Délmagyarország, 1971. július (61. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-25 / 174. szám

VASÁRNAP, 19TL TÜLTUS 25. Aiwus József , , A FEHER VARJÚ jos, mert azt nem szeretném. Akkor csak egy hónap múlva költözhetnénk, ha kiszellőzik ... Már érezte a fészek melegét, érezte Vali melegét, s látta az esetlenül totyogó kicsinyeket, amint csőrüket nyújtják az élelemért. A tetőn ő is úgy totyogott, mint az esetlen fiókák a fészekben. Lassan, óvatosan haladt a szélső deszkán, nem mert cserépre lépni. Meglelte az első bejáratot. Igen alkalmasnak találta. Egy fél cserép hiányzott onnan. Eltart, s lejjebb csúszott vagy öt-hat sorral. Ezt bizonyára nem javítják ki. Nem tarthatják lényegesnek. De nézzük csak tovább. Merészkedett még magasabbra, hanem ekkor felbukkant előtte két galamb. Mindkettő tojó. Az egyiknek a párját befogták valami csapdába, a másiké önként lépett meg. Tehát özvegyek voltak. — Nézd csak! — mondta az egyik. — Micsoda derék straszszer! Ez igen! Ne hívjuk be a kémény mögé? Elbírna ez kettőnkkel is... Viki majd leszédült a tető széléről. Az erő kiszállt belőle, úgy érezte, ebben a pillanatban elrepülni se tudna. A pajzán galambok folytatták: — Ej, de nagy lusta ez, hallod. Ügy totyog, mint valami rozzant öreg varjú ... Pedig amúgy szép derék legény... — Te az is lehet ám, hogy impotens az árva, azért ilyen ijedős... — Az tényleg lehet. Megpróbáljuk? Megcsiklandozzuk egy kicsit a nagy ártatlanját? — Ártatlan ártány ez, te? Hanem, Bubi, idehallgass! Csaljuk be a padlásra... Hátha ott nem szégyenlősködne ennyire... „— Nahát! — gondolta Viki —, mily szörnyű beszéd! Nem is bírom hallani. Én meg mindig azt hittem, hogy ezek a galambok ... Hát mindenki azt hiszi, hogy ők a szűzi tisztaság jelképei Hogy minden élőlény közül ők veszik leginkább komolyan a szerelmet, meg a hitvesi hűséget. Nahát! Azt ugyan hallottam, hogy akármilyen partnert rajuk lehet sózni, csak összecsukják őket pár napra egy ketrecbe... Te jó isten! Csak nehogy engem is összecsukjanak valamelyikkel! Jaj, borzalom, hogy erre nem is gondoltam. De a vezér se, azt hiszem. Gyerünk innen mielőbb, mert szörnyű dolgok következhetnek... Jövök, Valim, jövök! Hogy is "tudnék én hűtlen lenni? Megcsalni téged, egy ilyen rusnya, közönséges galambbal? Pfuj! Vársz, ugye, drága? Várod a te Vikidet, aki lám, az egész csapatból a legnehezebbet vállalta. És még nincs vége. Jó párszor vissza kelj ide jönni, s ügyelni kell csapdára, puskára. özvegy tojókra..'. Jaj, istenem, de sok a baj!" Nem messze a nagy gesztenyétől zuhanórepülő gyakorlatot végeztetett egy vénséges vén csont a suhancokkal. Amint meglátták Vikit, azonnal reá rontottak, s rúgni, csípni, cibálni kezdték, mint valami rongy madárijesztőt. — Betolakodó! Pocsék, sápadt állat! Te, te — galamb! Adj neki! Csak a fejét, hogy ne sántuljon! Ügy ni! Gyertek ti is, lányok. rugdossátok meg a nyavalyását! Adj neki! Ne sajnáld! — Eresszetek! Ne bántsatok! Ti nem is tudjátok . .. Na, marhák! Nem értitek, hogy nem vagyok galamb! Hagyjatok . . Nem a csípések, rúgások fájtak, hanem a megalázás. Hogy a suhancok teszik, tehetik ezt vele. Az igazi fájdalmat azonban akkor érezte, amikor a lányokkal Vali is megérkezett, s jó magasról lezuhanva, óriásit vágott a feje tetejére. — Vali. Valikám! Hát nem ismersz meg? Vali! Vali-i-i! Én vagyok, Vikii A hangomat csak megismered talán? Vali, Valiká-á-ám! — Halljátok? Tényleg 5! Az ő hangja, nem kétséges. De nem érdekel! Egy ilyen pocsék, fehér állattal úgyse tudnám elképzelni az életemet. Hat mit, tettél magaddal, te hülye! Hát egy csóka különbül néz ki nálad! Te, féleszű galamb! Adjatok neki! Adjatok csak! Ereje fogytán