Délmagyarország, 1971. szeptember (61. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-05 / 209. szám

VASÁRNAP, 1971. SZEPTEMBER S. 9|a|z ODAKINT TARJANBAN AKI AZ OSKOLA UTCÁBAN lakik, bizony eszébe sem jut ma­gát belvárosinak, esetleg Oskola utcainak érezni. Egészen termé­szetes — lakjon a Lenin körúton, a Kossuth Lajos sugárúton, az Oskola utcában, bárhol —, hogy 6 elsősorban szegedi. A tarjániak esetében biztosan nem (íme, már az első nekifu­tásra ts így határoztuk meg a kint lakó 13 ezer embert!), oda­kint élni és lakni, hazatérni és reggel munkába indulni, gyereket nevelni vagy pihenni, más mint Szegeden bárhoL Olyan állapot, amelyhez hasonló az óváros egyetlen zugában sincs. Álljunk be a 9-es busz meg­állója előtt délutánonként da­gadozó sorba. Akik a tisztelet­adás valamilyen formájával il­letik felebarátaikat, biztosak le­hetünk: ők tarjánlak. A lakóte­lep veleszületett tulajdonsága — a megoldatlan közlekedés, illet­ve ennek hatása — többé-kevés­bé összehozta már a tarjániakat Miért? A feleletet az először ki­látogató is megkapja a József Attila sugárút és a Tápéi sor ke­reszteződésében. Az autóbusz itt jókorát fékez, mert különben nem képes „beleférni" a tovább­vezető keskeny útszakaszba. Mondom, fékez, ha nincs előtte más jármű vagy nem jön vele szemközt Ha igen, akkor azon­nal stoppol, s ml egymás ölében találjuk magunkat kezdhetjük válogatni az otthonra szánt gyü­mölcsöt vagy más csomagjainkat O, semmiség, pillantunk egymás­ra, ismerjük, miről van szó. (A tabániaknál minden erőltetés nélkül megvalósult társadalmunk új törekvése: legyünk barátok a közlekedésben. (De hol van még a többi, például a víztorony előt­ti, utáni hajtűkanyar, ahol nem­hogy két autóbusz, de két FIAT 900-as is alig-alig fér el egymás mellett A napi közös veszélyér­zet a naponta bennünket ért szerencse (hogy megint épségben leszálltunk) valóban barátokká tesz bennünket S ugyanis a vil­lamos is — „közös ellenségünk" —, mert nem Ját": akkor In­dul el a megállótól, amikor lé­lekszakadva érkezünk a kereszte­ződésig, és képtelenek vagyunk átkelni a József Attila sugárút autófolyamán. Ha már itt tartunk, emlékez­zünk hát meg egy másik tarján! sajátságról: a gyalogos egyáltalá­ban nem érezheti magát páholy­ban a gyalogjárdán, mert a leg­váratlanabb pillanatokban találja magát szemben dübörgő ZIL te­herautóval, motorkerékpárral személyautóval, vagy esetleg dömperrel. Igen, a járdát minden jármű használja, az alapvető KRESZ-szabály alól úgy látszik, mentes a tarjáni járda. S azon sem kell meglepődni, ha ugyan­ezek az autók a legváratlanabb helyeken parkolnak, virágágyak­ban, kapubejáratban, játszótéren vagy éppen keresztben az úton. S távolról sem merült ki azok­nak a különleges tényezőknek a sora. amely egyesíti a tarjánia­kat Szaglóérzékük például las­san-lassan átalakul idomul az állandó gázszaghoz, amely min­den bejelentés, kérelem, követe­lés és Imádság ellenére uralko­dik a cölöpveröktől hangos há­zak között éppen úgy, mint a szobákban. Életveszély? — Ugyan már! — derül a garanciális sze­relőtroda alkalmazottja. Beázott nyolc lakás, a lépcsőház? — Ugyan már, ilyen kicsinységgel zavarni, amikor sokkal komo­lyabb dolgokkal