Délmagyarország, 1971. augusztus (61. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-20 / 196. szám

SZERDA, 1971. AUGUSZTUS 150. m|a|g|a|z A kar az ország szim•r* soluma is LEHETNE! árkádjai, boltívei. SZELES lépcsősora, neogot csucs1VEI HARMONIKUS EGYSÉGET ALKOTNAK A MÜLT SZAZAD UTOLSO évtizedeinek ekLEKTIKUS stílusjegyeivel — STEINDL imre hangulaTOS-SZÉP, nagyvonalú alKOTASAN. méreteiben is imfonalo: majd 18 ezer négyzetméternyi területével, 96 méter magas kupolájával. tiz udvar aba, G91 termébe, 27 kapun, 29 i.épcsön lehet bejutni. az országház tobb mint fél évszazada a magyar állami élet kozpontja. termeiben államfőket fogadnak, nemzetközi öszszejoveteleket, ünnepségeket rendeznek. az orszaghazban őrzik munkácsy mihály, vajda zsigmond. jantyik matyas, dudits andor, lotz karoly, körösfoi-kriesch aladár nagyméretű, a honalapitasrol, az allamvezetésrol szolo festményeit. az épület dunaff.löli szarnyaban az országgyűlési könyvtár félmilliós könyvállománya kapott helyet. A Kossuth téri homlokzat KORSZERŰ TÁRSADALOM Stettner Béla K