volt már, azt tervezte, hogy leereszkedik egész a földig. Megadja magát, üssék, rúgják, cibálják, míg csak élet van benne. Tépjék szét, ha mar így rendelte a sors. Igazán att akarta, hogy tépjék szét. Teste ég szárnyai azonban mást akartak. Vitték őt fel, fel a magasba, majd egy óriási bukfenccel le egészen a iák alsó ágának magasságáig, s aztán egy óriási S kanyarral ki az őrség mellett, hogy már a legfürgébb suhancolt se érhettek a nyomába. A magtár előtti diófára szállt pihenni. Kis idő múlva aztán átlibbent a tetőre, mert eszébe jutott, hogy ő itt most galamb, s a galambok igen ritkán szoktak faágon pihengetni. „— Jól van, Vali, jól van Válassz hát magadnak valakit a taknyosok közül. Én leszámoltam minden illúzióval. Ügy fogok megalkudni az élettel, hogy én járjak jobban. Feleségül veszem itt a víg özvegyek valamelyikét, választunk egy odút a ház mögötti sorban, s élek szép kényelmesen. nyugodt galambok módjára. Annyit eszek, amenynyit akarok, meghízok majd, mint ők, s azt is elfelejtem, hogy valaha erdőt láttam közelről. De legfőképp elfelejtem a te nevedet, Vali, s téged is, mindenestől. A szemeidet is, pedig azokat szerettem a legjobban. Szerettem. Mert most gyűlöllek mindenestől. Hogy villogtál, fújtál, fröcsköltél rám! Mint valami gonosz vércse.. — Nézd, Bubi, visszajött a nagy szégyenlős kani! Na, mi van. ártatlankám? Csak megjött az étvágyad egy kis tubihúsra? Igen? Na, aztán melyikünket választtod? Döntsd el, de gyorsan, mert hamarosan beesteledik, márpedig.,. — Téged, te tarkább. Téged választalak. Ügy nézem, veled könnyebben kijövünk... — Na, gyere akkor, gyere közelebb! Na, nézd már, hogy ennek mekkora pofája van! Te, Bubi, hiszen ez... hiszen ez nem is galamb, azért ilyen nagy marha. Hát ez... ez egy varjú! Jaj, istenem! Ugorjunk, Bubi, le az udvarra, oda nem merészkedik utánunk! Gyere, Bubi! A repdesésre, csapkodasra előballagott az őr. Puskája ott lógott a vállán, s ettől Viki úgy. megrémült, hogy egy pillanat alatt levetette magát a ház mögötti kis erdőbe, s azon átcikázva surrant el a major közeléből. Belefájdult a válla, oly erős iramban repült vagy két kilométert. Amikor lassítani kezdett, s közelebb ereszkedett a földhöz, lassú mozgású embereket látott. Valami fekete folyadékot kentek az útra, s azt nagy fadarabokicai elsimogatták. De olyan fekete volt az a folyadék valóban, mint a legszebb varjútól! májusban. Hátrébb, az emberek mögött jó pár lépéssel állt egy kondér, abban főtt a nagyobb adag. — Ez kell nekem! — mondta Viki. — Nem is hideg, nyilván hamar megszárad. Fél óra múlva otthon lehetek, s a szemébe kacaghatok Valinak, a hálátlan kutyának! Még hogy én csóka? Nahát, ezt kellett megérnem. De majd most! Az is lehet persze, hogy megbocsátok neki mindent... Majd. Pár nap múlva. Hiszen nagyon megbántott. De mégis ... igen, azt hiszem. mégis szeretem a kis vacakját Na, most nem figyelnek, gyerünk! Bele innen a magasból. Zuhanóban! A

z öregember, aki a nehéz vastalicskáva] jött, belemert a szurokba a nagy keverőkanállal. Megállt, közelebb hajolt, s nézett be a kondérba. Aztán félrébb lépett, fölvett egy pálcát, s azzal lökdösve, piszkálgatva, végül alámerítve ki" dobta az út szélére a mozdulatlan madarat. — Nézd már e! — szólt a társának. — A fene se látott még ilyet. Mekkora légy esett a tévesbe: De miféle madár ez? Ügv néz ki. mint egy varjú, de itt egy darabon látszik, hogy fehér volt a hála. A fene se érti. Mi is lehetett hát? Galamb, vagy varjú? Mert fehér varjú, ugye, az nincs. A

