Délmagyarország, 1971. szeptember (61. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-12 / 215. szám

6 VASÁRNAP, 1971. SZEPTEMBER 12. i——•—M—•M—ni" r M Mi ia ma gaz Moldvay ILYEN SZERELEM Győző Elhagyta valahány testvérét. El Immár fényes lakóházát. Léptei zugösvényen visznek messzi, illetlen oázisba, hol zörgő, tépett bokrok mögött padon, rongyokban éjszakázik. Oszi estórákban bujdokolt. Felhős, csillagtalan ég alá, hol a távol nem oszt, nem Ígér. De gyilokra, csókra csak Itt éhes, hogy tolvajként vett rézkrajcárját orgazda kezén hagyja végül! Ferenc' A MEGÖZVEGYÜLT Apám a hallgatásba beleárvult, mogorván bóklászott az öszi kertben, zörögve Járt órákon át a sárgult leveleken és hallgatott leverten. A szél szavára olykor felfigyelt és szemében rőzselángok gyulladoztak, aztán csúnyán káromkodott s a termés héján kivert a gálic — haragos hab. Apámnak — láttam — akkortájt elég volt a múlt, Jelen s talán még a jövő is, szemében gyulladásba Jött a vérfolt, de állott volt a vére, mint esővíz. Kalapját mélyen a szemébe húzta s a kertet százszor körbejárta újra. PEENEMÜNDE DÍSZPOLGÁRA Vlagyimir Dezsin Odajött hozzám Borisz Szergejevics, és így szólt: — Adjál egy rubelt. Allocskánal- születésnapja lesz. összekapartam utolsó vasaimat, de így is csak hetven kopejkát tudtam előguberálni. — Borja, harminc kopejka hiányzik! — vallottam be. — Menj, és szerezz valakitől. Feltétleni — De kitől kaphatnék kölcsön? Fizetés előtt mindenkinek vékony a zsebe. — Ne sírj, hanem eredj. Borisz kérlelhetetlen volt A pénz bekasszírozásában nem Ismert tréfát. — Nylkoláj — mondom a barátomnak —, adj harminc kopejkát. — Egy rubelom volt azt már leszurkoltam. — Állocska javára? — Természetesen. — Mit gondolsz, kitől kérhetnék? — Nem tudom. Vakmerő lépésre határoztam el magamat. — Állocska — mondtam —, milyen elragadóan bájos maga!... — Legalább hét elején mondaná! — Állocska, nem tudna kölcsön adni nekem harminc kopejkát? — Tudok. De mire kell ilyen sürgősen? Mondjam meg neki az Igazat? Nem; az lehetetlen! így a plafont nézve ezt válaszoltam: — Egy doboí „Belomor" cigarettát kell vennem. Sőt, most látom, hogy harminckettő hiányzik... — Oh — mondta csalódottan. Amikor aztán leszámolta nekem a harminckét kopejkát, már rá mertem nézni, és arra gondoltam, milyen kellemes meglepetés lesz neki. amikor munka utón felköszöntjük majd, átadjuk neki az ajándékokat. Erről az apró kis manőverről valószínűleg halvány sejtelme sem lesz... — Köszönöm, hálásan köszönöm. Állocskai =t Mái éaoen MEGLEPETÉS búcsúzni akartam, amikor közel hajolt hozzám, és szinte suttogva mondta: — Ma már tizenöt rubelt osztogattam széjjel. Es akkor jön maga harminckét kopejkáért! Hát mire jó ez? Erre én teljesen megzavarodtam. — Nem tudom, Állocska, isten bizony nem tudom..., de hiszen a kollektívánk Olyan baráti .... igazán, nem tudom... Figyelmesen nézett rám, megkért, hogy hajoljak még közelebb hozzá. — ön valóban nem tudja, hogy születésnapomra mivel akarnak meglepni? Én ugyanis egy pár tűsarkú cipőt szeretnék. De vajon képesek annyi pénzt gyűjteni? ön úgy gondolja, hogy igen?... Fordította: Sigér Imre Pccnemllndo ismert a középkorú generáció előtt, Hiszen a második világháború során a német hadiipar itt fogott hozzá a V—2, az úgynevezett nagyrakéták, valamint a V—1 néven Ismert szárnyas bombák tömeggyártásához. L/eket a nagy hatótávolságú rakétákat előzőleg már kipróbálták, s készen álltak az Anglia elleni bevetésre. Pcenemünde határában 1936 augusztusában kezdtek hozzá a létesítmények építéséhez, mégpedig a Gestapo megbízottjának, Helnrich Lllbke építészmérnök irányításával. (Ez a LUbke azonos az NSZK hajdani államfőjével.) A német fasiszták már 1921 öta arra törekedtek, hogy sugár- és rakétafegyverek előállításával foglalkozó üzemeket