Délmagyarország, 1971. július (61. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-21 / 170. szám

4 SZERDA. 1911. .TŰUUG ?1. Iskola életköxelhen Tanulás este Nézem a statisztikai adatokat, és elgondolkozom. Meghökken az ember, amikor olvassa, hogy az esti tagozatra beiratkozottak 10— 12 százaléka év közben kimarad, s 10—13 százaléka pedig elbukik az év végi vizsgán. Elgondolkozom, mert én még emlékszem arra az időre, amikor a pedagógusok között arról folyt a vita, hogy melyik osztály érettségizett jobban, az esti tagozat-e, vagy a délelőtti. Sorolni tudnám a neveket, akik jelesen és kitűnően végeztek, s tudásuk és felkészültségük miatt olyan tisztelet övezte őket, mint a délelőtti tagozaton az eminenseket. Szinte hiányzó nélkül jött össze minden tanítasi napon az osztály, a bukás pedig szégyen, és nagyon ritka eset volt köztük. Ila leérettségiztek, sokan továbbtanultak közülük, és elég szép számmal felvették őket a felsőoktatási intézményekbe. A négy év alatt remek közösséggé értek, s most hosszú évek után is találkozókat tartanak, beesülik ós tisztelik egymást, szinte példát mutatva jó néhány délelőtti tagozat fiataljainak az együvétartozásban. De ez az idő már a múlté. Az akkori 25—35 éves „fiatalok" helyett esténként zömmel 16—18 évesek töltik meg a padokat, a 22—25 évesek most már „öregeknek" számítanak köztük. Lehetetlen észre nem venni azt a nagy változást, ami ezen a téren bekövetkezett. Kutatom a gyengébb eredmények és a kimaradások okát. Ügy vélem, döntő tényező a rosszabb eredményeknél a beiskolázás gyenge szintje. A beiratkozottak többsége közepes. Azok a fiatalok a jelentkezők, akiknek évekkel ezelőtt nem volt kedvük továbbtanulni, s most valamilyen hatás révén — üzem, szülő, ismerős — megkísérlik az érettségi megszerzését. Ezzel párosul még elég sok fiatalnál a szorgalom hiánya, és a fegyelem lazusága. Sokan nem hajlandók megérteni, hogy az iskolai évet csak úgy lehet sikeresen befejezni, ha a hallgató óráról órára tanul, készül, s rendszeresen jár a tanítási órákra. Elkeserítően panaszkodnak sokszor a tanárok fáradságos munkájuk eredménytelenségére. De hogy is lehetne eredményről beszélni ott, ahol olyan esetek fordulnak elő: megkezdi, elmagyarázza az új anyagot a tanár, s mikor a következő órán folytatná, rájön, hogy most épp az osztály másik fele van jelen. (Az a csoport, amelyik a múltkor hiányzott.) Tévedés ne essék, van most is nagyon sok rendes és szorgalmas fiatal az esti tagozaton. De sajnos, akad szép számmal ennek az ellenkezője is. Olyan is, aki például a nehezebb órákról elmegy, vagy az első óra után már távozik, s csak az utolsóra érkezik vissza. Ilyen esetben nem is csoda, ha elégtelen lesz az év végi bizonyítványa. Többen felvetették: egyáltalán szükség van-e még az esti tagozatra? Azok, akik a Horthy-rendszerben nem járhattak iskolába, megszerezték már az érettségit. A mostani fiatalok pedig végezzek el magánúton... Való igaz, hogy a mai tehetséges és szorgalmas esti tagozatosok közé sok fegyelmezetlen ember is vegyül, akik legszívesebben megadnák címűket. hogy négy év múlva utánuk küldhessük az érettségi bizonyítványt. De mégsem ez a jellemző, a lényeg sem ez. Szükség van az esti tagozatra azért, hogy lehetőséget adjunk a későbbi tanulasra azoknak a fiataloknak, akik az általános iskola befejezése után szakmát választanak, s utána kívánnak érettségizni. Közöttük ugyanis nagyon sok rendes fiatal akad, akikkel ezen a szinten érdemes foglalkozni. S tegyük még hozzá azt az észrevételünket is, hogy azért azokra a „lézengőkre" is sokszor ragad egy kis tudomány az iskolában, akik kezdetben félvállról veszik. Sem egy, sem két fiatalnak nőtt be már a