Délmagyarország, 1971. augusztus (61. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-08 / 186. szám

8 VASÁRNAP, 1971. AUGUSZTUS 8i A hamburgi Modellagentur nevű intézmény azzal foglalko­zik, hogy a hirdetésszakma szá­mára megfelelő mennyiségben és minőségben férfi- és hölgy­típusokat szállít. Sápadt egye­temistát, erőtől duzzadó far­mert, sportos külsejű gyárigaz­gatót, hordóhasú nagyevőt, vagy világhíres tudóst. A cég ponto­san és hibátlanul szállít min­dent a kamerák és a fényképe­zőgép lencsék elé. Az egyetemis­ta pontosan olyan, mint egy egyetemista, a farmer arca nap­tól-széltő cserzett, a gyárigazga­tóról messze sugárzik, a jómód, a nagyevő szinte szétfeszül a nadrág, a tudósról (szakálláról, szemüvegéről) egyetlen pillanat alatt láthatja bárki, hogy Nobel­díjas (minimum). A hamburgi Modellagentur a külsőségekből él. Természetes hát, hogy igaz­gatója — bizonyos Bemard Meister — az átlagosnál jobban ismeri a külsőségek jelentőségét. Hibátlan igazságokat mond. Ef­féléket: „Kvarclámpa vagy nap­olaj hirdetésen, közepesen hosz­szú, szőke haja legyen a férfi­nek. A divatreklámon a fíúmo­dellek haja akár a vállat is verdesheti. De igazgató, magas állású menedzser nem képzelhe­tő el másként, csak rövidre nyír­va. Akiből manapság pén? néz ki, az kurta hajjal jár." Ügy tűnik, napjainkban leg­alább két értelme van a divat szónak. Az egyik a hagyomá­nyos. A divatos ember — jólöl­tözött ember. A divatos nő (je­lenleg) alignadrágot, midiszok­nyát és sok lilát visel. A diva­tos férfi pedig lepedő szélességű nyakkendőket, színes ingeket hord. Van azonban másik divat is, a tinédzserek divatja. E ru­hadarabok viselői nem nevezik divatosnak magukat — ők mo­dernek. A farmernadrágok, a ba­tikolttrikók, az olcsó és durva áruk viselete ez, amelynek ki­egészítője a hosszú haj, a drót­keretes kerek szemüveg és min­H ogyan kerülnek Közép­Ázsia ősi kultúrájának csodálatos mesevilá­gát, keleti bazárok, népek életét ábrázoló képek a Dél­magyarország Magazinjába? Gyermekkori olvasmányaink egyik szerzője, Vámbéry Ár­min száz évvel ezelőtt még élete kockáztatásával, koldu­ló dervisként vándorolt e tájakon a mohamedánok szent birodalmában, ö volt az első európai, aki eljutott Bokharába — s élve vissza ls tért onnan. Ma sugárhajtású repülő­gépek turisták tízezreit szál­lítják a Szovjetunió közép­ázsiai köztársaságaiba, Türk­ménlába, Uzbegisztánba, Tádzsikisztánba és Kirgiziá­ba, hogy egy ősi kultúra pompás műemlékeibe gyö­nyörködhessenek. Lapunk fotóriportere, SO­MOGYI KAROLYNÉ a kö­zelmúltban 16 napos közép­ázsiai IBUSZ-utazáson vett részt. A csoport tagjai né­hány napot töltöttek Türk­ménia fővárosában, a Kara Kum sivatag oázis-városá­ban, Ashabadban, a Pamir­hegysée közelében fekvő tád­zsik fővárosban, Dusanbé­ben, a csaknem másfél mil­liós üzbég fővárosban, Tas­kentben és a 2500 éves Sza­markandban, melyről azt tartják, hogy a közép-ázsiai kultúra bölcsője. E csodá­latos utazáson megismerked­kcdhettek a köztársaságok ntal életével, e képek most mégis a letűnt századok em­lékei! idézik, melyeket a Szovjetunióban mindenütt sok költséggel, munkával őriznek meg. A SVEJKET MEGÍRNI NEM NAGY VICC" 1921 augusztusát írták. A prágai tesnovi