állítsanak militarista céljaik szolgalatába. Ennek a feladatnak a megoldását egy akkor fiatal, de velejéig reakciós tudósra, Wernher von Braunra bízták, akinek Jelenleg az amerikai rakétakutatásban van kulcs! zerepe. Hogy a raketa'egyver milyen hatékonynak bizonyult, mutatja, hogy a V-fegyvereknck Angliában és Belgiumban 30 ezer polgári személy esett áldozatul, ezenkívül mintegy 40 ezer angol súlyosan megsebesült, cgymilló 300 ezer épület pusztult el. vagy rongálódott meg Angliában. Megtorlásként 1943. augusztus 18-án 600 brit bombázó Indult útnak, hogy a peenemilndel rakétaközpontot megbénítsa. Igen nagy volt az áldozatok száma és súlyos károk keletkeztek, AZ augusztus 18-1 angol bombatámadás ezer kényszermunkás életébe került. Itt kapcsolódik e szörnyű történethez egy találkozás, egy szovjet emberrel, Mihail Petrovles Dcvjatejevvel, akinek élete és hőstette vetekszik a legizgalmasabb krimivel. Devjatejev most 54 éves, a Volgán egy modern folyami hajó kapitánya. Kazánytól Gorkijig közlekedik hajója. A történet idején, amelyről szólni akarok, azonban még csak 26 éves volt. Amikor a német fasiszták megtámadták az országot, már a légierő kötelékében harcolt. Sok, nehéz légicsatában vett részt, mígnem egy légicsatában Lvov felett gépét lelőtték. Németek fogságába került, akik mint pilótát, nyomban be akarták szervezni a maguk oldalán. Devjatejev azonban igazi szovjet hazafi volt. Koncentrációs táborok sorát járta meg, a Gestapo berlini központjában ls megkínozták, mégsem vállalkozott árulásra. A sachsenhauseni koncentrációs táborba került, ahol nyomban egyik résztvevője volt az ellenállási mozgalomnak. Kitudódott, halálra ítélték. — De én már akkor is tudtam, hogy kétféle német van, fasiszta és antifasiszta. Most 25 év után is mély érzelemmel gondolok vissza azokra a német antifasisztákra, akik az életemet megmentették — mondja elérzékenyülve. A tábor ellenálási szervezete Devjatejevet kicserélte egy meghalt szovjet tanítóval, ettől kezdve a táborban Sztyepán Nikityenkónak hívták. Így mentették meg az életét. Sok-sok más nemzetiségű fogolytársával együtt került a peenemündel koncentrációs táborba, ahol a háború kezdete óta sokféle nemzetiségű kényszermunkás dolgozott. Valamennyiük számára itt ért véget az élet. A táborokban összesen tízezer fogoly dolgozott, főleg európai nemzetek tagjaiból. Az ellenállási harc volt résztvevői az ugyancsak a Keleti-tenger partján levő barthi koncentrációs tábor véres történetének kivizsgálásakor Peenemündéből való halállistára bukkantak a rostocki körzet grelfswaldi krematórlumában, amely nyolc nemzet 172 áldozatának nevét tartalmazta. Köztük 91 szovjet, 29 lengyel, 27 német állampolgárét, rajtuk kívül bolgárok, jugoszlávok, franciák, csehek, olaszok is voltak itt. Egy megtalált szállítmányozási lista szerint 1945. február 18-án Peenemünde-Karlshagenből 351 foglyot irányítottak a barthi külső koncentrációs táborba. A listán az a feljegyzés állott: „Rokkantak szállítmánya". Ezek mind elpusztultak. Barth közelében felkerestem az áldozatok emlékművét: „Itt nyugszik 18 európai nemzet 2000 antifasiszta áldozata közül 180, akiket a koncentrációs táborban a Helnkel konszern profitérdekelért halálra kínoztak, 1943—1945. Halálod kötelez!" — olvasom a felírást magyar nyelven. S ugyanez figyelmeztet németül, oroszul, lengyelül, franciául, valamint a belga, a cseh, a szerb nyelven. Az ottani kényszermunkások sorsa fenyegette Mihail Petrovics Devjatejev szovjet repülőtisztet is. Devjatejev azonban nem nyugodott bele a sorsába. Találkozásunk emlékére átadta könyvét, amelynek „Menekülés a pokolból" a címe, s hallatlan érdekesen írja meg a koncentrációs táborból való vakmerő szökésüket. Egy új, négymotoros Helnkel 111-es modernizált bombázó volt a közelben. Ezt a