, habzsoltuk az első igazi dohány illatát, és orrcsiklandozó zamatát. Amikor gimnáziumba kerültem, azon a néhány filléren, amit a hazulról hetenként kijáró 20 fillérből, vagy a háziasszonynak 10 fillérért eladott kenyér árából megspóroltunk, időnként egy-egy Jenige névre hallgató cigarettát vásároltunk. Az iskola egyik, csak a diákoktól látogatott helyiségében hatan-nyolcan körbeálltunk, s a füstölgő Jenigéből felváltva szippantottunk, gondosan vigyázva arra, hogy egyikünk se szippantson nagyobbat, mint a másik. Aki nagyobbat szippantott, azt nyomban nyakon vágtuk, mert ez volt a törvény. Nőtt az ember, nőttek az igények. Az egyik tanárom, akit becsültem és ezért szerettem, többször elküdött cigarettáért: Damest hozatott. Nagyon tetszett a név, és még inkább a doboz. Amikor érettségiztem, magam is ilyet vásároltam. Ezek voltak azok a napok, amikor hozzákezdtem a rendszeres dohányzáshoz, és hamarosan szenvedélyes dohányos lettem annak a tízkoronás aranynak a fogyasztgatása mellett, amelyet nyolcadikos gimnazista koromban francia pályamunka jutalmazásaképpen az iskolától kaptam. Először a tizenhét krajcáros dohányt sodorgattam felette nagy szorgalommal, később a hétkrajcárosra fanyalodtam. De minek folytassam. Annyira szenvedélyemmé vált a dohányzás, hogyha nem volt dohányom, akkor éjszaka lefeküdni is képtelen voltam. Szivaroztam és pipáltam is. Pipáltam kis pipából, hosszúi nyelű selmeczi pipából, egyenes szárú utcaseprőpipából, és kerekre kifaragott fagyökér pipából. amelyet ha úgy kellett, melegítőnek használtam, mert életemnek egyik túlságosan örömteljesnek nem mondható szakaszában erre is sor került. Három esztendőn, keresztül laktam fűtetlen szobában. Szívtam szilvafalevelet, meggyfalevelet, s amikor meg volt rá a lehetőség, dohányt, éspedig néha jót is, és tönkretettem egy olyan szervezetet, amelyet csak ritkán és kivételesen ajándékoz valakinek a magasságos ég. Egynek azonban, ha nem is teljesen, de megkegyelmezett a szörnyű nikotintömeg, amelyet a tüdőmbe szívtam, s a vérembe kergettem, és ez a vasakarat, amely az életben hajlott az „igen"-re, de ha szükség volt rá a „nem" mellett is ki tudott tartani. Ennek köszönhetem, hogy amikor úgy láttam, hogy a nikotin, amely évek hosszú során keresztül élvezetet, örömet, s gondjaim és tépelődéseim közepette megnyugvást hozott, ölő méreggé változott, letettem és nem dohányzom, annak dacára, hogy ma, huszonöt év távlatából is kívánom, de minden kísértés és kínálgatás közepette ellenállok az első cigarettának, mert ez, és csak ez az egyetlen gát. De most jöjjenek mások, beszéljen a mindennapi élet. „A füstölt hús tovább tart" — szokták mondani a dohányosok, pedig egyetlen cigaretta elszívásakor annyi nikotin kerül a dohányos ember vérébe, amely injekcióban beadva halálát okozza egy nagytestű kecskebékának. Nehéz erről beszélgetni, de hogy a dohányzás ártalmas, azt mindenki észreveszi, ha előbb nem, akkor, amikor már késő. Hogy milyen szenvedéllyé tud válni a dohányzás, arra példa egyik falumbeli gazda ismerősöm, az öreg Seve András, aki mikor a pipa szárából kifogyott a bagó, azt mondta, hogy egy pipa bagóért odaadja akármelyik lovát, pedig csak kettő volt neki. Egyik leányocska Űjtusnádon azzal állított be a boltba, hogy adjanak neki dohányt, mert azt mondta neki az édesapja, hogy mindent összetör otthon a házban, agyonveri a tyúkokat, a malacokat és a disznókat, ha nem lesz dohány. Ismertem egy öregedő és erősen őszülő embert, aki sokat dohányzott, de egyszer abbahagyta. Nem sok idő elteltével újra látom, hogy a szép purzicsán és hercegovina szálacskákból remegő kezeivel sodorja a