Délmagyarország, 1971. július (61. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-25 / 174. szám

VASÁRNAP, 19TL TÜLTUS 25. Aiwus József , , A FEHER VARJÚ jos, mert azt nem szeretném. Ak­kor csak egy hónap múlva köl­tözhetnénk, ha kiszellőzik ... Már érezte a fészek melegét, érezte Vali melegét, s látta az esetlenül totyogó kicsinyeket, amint csőrüket nyújtják az éle­lemért. A tetőn ő is úgy totyogott, mint az esetlen fiókák a fészek­ben. Lassan, óvatosan haladt a szélső deszkán, nem mert cse­répre lépni. Meglelte az első be­járatot. Igen alkalmasnak talál­ta. Egy fél cserép hiányzott on­nan. Eltart, s lejjebb csúszott vagy öt-hat sorral. Ezt bizonyá­ra nem javítják ki. Nem tart­hatják lényegesnek. De nézzük csak tovább. Merészkedett még magasabbra, hanem ekkor felbukkant előtte két galamb. Mindkettő tojó. Az egyiknek a párját befogták va­lami csapdába, a másiké önként lépett meg. Tehát özvegyek vol­tak. — Nézd csak! — mondta az egyik. — Micsoda derék strasz­szer! Ez igen! Ne hívjuk be a kémény mögé? Elbírna ez ket­tőnkkel is... Viki majd leszédült a tető szé­léről. Az erő kiszállt belőle, úgy érezte, ebben a pillanatban el­repülni se tudna. A pajzán ga­lambok folytatták: — Ej, de nagy lusta ez, hal­lod. Ügy totyog, mint valami roz­zant öreg varjú ... Pedig amúgy szép derék legény... — Te az is lehet ám, hogy im­potens az árva, azért ilyen ije­dős... — Az tényleg lehet. Megpró­báljuk? Megcsiklandozzuk egy kicsit a nagy ártatlanját? — Ártatlan ártány ez, te? Ha­nem, Bubi, idehallgass! Csaljuk be a padlásra... Hátha ott nem szégyenlősködne ennyire... „— Nahát! — gondolta Viki —, mily szörnyű beszéd! Nem is bírom hallani. Én meg mindig azt hittem, hogy ezek a galam­bok ... Hát mindenki azt hiszi, hogy ők a szűzi tisztaság jelké­pei Hogy minden élőlény közül ők veszik leginkább komolyan a szerelmet, meg a hitvesi hűsé­get. Nahát! Azt ugyan hallottam, hogy akármilyen partnert rajuk lehet sózni, csak összecsukják őket pár napra egy ketrecbe... Te jó isten! Csak nehogy en­gem is összecsukjanak valame­lyikkel! Jaj, borzalom, hogy er­re nem is gondoltam. De a ve­zér se, azt hiszem. Gyerünk in­nen mielőbb, mert szörnyű dol­gok következhetnek... Jövök, Valim, jövök! Hogy is "tudnék én hűtlen lenni? Megcsalni téged, egy ilyen rusnya, közönséges ga­lambbal? Pfuj! Vársz, ugye, drá­ga? Várod a te Vikidet, aki lám, az egész csapatból a legnehezeb­bet vállalta. És még nincs vége. Jó párszor vissza kelj ide jönni, s ügyelni kell csapdára, puská­ra. özvegy tojókra..'. Jaj, iste­nem, de sok a baj!" Nem messze a nagy gesztenyé­től zuhanórepülő gyakorlatot vé­geztetett egy vénséges vén csont a suhancokkal. Amint meglátták Vikit, azonnal reá rontottak, s rúgni, csípni, cibálni kezdték, mint valami rongy madárijesz­tőt. — Betolakodó! Pocsék, sápadt állat! Te, te — galamb! Adj ne­ki! Csak a fejét, hogy ne sán­tuljon! Ügy ni! Gyertek ti is, lá­nyok. rugdossátok meg a nyava­lyását! Adj neki! Ne sajnáld! — Eresszetek! Ne bántsatok! Ti nem is tudjátok . .. Na, marhák! Nem értitek, hogy nem vagyok galamb! Hagyjatok . . Nem a csípések, rúgások fájtak, hanem a megalázás. Hogy a su­hancok teszik, tehetik ezt vele. Az igazi fájdalmat azonban ak­kor érezte, amikor a lányokkal Vali is megérkezett, s jó magas­ról lezuhanva, óriásit vágott a feje tetejére. — Vali. Valikám! Hát nem is­mersz meg? Vali! Vali-i-i! Én vagyok, Vikii A hangomat csak megismered talán? Vali, Vali­ká-á-ám! — Halljátok? Tényleg 5! Az ő hangja, nem kétséges. De nem érdekel! Egy ilyen pocsék, fehér állattal úgyse tudnám elképzel­ni az életemet. Hat mit, tettél magaddal, te hülye! Hát egy csó­ka különbül néz ki nálad! Te, féleszű galamb! Adjatok neki! Adjatok csak! Ereje fogytán volt