vagyunk elfog­lalva. A jelenet napirenden van, hiszen a DÉLÉP (amely a ga­ranciális irodát is működteti) érthetően a lakásépítésre fordít­ja minden energiáját. Nagy kór, hogy ezért aztán rendszerint ké­sőn érkezik a szerelő, ha elre­ped a forróvíz-cső, ha szivárog a gáz, ha beázik a lakás stb.. Szerencsére van orvosság, mert mit tehetnének ilyenkor a lakók, a lakástulajdonosok — szaktu­dásra, foglalkozásra és hivatásra való tekintet nélkül — vízcsapot javítanak, csatornát tisztítanak, gázt szerelnek. A tarjániak nem riadnak vissza semmitől (milyen jó, hogy a nagy dobozházakban mindig akad egy valódi szakér­tő!). nem. mert csodálatos közös­ségi szellem él köztük. Példákat? Akad szép számmal ennek bizonyítására. Nemrég or­vos, hivatalnok, lakatos, szerelő, segédmunkás javította ki az egyik új blokk tönkrement csa­tornáját. Garázst építettek társa­dalmi munkában vagy három­százan; s ilyen módszerrel gyó­gyítják egymás televízióját, rá­dióját, varrógépét, segítik beren­dezni a lakást, vigyáznak a gye­rekre, a betegre... A szomszéd nem csupán szomszéd, hanem sorstárs — tarjáni — társtulaj­donos, lakótárs ... Egymáson se­gíteni a legnagyobb törvény lett Kis és nagy ügyekben egyaránt Senki sem lepődik meg, ha leg­izgalmasabb krimi mellől szólítja el a csengő, mert a szomszéd egy szelet kenyérért, bögre tejért egy szál zöldségért jött Nem, mert tudja, hogy erre bármikor neki is szüksége lehet hiszen a bolt­ban, minden jóindulat ellenére a legváratlanabb Időpontokban fogy el a kenyér, a tej, mond csődöt az áruellátás. Tudják, egyszer megnyílik az újonnan épülő önkiszolgáló, a bisztró, a szolgáltatóház, de addig igy kell élni. IGEN, EGYMÁSRA UTALTAN — ha tetszik, ha nem. Egymás­ról mindig tudva — ha tetszik, ha nem. A tízemeletesekben aligha maradhat titokban a csa­ládi perpatvar, a jókedvű lakás­avató, a keményebb gyermekfe­gyelmezés, vagy a bánat Tíz eme­let nyolcvan család, legalább 250 ember; a tízemeletesek sorában ezer ember él ilyen kapcsolat­ban. Ehhez alkalmazkodni kell Mint ahogy ahhoz is, hogy még jó ideig járnak a nehéz teher­autók, száll az építkezés pora, szerte hevernek az építkezés al­katrészei, s ezzel játszanak a gyerekek. Hogy összevesznek, ha „saját" házközük grundjára „Ide­genek" (más házközből valók) lépnek stb. Van, aki nem alkalmazkodik, elköltözik, nem lesz tarjáni. Az utóbbiak vannak kevesebben, mert a 13 ezer tarjáni nagy több­ségének ez a lakótelep az első igazi otthona. Először lakik olyan lakásban, amelyeknek világos ablakain keresztül délelőtt vagy délután betűz a nap, először van fürdőszobája, konyhája, nagyszo­bája. Ahová mindennap — ha­zatér. Es talán ezért megy olyan jól Tarjónban az alkalmi virágáru­sok boltja is. MATKÖ ISTVÁN Az olaj lett az ipar kenyere, meg a gáz. Finom kenyeret termő mezeje pe­dig a mi vidékünk. Aki messze mély­ségekből felszínre parancsolja a réte­gek kincsét, mi csak olajosnak mond­juk. Nem szoktuk még meg, hogy bá­nyász. Ha kőztük járunk, kézfogáskor halljuk, hogy jó szerencsét. Hát per­sze, mert olajbányászok! — súgjuk magunknak. Legtöbbszőr könyökük tá­ját nyújtják, a többi olajos. De szavuk kedves, munkájuk pedig kegyetlenül kemény. Góliát gépek