nagy gesztenyén üldögéltek. Vali kissé alulról nézett rá, enyhén hunyorítva. Ilyenkor bolondítóan szép volt. — Te drága — bújt hozzá Viki. — Imádlak! — Én is, én is! De mikor lehetünk már végre igazán boldogok? Apád, az a vén csavargó ... — Ne bántsd őt, Vali! Amúgy igazán rendes. Csak hát ez az uj asszony... A múltkor már anynyira bánatos volt, hogy rézgálicot akart inni a szőlőben. Ha nem vagyok ott... — Bár ivott volna! Hiszen van már vagy száztíz éves. . . Legalább mienk lett volna a fészek. A vénasszony úgyse maradhatott volna. Apám jó komája Vendelnek, egyszer kiszabadította valami csapdából... Biztosan kilakoltatta volna az öreglányt ... — Vali. Vali! Így beszélni... — Ne haragudj, drága. Csak azért, mert annyira de annyira szeretlek. És igen is, haragszom az öregedre. Ha már fészket nem ad, legalább az áldását adná... — Ne félj, szüret után adni fogja. Különösen, ha biztos bejáratot találunk a magtárba. Akkor már lesz mire nősülnöm. — Ugye, ugye! Viki, te drága, te aranymadár! Te... Valaki beszólt a lombok közé. Vendel titkára volt. — Itt vagy. Viki? Gyere azonnal. hívat a főnök! Siess! Hármat körözött illendően a nagy akác fölött, aztán leereszkedett a nagy barna fészek peremére. — Hívatott, ó nagy Vetési Vendel, minden varjak örökös vezére .. — Hivattalak, mert fontos beszédem van veled. Megegyeztem apáddal is. Ha akarod, két héten belül nősülhetsz. Vadonatúj fészket kapsz. Vattával béleltet. — Köszönöm, vezérem! — Várj csak, Viki! Lassan a testtel. Most jönnek a feltételek. De hogy érthetőbb legyen, elölről kezdem a históriát. Fel kell deríteni a bejáratokat a magtár tetején. Igen ám, de a majorban már az első szekér kukorica után beállítottak egy puskás őrt... Viki megingott a fejedelmi fészek szélén. Két-három csapássál tudta csak visszanyerni egyensúlyát. — Ne ijedezz, megvan a haditerv. És most jön a feladat; hátul. a gépszín mögött áll egy vashordó. Abban valamilyen folyadékot találsz Odarepülsz, megfürdesz benne, aztán elhúzódsz földi odúba, amíg felszárad. Akkorára minden szál toL lad kifehéredik! — Kifehéredik? — Igen. Hát nem nagyszerű? Na? Még mindig nem érted a nagy ötletet? Szép fehér tollad lesz. mint a ... na? Bizony, mint a galamboké? Akkor aztán minden rendben. Ügy sétálhatsz a tetőn, mint itt az erdőben. A kutya meg nem ugat. Felderíted a bejáratokat s mindig rendesen kifigyeled, elment-e ebédelni a puskás őr, akkor indulhat a csapat is! Na. mit szólsz? Ugye. nagy gondolat? Varjúfejben ilven még nem született. Én találtam ki... — Ó, bölcs vezér! De... — Csak nem gyulladtál be? — Nem, nem, csak ... — Ne félj. ott hátul nem jár az őr. Nyugodtan fürödhetsz... S a vezér helyesen ítélt. A szín mögötti tér valóban csendes volt. Akkor se figyelt oda senki, amikor Viki nagy prüsszögve kievickélt a hordóból, s behúzódott egy vetőgép alá száritkozni. Orrát, szemét marta a fura folyadék. s fázott is a kellemetlen fürdő után. de keményen állta a kínokat. Valira gondolt. Két csillogó szemét látta, amint kissé alulról, s kissé hunyorogva néz reá, s ettől azonnal melegség futotta el a szívét. A meleg aztán szétáradt a testében, s naplemente körül egészen felszáradt már a tolla is. Hanem a tolla, istenem. a gyönyörű, ébenfekete tolla fehér lett, mint valami nyavalyás galambé. Viki beletúrt a csőrével, s látta, hogy a legapróbb pinék is teljesen kifakultak. Ereje már megengedte, hogy viszszaevezzen a hordó szélére, s onnan lehajolva megbámulja a tükörképét. — Borzasztó! — mondta magának fájdalmasan. — Mint egy rossz csirke! Istenem, hogy mit cselekedtem! De értük teszem, érte és magamért teszem. A boldogságunkért. amelynek immár semmiféle akadálya nem lehet. Vattás fészek! Istenem! Egy fél pufajkaJ Remeljük, nem túl olaVégváry Gyula Kátay Mihály Két madár Népmese Barcsay Kalapos nő Kiss István Patay László