már, azt ter­vezte, hogy leereszkedik egész a földig. Megadja magát, üssék, rúgják, cibálják, míg csak élet van benne. Tépjék szét, ha mar így rendelte a sors. Igazán att akarta, hogy tépjék szét. Teste ég szárnyai azonban mást akartak. Vitték őt fel, fel a magasba, majd egy óriási bukfenccel le egészen a iák alsó ágának ma­gasságáig, s aztán egy óriási S kanyarral ki az őrség mellett, hogy már a legfürgébb suhancolt se érhettek a nyomába. A magtár előtti diófára szállt pihenni. Kis idő múlva aztán át­libbent a tetőre, mert eszébe ju­tott, hogy ő itt most galamb, s a galambok igen ritkán szoktak fa­ágon pihengetni. „— Jól van, Vali, jól van Vá­lassz hát magadnak valakit a taknyosok közül. Én leszámoltam minden illúzióval. Ügy fogok megalkudni az élettel, hogy én járjak jobban. Feleségül veszem itt a víg özvegyek valamelyikét, választunk egy odút a ház mö­götti sorban, s élek szép ké­nyelmesen. nyugodt galambok módjára. Annyit eszek, ameny­nyit akarok, meghízok majd, mint ők, s azt is elfelejtem, hogy valaha erdőt láttam közelről. De legfőképp elfelejtem a te neve­det, Vali, s téged is, mindenes­től. A szemeidet is, pedig azokat szerettem a legjobban. Szeret­tem. Mert most gyűlöllek min­denestől. Hogy villogtál, fújtál, fröcsköltél rám! Mint valami go­nosz vércse.. — Nézd, Bubi, visszajött a nagy szégyenlős kani! Na, mi van. ár­tatlankám? Csak megjött az ét­vágyad egy kis tubihúsra? Igen? Na, aztán melyikünket választ­tod? Döntsd el, de gyorsan, mert hamarosan beesteledik, márpe­dig.,. — Téged, te tarkább. Téged választalak. Ügy nézem, veled könnyebben kijövünk... — Na, gyere akkor, gyere kö­zelebb! Na, nézd már, hogy en­nek mekkora pofája van! Te, Bubi, hiszen ez... hiszen ez nem is galamb, azért ilyen nagy mar­ha. Hát ez... ez egy varjú! Jaj, istenem! Ugorjunk, Bubi, le az udvarra, oda nem merészkedik utánunk! Gyere, Bubi! A repdesésre, csapkodasra elő­ballagott az őr. Puskája ott ló­gott a vállán, s ettől Viki úgy. megrémült, hogy egy pillanat alatt levetette magát a ház mö­götti kis erdőbe, s azon átcikáz­va surrant el a major közelé­ből. Belefájdult a válla, oly erős iramban repült vagy két kilomé­tert. Amikor lassítani kezdett, s közelebb ereszkedett a földhöz, lassú mozgású embereket látott. Valami fekete folyadékot kentek az útra, s azt nagy fadarabokicai elsimogatták. De olyan fekete volt az a folyadék valóban, mint a legszebb varjútól! májusban. Hátrébb, az emberek mögött jó pár lépéssel állt egy kondér, ab­ban főtt a nagyobb adag. — Ez kell nekem! — mond­ta Viki. — Nem is hideg, nyil­ván hamar megszárad. Fél óra múlva otthon lehetek, s a sze­mébe kacaghatok Valinak, a há­látlan kutyának! Még hogy én csóka? Nahát, ezt kellett meg­érnem. De majd most! Az is le­het persze, hogy megbocsátok ne­ki mindent... Majd. Pár nap múlva. Hiszen nagyon megbán­tott. De mégis ... igen, azt hi­szem. mégis szeretem a kis va­cakját Na, most nem figyel­nek, gyerünk! Bele innen a ma­gasból. Zuhanóban! A z öregember, aki a nehéz vastalicskáva] jött, bele­mert a szurokba a nagy keverőkanállal. Megállt, köze­lebb hajolt, s nézett be a kon­dérba. Aztán félrébb lépett, föl­vett egy pálcát, s azzal lökdösve, piszkálgatva, végül alámerítve ki" dobta az út szélére a mozdulat­lan madarat. — Nézd már e! — szólt a tár­sának. — A fene se látott még ilyet. Mekkora légy esett a té­vesbe: De miféle madár ez? Ügv néz ki. mint egy varjú, de itt egy darabon látszik, hogy fehér volt a hála. A fene se érti. Mi is le­hetett hát? Galamb, vagy varjú? Mert fehér varjú, ugye, az nincs. A nagy gesztenyén üldögéltek. Vali kissé alulról nézett rá, enyhén hunyorítva. Ilyen­kor bolondítóan szép volt. — Te drága — bújt hozzá Vi­ki. — Imádlak! — Én is, én is! De