orszerűnek lenni a gyorsuló idő világában, a huszadik század befejező harmadának értelmezésében külön-külön minden most élő kortársunk számára bonyolult, ellentmondásos, nem ritkán fájdalmas megújulásokra kényszerítő feladat. A hangsúlyt célszerű az iménti mondat állítmányára, a „feladat" szóra helyezni; korunk jellegzetessége ugyanis, hogy a korszerűség nem cselekvéstől, változástól, tehát belső erőfeszítésektől megfosztott létforma, más szóval: ma már nem lehet úgy lépést tartani a világgal, hogy ne lépnénk egyénileg is együtt vele — tanulással, fejlődéssel, sok-sok energiával. A korszerűség tehát — továbbra is a személyiség nézőpontjából vizsgálva —, tevékenységet, Illyés Gyula SZEKSZÁRD FELÉ Kis vonat megy nagy domboldalon ; terhes kicsi nő a vonaton. Jár itt Is, ha más nem, a szeme; affajta, ki nem rőst sohase. Homloka az ablak üvegén, rázódik a tengely ütemen. Néz kl bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen. Nézi mit a tágas táj kínál; gyermeke helyett is nézi már. Mosolyog és pillog nagyokat, mint lány, ha szeszt, édest kortyolgat. Ablakrázta arca szelíden azt bólintja folyvást, hogy igen. Ízlik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság. Pusztai menyecske, jelzi ezt üveggyöngye; gyöngyön kis kereszt. Kereszt mellett kis kép: az ura; térdén köteg színes , brosúra. Szalad át szemén ház és fasor, szökdel ajkán egyre friss mosoly. Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék. Tábla búza, tábla baltacím hagyja szinte ízét ajkain. Kéklő szőlők, sárga asztagok becézik az alvó magzatot. Lebeg a lágy élmény közegén, anyjában is egy nép közepén. Most dől el, mivé s mint alakul: most érinti tán egy titkos ujj. Ügy becézi, hívja, a világ, mint házából rég mi a csigát. P?egy szülőmegyésiben a vonat; bennem ls megy jó sor gondolat. Igy vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem ls. Néz, néz a kis asszony, gyűjtöget, termi csöndesként a gyermeket. Hova viszi, honnan, nem tudom; fölvldit, hogy véle utazom. Nézem úti tájként a szelíd nőn a tegnap és ma jegyeit. Jár szemem a terhes kicsi nőn s azt gondolom, Itt megy a jövőm. Visz tovább egy népet: eltakart csempészáruképp hoz egy magyart. Egy Ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta így. Gondolta, hogy abban él, aki őt fogja fejében hordani? Jár szemem a kedves kis anyán s azt gondolom: itt megy a hazám. Viszi, mit se tudva, szakadék, örvény fölött Árpád örökét. Benne él talán, ki engemet holtomban is meg-meg emleget! Gondom, hitem, eszmém talaja, örökléten vagy te, kis anya. Néznem is jó téged — megbbcsásd. Kívánok szerencsés utazást! mindegyre újabb energiákat feltételez, másfelől: még így is bonyolult elhatárolni a korszerűség felszíni, látszatjelenségeit annak tartalmi, lényegi vonásaitól. Vajon nem tapasztaljuk-e nap mint nap mennyi üres divatmotívum pótolja olykor az igazi korszerűséget? Ritka-e, hogy modernnek érezzük magatartásunkat csupán azért, mert a naprakész divatvonalnak hódoló ruhákban járunk, televíziót nézünk, a legújabb beatzenét kedveljük és kagylófotelt vásárolunk a jó öreg karosszék helyébe — egyszóval: hogy életünk felszíni hámrétegében, a környezet diktálta változásokkal lépést tartva a modernség illúziójának hódolunk? Tegyük hozzá — ezúttal a részletek, az árnyalatok vizsgálata nélkül —, hogy ettől még nagyon ósdiak, nagyon múlt századiak is lehetünk; minit és maxit váltani, rock and rollt beatre cserélni az avult életforma ódon gondolkodásmódjának közegében is lehet. A felszín és a lényeg ellentmondásossága nemcsak a személyiség magatartásformáiban tűnik elő ilyen élesen, de ennél is hatványozottabban a társadalmi fejlődés megítélésében. Valóban: hol a mérce, amely eligazít nemzetek fejlődésívének, korszerűségük lépcsőfokának mérlegelésében? Hol a mérőműszer, amely a mi társadalmunk modernségi fokáról ad megbízható képet? Nos, megalapozottan állíthatjuk: van ilyen műszer, van skálarendszer, amelyről ez a fokozat jól leolvasható. A történelmi fejlődés műszeréről van szó, s arról a tendenciáról, ahogyan az emberiség félreérthetetlen egyirányúsággal haladt, és halad nemcsak a természet feletti uralom kiteljesedéséhez, de saját viszonyainak megismeréséhez és megváltoztatásához, ahhoz a világhoz, amelyben az ember immár nemcsak a vadállatok, a mennydörgés vagy az atomenergia fenyegetésével néz szembe, hanem az elnyomás, a kizsákmányolás, az elembertelenítő társadalmi kapcsolatrendszer rémületével is. A dolgok és a viszonyok fenyegetése egyaránt mérséklődik, szelidül a fejlődésvonal előrehaladtával, amelyet a képletesen említett történelmi műszer rajzol az emberi história végtelen grafikontekercsére. S ha ebből a mélyebb, lényegibb, de az emberhez egyedül méltó nézőpontból vizsgáljuk a korszerűség fogalmát, nyilvánvaló, hogy napjainkban nincs, és nem is lehet modernebb társadalom annál, mint amelyik a fejlődésvonal mai végpontján helyezkedik el: a szocializmusnál. Ha a fogalmaknak, társadalmi állapotot tükröző értelmezéseknek van történelmi jelentésük, akkor a „korszerűség" egyetlen, igazi értelme a „szocializmus" szinonimája. Valóban: a világ, amelyben a dolgozó osztályok nemcsak termelik a javakat, de birtokolják is; a, világ, amely megszünteti az ősnemzetségek, törzsek hajdani bomlásakor elkülönült uralkodó csoportok mai örököseinek uralmi és birtoklási kiváltságait, az egyetlen társadalom, amely a szó ezredéveket átfogó jelentésében valóban modern, korszerű. A felszín és a lényeg ellentmondása persze Itt is, akárcsak az egyéni, személyes modernség esetében, zavaró félreértésekhez vezethet. Ki tagadhatná például, hogy a modern életforma megannyi külső stílusjegye — a városok felhőkarcolós látképétől a színes televízióig, az autóözöntől a műanyagok térhódításáig — abban a szemközti világban, a kapitalista életformában ma még erőteljesebb a miénknél? Ki állíthatná, hogy pusztán a szocialista tulajdon és hatalmi viszonyok automatikusan megteremtik a korszerűség napjainkban kétségkívül nélkülözhetetlen anyagi-technikai tényezőit is? Erről nincs, és azért nem is lehet szó, mert földhözragadt történelmietlen megközelítése lenne a korszerűség társadalmi értelmezésének, ha eltekintenénk a körülményektől, azoktól a feltételektől, amelyek közepette a szocializmus megszületik; ha nem számolnánk a felhalmozott javak lehetőségeivel és korlátaival, amelyekre alapozva a korszerűséget a gyakorlatban érvényesíthetjük. A történelmi valóság szövevényesebb, bonyolultabb — és fogalmai mindig csak feltételes módban fejezhetők ki, hiszen csak lehetőségeket, tendenciákat jelentenek. Valóban: a szocializmus még mozgásban levő, épülő, lehetőségeit most kutató és kibontakoztató társadalom, ami egyfelől semmit nem von le történelmi korszerűségéből, másrészt semmit nem pótol automatikusan, ha a cselekvés, az erőfeszítés, az építés oldaláról értelmezzük. S ez a lényeg, ez a legfontosabb, ha a szocializmust és a karszerűséget mint testvérfogalmakat írjuk le. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben — amelyek társadalmi rendszerünk kialakulásának kezdeti, tapasztalatgyűjtő időszakának tekinthetők —, a legfontosabb tananyag, amelyet elsajátítottunk, lényegében ez volt: megtanultuk, hogy a szocializmus lehetőségei nem cserélhetők fel az okos tevékenység nyomán kibontakozó valósággal, más szóval: hogy a szocialista társadalmi keretek a termelőeszközök társadalmi tulajdona és a dolgozók hatalmi viszonyai önmaguktól, gépiesen aligha alakítják egyszersmind anyagi-technikai értelemben is korszerűvé világunkat. A

lehetőség, amely immár rendelkezésünkre áll, nem csekély — gondoljuk meg: arról a lehetőségről van szó, amelynek eléréséért szerte a kapitalista világban emberek milliói tüntetnek, sztrájkolnak, olykor meghalnak. Munkánktól, az átörökített ismeretek megújításának képességétől, a javakkal való hatékony gazdálkodástól, hatalmiunk példát sugárzóan emberséges érvényesítésétől függ, hogy a történelmileg korszerű társadalmi idővel az anyagitechnikai korszerűség értelmében is a legmodernebb szintre emelkedjék. Tábori András