gépet kellett volna megközelíteni. Nyitva van-e a kabinajtó? Van-e elég üzemanyag a tartályokban? — ezek a kérdések foglalkoztatták a menekülőket. A koncentrációs táborban levő földalatti szervezet az első csapatban 45 embert figyelmeztetett és avatott be a szökési tervébe. A kedvező pillanatot elősegítette, hogy a fasiszták a bombatölcsérek betemetésére vezényelték ki a foglyok egy részét. Hogy hogyan történt a menekülés, azt Kurt Schanp berlini elektromérnök így írta le: „Igen, Helnkel—111 volt az, amelyen 1944. február 8-án elmenekültek a szovjet hadifoglyok a rakétabázisróL Igen, ez volt az a repülőgép, amelyik majdnem beleszaladt abba a megfigvelőállásba, ahol éppen én telje' .ettem szolgálatot. A kilövőtéren startra készen állt már a V—2 rakéta. Én, mint technikus katona fél kilométerre tartózkodtam a tértől. Feladatom abból állt, hogy figyeljem az aggregátor működését és irányítsam. Már jelezték, hogy hamarosan elkövetkezik a kilövés pillanata, amikor váratlanul a nyugati repülőtérről levegőbe emelkedett egy gép. Nagy üres mező volt közöttünk, mindent jól láttam. Ml történt ezzel a repülőgéppel? Lehetetlenség, hogy a Steinhoff gépe legyen az, annak akkor kellett volna elindulnia, amikor a kék színű jelzést kapja. Ugyanis Steinhoff gépe kísérte volna a V—2 útját. Felismertem, hogy Heinkel—111 gép volt, mert a tornyom fölött kis magasságban, nagyon lassan, nehézkesen emelkedve röpült el. A meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. 15—20 méterrel az őftorony fölött repülőgép? Amikor a tenger fölött pillantottam már meg a gépet, a kilövőpályáról süvítve emelkedett a levegőbe a V—2 rakéta. Néhány perc múlva az őrtoronyba érkezett a légierő főhadnagya (aki előttem nem titkolta antifasiszta nézeteit) mesélte el, hogy azon a repülőgépen, amelyiket Steinhoff doktor részére készítettek elő, menekültek el az orosz hadifoglyok. Elállt szemem-szám a csodálkozástól. Gondolataim egyre ezek körül a vakmerő férfiak körül jártak. Sikerül-e megvalósítani elképzelésüket? Haza jutnak-e vagy újra a fasiszták kezei közé kerülnek? A következő napokban állandóan a híreket figyeltem. De a nácik elhallgatták ezt a rendkívüli eseményt. Később tudtam meg, hogy a vakmerő szovjetéknek sikerült haza jutniuk, de futólag, részletek nélkül értesültem." Így emlékszik a német katona. Devjatejev ezt írja könyvében: „... Iván a fasiszta háta mögött, vaspálcát előhúzva közeledett hozzá. Megállt, nekikészülődött. de a hitlerista meglátta őt, megfordult, ráfogta a fegyvert, ekkor én kiugrottam és fejbe vágtam. Megrémülve nézett körül. Látva, hogy mindenütt körülfogták, kapkodni kezdett, ezt kihasználva Krivonovlj leütötte. A fasiszta holtan terült el. A menekülési tervünkről nem értesült öt társunk, érthetetlenül és kétségbeesetten figyelték az eseményt. — Megőrültél, mit tettél? Rohantak Krivonovljhez, miattad mindannyiunkat -megölnek. Kezembe ragadtam a puskát, szigorúan rájuk szóltam, sorakozó, indulás a repülőgéphez. Krivonovlj útközben megmagyarázott mindent — nyugalom, mindjárt repülünk haza. Misa pilóta. Az emberek mindent megértettek. Pár perc múlva, már a gép mellett álltunk. Odafutottam, hogy kinyissam a kabin ajtaját. De az kulcsra volt zárva., Körbefutottam a gépet, sehol semmit nem láttam. Elhatároztam, hogy a kabin ablakán mászom be és úgy nyitom kl az ajtót. De nem volt szükség rá, mert elektromos zár nyitotta, beléptünk a kabinba ... Rövidesen a tenger felett voltunk ... És nemsokára a szovjet vonalak mögött. Devjatejev, a Szovjetunió Hőse aranycslllagának, magas NDK kormánykltflntetésnek, a Német—Szovjet Baráti Társaság aranyjelvényének tulajdonosa. Peenemünde díszpolgárának választották a hajdani fasiszta koncentrációs tábor egykori foglyát. RÁCZ LAJOS Pintér Józsel Ij^ííma öreg halász