cigarettát. „Megint dohányzik" — mondom neki. „Tudod öcsém — felelte remegő hangon — az mely kutya egyszer átúszta a Tiszát, az másodszor is átússza." Nem is olyan régen az egyik újságban valaki cikkezett a dohányzás ellen, s a leszokás problémáit fejtegetve utalt a nehézségekre, amelyek ezekkel járnak. „Nekem mondod — fejezte be a cikket —, hiszen én már hatszor szoktam le." Korányi Sándortól, korának egyik elismert és nagytekintélyű belgyógyász professzorától valaki a következőket kérdezte: „Sándor bátyám, ml a véleményed az alkoholról, és kimondottan a borivásról?" — „Az alkohol nagyon ártalmas, erős sejtméreg, amely különösen árt a szívnek, az ereknek, a májnak, az agynak és a vesének." — „Te szoktál-e bort inni?" — bizalmaskodott tovább az érdeklődő. „Amennyi belém fér" — válaszolta Korányi Sándor. — „Szoktál-e dohányozni?" — kérdezte tovább a kíváncsiskodó. Természetesen, hogy igennel felelt Korányi Sándor, aki mindennap 100 darab cigarettát szívott el. És ezt tette mindaddig, amíg egyik külföldi tartózkodása idején beköszöntött az első angina pectoris — jelentkezett a halált osztogató szívbaj. Ekkor írta a leányának a jós szavakat: „Most már legalább tudom, hogy miben fogok meghalni." — Hazatérése után a napi cigarettaadagot ötre redukálta, de ezt egészen haláláig megtartotta, pedig, ha jól emlékszem, 90 anginás szívrohamot kellett végigszenvednie, amíg véglegesen megállott a motor. Elég sok az apostol is, aki a dohányzás elleni szitokszórásból közhelyet csinál. Ezek között akadnak csendes szemlélődök és nyugodt megfigyelők, akik sohasem dohányoztak, de a legtöbbjük azok sorából kerül ki, akik valamikor szenvedélyes dohányosok voltak, és csak akkor szoktak le, amikor már égett a ház, és ékes betűkkel rajzolódott ki előttük az élni, vagy lemondani kérdése. Ismertem egy értelmes és az élettudományos berkeiben erősen járatos öregurat, aki valamikor rengeteget cigarettázott. Egyszer azonban, mint ő maga mesélte, annyira neuraszténiás lett, hogy az út egyik oldaláról nem mert átmenni a másikra, s az embereket, akik előtte meneteltek, felfordítva látta. Téli időben, erősen legyengülve, lepedőben vitték a Tátrába, ahol egy magas fekvésű villában lakott. Éjféltájban elfogta a félelem, és hogy önmagába bátorságot öntsön, az ajtó kulcsát kihajította a hóba. Nagyjából rendbejött, és ettíl fogva minden lehetőséget és minden alkalmat felhasznált arra, hogy a dohányzás ellen szónokoljon. A Dunántúlra utaztunk. Tatabánya környékén lehettünk, amikor az öregúr egy velünk szemben ülő csinos, barna leánynak adresszálva, előadást tartott a dohányzás ártalmáról. Az előadás egészen Komáromig tartott. Elmondta, hogy mennyire árt a dohányzás az agynak, a szívnek, a véredényeknek, a vesének, a májnak, a lépnek és mindennek, ami hajtja az életmasinát, osztogatja a harmóniát és elviselhetővé teszi az idők múlását. Amikor vége volt az előadásnak, a leány, aki nagy figyelemmel hallgatta végig az egészet, elővett egy csinos kis ezüst cigarettatárcát, ebből kivett egy jófajta cigarettát, és rágyújtott. Kellemes dohányfüst terjedt el a fülkében, és mi hallgattunk. Bárhogyan is áll a dolog és bármilyen utakon is halad a harc, amely újabban erősen fellángolt a dohányzás ellen, meg kell mondanunk, hogy a küzdelem indokolt, és az emberiség jövőjét és a haladást szolgálja. Régen bizonyítottnak látszik ugyanis, hogy a dohányzás okozója a tüdőráknak, vagy azzal, hogy a rákos folyamatot elindítja, vagy azzal, hogy a szervezetet legyengíti, és a rákkal szemben való ellenállóképességét erősen lefokozza. Hogy a dohánynak része van a tüdőrák elindításában, azt bizonyítja