forgatják a fú­rót ezer métereken lefelé, de aki a gé­peket Irányítja és szolgálja, azt égető kánikula aszalja nyáron, ropogó fagy fagyasztja télen, eső veri, hegyes szél vágja. Mi szűkszavúan annyit mon­dunk csak: még több olajat! Vidékün­kön talán ők végzik a legnehezebb fi­zikai munkát. Bányásznapon őket kö­szöntjük képsorunkkal: Jő szerencsét, olajbányászok! HORVÁTH DEZSŐ FELVÉTELEI Bajor Nagy Ernő ROBOT-E Á MŰVELŐDÉS? Három különböző lapban meg­jelent három cikkből idézek: 1 márpedig nem szabad sajnálni a fáradságot az olvasás­tól, mert az olvasás az ismeret­szerzés legfontosabb módja még a televízió korában is..." 2. „...ez a színmű jó alkotás, meggyőző erővel mutat rá, hogy az ember a vadonból is paradi­csomot teremthet, s a közönsé­get bevonja e teremtés folyama­tába ..." 3. „... ennek a festőnek leg­főbb témája a küzdés maga, így válik művészete is a szabaduló ember küzdelmének eszközévé, s lesz e küzdésben szövetséges a néző is..." Három példa egyazon agitá­ciós téveszme megnyilatkozásá­ból! Aki ugyanis komolyan ve­szi az idézett szavakat, elfogad­ja a tételi hogy az olvasás lé­nyegében holmi jószándékú több­letmunka a napi termelőtevé­kenység után. Ez a felfogás le­egyszerűsíti a színház társadalmi hatását is. és olyan gondolatokat szeretne az olvasóba plántálni, hogy a színművészet a termelés egyik álcázott válfaja. Es így tovább... Pedig az, aki könyvet fog a kezébe, azért teszi, mert olvas­ni jó. Mert az olvasás sorsok szövevényével, tájak szépségei­vel, küzdelmek nagyszerűségé­vel ismertet meg. Kosztolányi ezt írta: Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott. Mennyi akaral vágy, szenve­dély, barátság, ellenségeskedés, az igazságnak milyen szomja és a boldogtalanság milyen szoron­gató keserűsége van egyetlen olyan műben, mint például Tolsztoj Háború és békéje?! Az ember fölindultán követi útjukon e könyv hőseil azonosul velük és legszívesebben útját állná a rájuk törő balsorsnak ... Csak az nem jüt eszébe, hogy e művet végigolvasni munka. Napjaink­ban gyakran tapasztaljuk, hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt is sokan túlhangsúlyozzák az önművelés fáradságos voltát, egyoldalúan csak a műveltség gyakorlati hasznáról beszélnek és alig ejtenek szót arról, hogy például színházba menni ünnep és öröm, hogy szép képet szem­lélni gyönyörűség, hogy idegen nyelven szót érteni valakivel nem csupán praktikus előny, ha­nem fölemelő érzés is, mert tá­gabbá válik töle a világ. Kétségtelen, hogy korunk nagy­szerű tudományos és technikai vívmányai elválaszthatatlanok azoktól a kereken egy évszáza­da tartó roppant pedagógiai erő­feszítésektől, amelyek világszer­te százmilliókat vontak be az egyetemes oktatásba, tettek az általános emberi alapműveltség részesévé. Ezeknek a százmilliók­nak soraiból kerültek ki a felta­lálók, tudósok, akik messze az iskolák előtt jártak a világ meg­ismerésében. Eladdig rejtett ösz­szefüggéseket ismertek és tártak föl Nekik köszönhetjük, hogy az emberiség most már nemcsak fölfogja a mindenséget, de lassan be is járja azt, a végtelenség falán dörömböL Igaz tehát, hogy a megszerzett ismeret végsőso­ron anyagi erővé válik. De kinek jutott eszébe