pályaudvar előtt, ahonnan a sínek a cseh falvakba futnak, véletlenül ösz­szetalálkozott két barát. — Ja­roslav Panuska, a festő és Ja­roslav Hasek, az író. — Hova utazol ezzel a batyu­val ilyen hőségben? — kezdte Hasek a beszélgetést. — Festeni, Lipnicére. — Nem vinnél magaddal? — Szívesen. — Akkor várj, amíg ettől a te­hertől megszabadulok — mondta Hasek, meglóbálva egy sörös­kancsót. Átszaladt a szemközti vendéglőbe, s onnan visszatérve, barátjával együtt vonatra szállt és Lipnicébe utazott. Szerencsés utazás volt mind Hasek, mindpedig a cseh íroda­• lom számira. Ennek következ­ményeként követhetjük Svejket, a derék katonát, egészen a ha­~ licsi frontig. A Lipnice név nem hangzik egzotikusan; olyan egyszerű mint a vidék, mint az itt élő emberek. Hasek itt fejezte be könyvét a festői cseh-morva vi­dék erdői és dombjai között Lipnice nemcsak befogadta, hanem huzamosabb időre magá­hoz is láncolta Haseket. Kezdet­ben itt sem jutott keresethez; ismerkedett a ltpnicei és kör­nyékbeli lakosokkal, üldögélt a Cseh Korona vendéglőben és sűrű sörözgetés közben egyre fo­gyott a pénze. Aztán egy napon nekifogott az írásnak. Müvének hősét, Svejket, a hivatalos kriti­ka elmarasztalta, de annál job­ban tetszett a népnek. Sikerült új kiadót találnia és a könyve iránti érdeklődésben beállt for­dulat arra kényszerítette a ki­adót, hogy egyre gyakrabban sürgesse a további kéziratok el­küldését, ez pedig írásra kény­szerítette Haseket. írnokot szer­ződtetett és ha kedve és han­gulata volt, most már diktálta a további fejezeteket. Csaknem minden előkészület és jegyzetelés nélkül írt. Időn­ként fel-felnyitotta a térképet, hogy pontosan meghatározhassa Svejknek, a jó katonának és századának további vándorútját Magyarországon keresztül az orosz frontig. — A Svejket megírni nem nagy vicc — jelentette ki egy napon a kocsma egyik kötekedő törzsvendége, majd söréről le­fújta a habot, és nagyot kor­tyintott. — Az én apám is meg tudná ezt csinálni. Haseket ez felbőszítette. He­ves szidalmak közepette ceruzát és papírt kért. — Miról írjak? — kérdezte mérgesen. — Amiről akarsz — válaszolt a vendég —, vagy mégis, várj csak! Ha olyan nagyon okos vagy, írj arról a tanítóról ott és a fazekairól, amelyekbe az eső­vizet fogja. — Jól van — bólintott Hasek. Nézegetni kezdte a sarokban ülő tanítót, akit már ismert és is­merte a fazekait is, amelyekbe az esővizet felfogja. Alig tíz MK FÖLKÉL Zoltán . A PERC Eresz alá eső elől — behúzódtam az ősz elől ebbe a régimódi cukrászdába. hol délelőtt is este van. s nemcsak azért, mert ég a villanylámpa, de valahogy az asztalok, a székek, a tapéta, a falakon képek, • a vastaglábú pincérlány, aki mert könnyű vállát lehúzzák a percek, hátit a falnak vetve áll, a mert kilenc üres asztal közt magam, s mert a csöndnek visszhangja van — DIVAT ÉS SZEMLÉLET Kisasszony, rajtam kívül senki vendég, s lehet, hogy nem is jön be senki már. lehet, hogy többé nem nyfllk az ajtó, lehet, hogy nincs is utca túl az ajtón, ugye, ide ülhet az asztalomhoz, ugye, meghallgat, kinek mondjam eL hogy jártam én itt már, akkor is este, fölkél a hold, fölkél a perc és rásüt az ezüstkanálra Irén kezében — emlékszem, eperfagylaltot evett. hát este