az a tény, hogy a dohányfüstről már régebben kiderítették, hogy „benzpyren" anyagot tartalmaz, amely a karcinogén, a rákkeltő anyagok sorába tartozik. Ez az anyag azonban mint köztudomású, csak kis mennyiségben fordul elő a dohányfüstben. Komolyabban esik a latba egy másik anyag, az ún. „n-dimethylnitrosamin", amelyet két amerikai kutató napjainkban mutatott ki a dohányfüstből, s amellyel, mint olvasom, „elképzelhetetlen kis mennyiségben is" rákot tudtak előidézni. A dolognak azonban van egy érdekessége és különlegessége, és ez az, hogy a kutatók ezt a rákkeltő anyagot nem találták meg azoknak a cigarettáknak a füstjében, amelyek, „nitrit"-szegény talajon terrrtelt dohányból készültek. I

gy van-e, nincs-e így, azt az idő fogja megmutatni. Egy azonban bizonyos, szerencsés ember az, aki nem ismerte meg a dohányzás örömeit, mert annak nem kell fél- \ nie attól, hogy a dohányzástól tüdőrákot kap, nem kell harcolnia azokkal a tünetekkel szemben, amelyek a hosszúra nyúló és erős dohányzás után a legkülönbözőbb kórképek formájában jelentkeznek, és nem kell megvívnia azt a borzalmasan nehéz harcot, amit a leszokás és a végleges lemondás jelent. Ha még nem kezdtük el, akkor ne kezdjük el, ha pedig elkezdtük, akkor szokjunk le róla — ha tudunk. A TÁJ ELVESZTESE A nyerészkedő beavatkozásokicai a táj könnyen elveszítheti eredeti arculatát — szolgáltató üzemek, széles tapintatlan útvezetés, kilátók építése stb. folytán. Ilyenkor lehet ugyan, hogy kényelmesebben lesz megközelíthető egy-egy kimagaslóan szép tájrészlet mint eddig, de akkor már minek megközelíteni? Mindent a hűs ligetekben akarnak elhelyezni. Sportpályát, kempinget, kaszinót, közértet, éttermet, üdülőket ... Mire mindez elkészül, nem marad a hús ligetből semmi, az egész ott áll a perzselő napon. Tihanyt elvesztettük — mint ahogy Nápolyt is elvesztették a hadikikötő kedvéért —, holott a tájkultúra egyik legfontosabb célja az, hogy a természeti környezetéből kiszakadt ember számára őrizze meg azokat a lehetőségeket, amelyeket a táj részben az érzékletesség — részben pedig az intellektualitás örömével a civilizált embereknek nyújtani képes. A tájat akkor veszíthetjük el a legtragikusabban, amikor kényelemből veszítjük el, amikor a gyorsan elérhető panorámáért elveszítjük az igazi tájat, amikor a komfort kedvéért veszítjük el; vagy amikor nem tudunk áldozatot hozni érte. Amikor a bazaltért elveszítjük a Badacsonyt. A táj szépsége sokszor „gazdaságosabb" mint termelékenysége. Ez a gazdaságos panoráma „ma" győzött a Badacsony esetében is a „gazdaságos" termeléssel szemben. A táj éppen azáltal tud szép lenni, hogy a tájat formáló társadalomnak nemcsak a mohó üzleti arcát tükrözi vissza, hanem a szelíd, kulturált, kontemplotív arcát is. Mert mindig vannak olyanok, akiknek a szemében csak akkor érték egy állat, ha már a vágóhídon van. Ez a mindent és mindenkit eltaposó üzletember, a „disznófejű nagyúr" aztán ott tükröződik a tönkretett tájakban. Attól szörnyű egy tarvágással kiirtott erdő, mert a rablógazda arca mutatkozik meg benne. Az tekint le a kopár hegyoldalból: a mai haszonért tönkretett jövő, a mai üzletnek feláldozott termőtalaj és az ennek egyenes következményeként keletkező árvizek. A tönkretett emberek szenvedése látszik már előre egy ilyen elpusztított hegyoldalban. Ezzel szemben az a táj szép. amelyik nemcsak a valutáért megtartott panorámák következtében szép. hanem tükrözik a szorgalmas, kulturált jövöre gondoló társadalmat is. A kertekkel, szépen karban tartott utakkal „díszített" táj az igazi szépség, amely a társadalom valóságos értékeit tükrözi viszsza. BALOGH ANDRÁS P 4 1