mikor le­hetünk már végre igazán boldo­gok? Apád, az a vén csavargó ... — Ne bántsd őt, Vali! Amúgy igazán rendes. Csak hát ez az uj asszony... A múltkor már any­nyira bánatos volt, hogy rézgálicot akart inni a szőlőben. Ha nem vagyok ott... — Bár ivott volna! Hiszen van már vagy száztíz éves. . . Legalább mienk lett volna a fé­szek. A vénasszony úgyse ma­radhatott volna. Apám jó komá­ja Vendelnek, egyszer kiszaba­dította valami csapdából... Biz­tosan kilakoltatta volna az öreg­lányt ... — Vali. Vali! Így beszélni... — Ne haragudj, drága. Csak azért, mert annyira de annyira szeretlek. És igen is, haragszom az öregedre. Ha már fészket nem ad, legalább az áldását adná... — Ne félj, szüret után adni fogja. Különösen, ha biztos bejá­ratot találunk a magtárba. Ak­kor már lesz mire nősülnöm. — Ugye, ugye! Viki, te drá­ga, te aranymadár! Te... Valaki beszólt a lombok közé. Vendel titkára volt. — Itt vagy. Viki? Gyere azon­nal. hívat a főnök! Siess! Hármat körözött illendően a nagy akác fölött, aztán leeresz­kedett a nagy barna fészek pe­remére. — Hívatott, ó nagy Vetési Ven­del, minden varjak örökös ve­zére .. — Hivattalak, mert fontos be­szédem van veled. Megegyeztem apáddal is. Ha akarod, két hé­ten belül nősülhetsz. Vadonatúj fészket kapsz. Vattával béleltet. — Köszönöm, vezérem! — Várj csak, Viki! Lassan a testtel. Most jönnek a feltételek. De hogy érthetőbb legyen, elöl­ről kezdem a históriát. Fel kell deríteni a bejáratokat a magtár tetején. Igen ám, de a majorban már az első szekér kukorica után beállítottak egy puskás őrt... Viki megingott a fejedelmi fé­szek szélén. Két-három csapás­sál tudta csak visszanyerni egyen­súlyát. — Ne ijedezz, megvan a hadi­terv. És most jön a feladat; há­tul. a gépszín mögött áll egy vashordó. Abban valamilyen fo­lyadékot találsz Odarepülsz, megfürdesz benne, aztán elhú­zódsz földi odúba, amíg felszá­rad. Akkorára minden szál toL lad kifehéredik! — Kifehéredik? — Igen. Hát nem nagyszerű? Na? Még mindig nem érted a nagy ötletet? Szép fehér tollad lesz. mint a ... na? Bizony, mint a galamboké? Akkor aztán min­den rendben. Ügy sétálhatsz a tetőn, mint itt az erdőben. A kutya meg nem ugat. Felderíted a bejáratokat s mindig rende­sen kifigyeled, elment-e ebédel­ni a puskás őr, akkor indulhat a csapat is! Na. mit szólsz? Ugye. nagy gondolat? Varjúfejben ilven még nem született. Én találtam ki... — Ó, bölcs vezér! De... — Csak nem gyulladtál be? — Nem, nem, csak ... — Ne félj. ott hátul nem jár az őr. Nyugodtan fürödhetsz... S a vezér helyesen ítélt. A szín mögötti tér valóban csendes volt. Akkor se figyelt oda senki, ami­kor Viki nagy prüsszögve kievic­kélt a hordóból, s behúzódott egy vetőgép alá száritkozni. Or­rát, szemét marta a fura folya­dék. s fázott is a kellemetlen fürdő után. de keményen állta a kínokat. Valira gondolt. Két csil­logó szemét látta, amint kissé alulról, s kissé hunyorogva néz reá, s ettől azonnal melegség fu­totta el a szívét. A meleg aztán szétáradt a testében, s naple­mente körül egészen felszáradt már a tolla is. Hanem a tolla, istenem. a gyönyörű, ébenfekete tolla fehér lett, mint valami nya­valyás galambé. Viki beletúrt a csőrével, s látta, hogy a legap­róbb pinék is teljesen kifakultak. Ereje már megengedte, hogy visz­szaevezzen a hordó szélére, s onnan lehajolva megbámulja a tükörképét. — Borzasztó! — mondta ma­gának fájdalmasan. — Mint egy rossz csirke! Istenem, hogy mit cselekedtem! De értük teszem, érte és magamért teszem. A bol­dogságunkért. amelynek immár semmiféle akadálya nem lehet. Vattás fészek! Istenem! Egy fél pufajkaJ Remeljük, nem túl ola­Végváry Gyula Kátay Mihály Két madár Népmese Barcsay Kalapos nő Kiss István Patay László

Next

/
Oldalképek
Tartalom