van, hát nagyon este van. den, ami szöges ellentétben áll a hagyományos divat jólíésültségé­vel, laboratóriumi kulturáltságá­val. A fent elmondottak alapján könnyű elméletet kovácsolni. Vagyis azt: a tarka nyakkendő, a francia selyemruha, nyugat­majmolást, kozmopolitizmust, pénzszeretetet jelent. A farmer, a hosszú haj pedig lázadást, szembenállást, tiltakozást. Ez az elmélet azonban — éppúgy, mint minden mesterséges, kiagyalt, a mechanikus logika alapján felál­lított elmélet — sántít. A diva­tot nem a világnézet Irányítja, hanem az ízlés és a szokás. De a szélsőségekkel másképp áll a dolog. Itt sem a meghök­kentő viselet, a riasztó haj, a megbotránkoztató ruhadarab az érdekes. Sokkal inkább a meg­botránkoztatás, a riasztás szán­déka. A néhány évvel ezelőtti okoskodás „miért bántják a hosszú hajat, mikor Rákóczinak is az volt", azért nem igaz, mert a hosszú haj két-három évvel ezelőtti hazai képviselői éppúgy kiríttak az emberek közül, mint­ha teszem azt, valaki Rákóczi korában kopaszra vágatta volna baját-bajuszát. A gyors divatváltozások korá­ban megtanulhattuk, hogy min­denféle viseletújdonságot annak gyors demokratizálódása követ. Néhány hétig suhogja csak a maxi: „nekem van, neked nincs", néhány hónapig tart csak a far­mernadrágok, a fülre, tarkóra növő hajak meghökkentő újdon­sága — aztán közkeletűvé válik mindkettő. A szélsőségek hívei pedig nézhetnek a feltűnés újabb formái után. ök vannak sokkal kevesebben. De hogy még mindig sokan merev, konzervatívnak ha­tó összefüggéseket állítanak fel öltözködés és világszemlélet, hajviselet és jellem, szoknya­hossz és erkölcs között — ebben ők, a túlzók, a divatprovokáto­rok a ludasak. perc múlva diktálni kezdte a Strihal tanítóról szóló humo­reszkjét, a tanító meteorológiai állomását, részletesen elemezte és kifejtette ennek jelentőségét csehszlovákiai és világviszony­latban. Aztán a vendéglőben levők óriási hahotája közepette felol­vasta az írást. A nevetés elülte után a köte­kedő vendéghez fordult. — Hát mi van? Megírta volna ezt a te apád? — Tetszik nekem amit írtál — vallotta be a vendég —, be kell vallanom, apám erre nem lett volna képes. Kezet ráztak, megittak még egy korsó sört, Hasek sikerére és a vendég számlájára. Strihal tanító története pedig egy hét múlva megjelent a Humor Lap­jában. A harag különben sem volt Hasek tanácsadója. A teli korsó mindig elsimította a nézetelté­réseket, a vitákat. Amíg volt miből, bárkit szívesen megven­dégelt. Ismeretlen csavargóknak adott ételt, italt, elküldte őket „udvari" cipészéhez. Krupiéké­hoz és számlájukat az utolsó fil­- lérig kifizette. Máskor egy tízest adott a vándorverklisnek és megvendégelte azért, hogy a helybeli pap ablaka alatt egy teljes órán keresztül nyaggassa a legelcsépeltebb utcai nótákat. A llpnicei vár alatt, Csehor­szágnak ebben a festői környe­zetében találta meg Hasek talán az első és egyben az utolsó igazi otthonát. A cseh irodalom legna­gyobb vándora éppen itt, a népi hagyomány és a napi beszélge­tés ízes forrásából merített, hogy ezt aztán humorral, derűvel, életszeretettel keverve szembeál­lítsa az értelmetlen, pusztító há­ború vaL Jaroslav Pys Ashabadi türkmén asszonyok

Next

/
Oldalképek
Tartalom