olyas­mi, hogy mesét áhító gyerme­kének ezt mondja: hallgasd ki­csikém a Hófehérke történetéi mert ettől egy lépésnyire van már az elbeszélés, attól pedig egy iramodás a regény, ami már ab­ban is segíl hogy bonyolult tár­sadalmi problémákban igazodj el a technikai és tudományos for­radalom korában... Inkább azt mondjuk mindannyian: hallgasd a mesét, mert szép. Francé azt írta Epikuros kert­je című munkájában: „A mű­vész szeresse az életet és mu­tassa meg nekünk, hogy szép. Nélküle kételkednénk benne". Azon lehetne vitatkozni, hogy az élet „csak úgy egyszerűen" szép-e, vagy sem. De elvitathatatlan, hogy a művészet, általában a műveltség sok minden olyat ád a nyers élethez, ami alkalmas arra, hogy vonzóvá tegye azt. Vagy tízszer láttam már A né­ma leventét és hamarjában nem tudnám elmondani mi szerepe volt Beppónak Agárdy Péter és Zilia szerelmi históriájában. De a darab kulcsmondatára, mint valamennyi néző, én is emléke­zem: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?..." És ez azt is jelenti: a művé­szet szép. És egy kicsit tovább menve azt, hogy a megismerés is szép. Ki ne Ismerné azt a boldog pillanatol amikor vilá­gossá vált számára egy matema­tikai törvény? Amikor tapintha­tóvá lett, szinte körüljárható lett egy korábban titokzatos, rejtett szabály ? Olyan világban élünk, ame­lyikben nem mindig könnyű el­igazodni. Diákkoromban például kizárólag azok fuballoztak, aki­ket boldogított a labdarúgás. Emlékszem — jóllehet akkor az NB I-ben nyílt profizmus dí­vott — a magyar labdarúgás akkori legnépszerűbb csillaga amatör alapon játszott, kedvte­lésből focizott. Vajon van-e ma NB Il-es játékos, aki minden anyagi érdek nélkül rúgja a bőrt? Nemrégiben arról olvas­tam lehangoló initerjűt, egy vá­logatott csatárral, hogy az élvo­nalbeli játékosok bizonyos há­nyada csak a megélhetésért spor­tol, örömöt már nem talál ben­ne. E felé tartanok az önművelés­sel is?... Egy-két apró jel már ilyesmire utal. Néhol már ta­lálkozunk a műveltség profesz­szionistáival. A különböző szel­lemi vetélkedők résztvevőit már pénzzel vagy pénzben kifejezhe­tő értékekkel kecsegtetik arra az esetre, ha eredményesen szere­pelnek. fáiként a beategyütte­sek hivatásos együttesekké vál­tak az első Ki mit tudok után, úgy ismeri meg lassan az or­szág azokat is, akik három per­cen belül kibarkochbázzák Kleo­pátra tűjét, vagy a hedonizmus fogalmái És nem érmet, dicső­séget, vagy könyvjutalmat kap­nak érte, hanem meglehetős ösz­szegü készpénzt. Lehet, hogy el­jön az idő, amikor valamilyen rejtett alapból — amilyenekből a sportolóknak öröklakást és ha­sonlókat vásárolnak — leszur­kolnak némi készpénzt irodalom­barátoknak azért, mert megta­nulták a Nemzeti dalt?... Életemben már annyi minden fordult elő, ami korábban lehe­tetlennek rémlett, hogy félek: még ilyesmi is megeshet De a jó vers, a szép regény, az igazi műalkotás enélkül is utat talál majd a szívekhez és az érte­lemhez. És az ember nem tekinti robotnak önnön műveltségének pallérozását Mert a több tudás, a többé válás öröme legalább annyira hozzátartozik ember­voltunk lényegéhez, mint a tár­sadalmat fölemelő munka és küzdés. JÓ SZERENCSÉT, OLAJ­BÁNYÁSZOK!

Next

/
Oldalképek
Tartalom