többiek példája nyomán a „fejelágya" az iskolában. (Ha előbb nem, akkor később, egy-két javítóvizsga után.) Ezért nem indokolt beszélni valamilyen „magánvizsgás forma" bevezetésérőL Olyan megoldást azonban, hogy az eddiginél jobb legyen a helyzet — lehet is és kell is találni. Mindenekelőtt a nagyon fiatalok esetében szorosabb kapcsolatot lehet kiépíteni a családi házzal, a szülőkkel. Ezenkívül a tanuláshoz a kedvezményt biztosító üzemek személyzeti vezetőinek — és maguknak a szülőknek is — gyakrabban kellene érdeklődni a dolgozóik iskolába járása és tanulmányi előmenetele felől. Az üzemi KISZ-szervezet is meg-megkérdezhetné, hogy vajon esténként az iskolában tölti-e az időt a fiatal fiú vagy leány, és miként teljesítette vizsgakötelezettségét. Nem ártana az iskolába járás elhanyagolását üzemi és KISZglapszervezeti szinten is számon kérni. S hogy még folyamatosabb legyen az ellenőrzes, a tanulásra serkentés érdekében érdemes lenne az esti tagozatra is bevezetni a negyedévi beszámolókat, s ezenkívül bizonyos számú korrepetáló órádat is adni egy-egy tantárgyhoz. Ez utóbbi az „egy szintre hozás" érdekében volna jelentős, hogy a két vizsga között a valamelyik tárgyból gyengébben szereplők se maradjanak le az anyaggal, s mindig egyenletesen követni tudják a tanár tanmenet szerinti haladását. S természetesen a siker érdekében maguknak a hallgatóknak is komolyabban kell venniök a munkát az iskolában. Mert minden tanári fáradság. Intézkedés és javaslat hiábavaló lesz, ha a tanulókból hiányzik a szorgalom, az akarat és az igény egy magasabb fokú képzettség megszerzésére. Bánfalvi József Parasztházmiíemlékek védelme Az Országos Műemléki Felügyelőség akciót indított a műemlék jellegű régi parasztházak megmentésére. Az országban mintegy 900—1000 olyan lakóházat és gazdasági épületet tartanak nyilván, amely a kor jellegzetes építészeti stílusát őrzi, s az évtizedekkel ezelőtti vidéki életmódot tükrözi. A műemlékértékű magánházak közül sokat pusztulni hagynak a tulajdonosok, mivel nem fizetődik ki a felújítás, karbantartás. Az építési és városfejlesztési miniszter ezért utasítást adott ki az ilyen épületek fenntartásának támogatására. Ennek értelmében az eredeti rendeltetésüknek megfelelően használt, védett épületek tulajdonosai éves fenntartási átalányt, vagy pedig — tatarozásra, felújításra — egy-egy esetben nagyobb pénzösszeget kaphatnak. Az éves fenntartási átalány 500—3000 forintig terjedhet, az épület jellegétől, használatától függően. A felújításra nyújtott támogatás maximum 25 ezer forint lehet egy-egy alkalommal, amelyet ugyancsak írásban kell kérni az OMFtől. Az ilyen irányú kérelmeket már be kell nyújtani az OMF-hez. Dr. Várkonyi Péter: Magyar-amerikai kapcsolatok 1945—1948 Hírtelen javulás ö A Magyarország című hetilapban a műből közölt részletek nagy érdeklődést keltettek, s sikert arattak. Az érdeklődés és a siker magyarázata kettős. Egyrészt közelmúlt történelmünk olyan területét és témakörét dolgozta fel dr. Várkonyi Péter, a szerző, amelyet eddig csak töredékeiben ismert a szélesebb közvélemény, másrészt a feldolgozás módja tömör, mégsem száraz, világos és olvasmányos. Most, hogy a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet vehetjük kézbe, még inkább megerősíthetjük a hetilapban közölt részletek alapján kialakult véleményünket. A szó jó értelmében vett történeti munkát nyújt át a szerző az olvasónak: tudományos igénnyel készültet, amelyet azonban a szakmán kívül érdeklődő is élvezettel tanulmányozhat. A nyolc fejezetre, valamint bevezetésre, és összefoglalásra tagolt mű a felszabadulás utáni három esztendő magyar—amerikai kapcsolatainak teljes képét adja. Ezen túlmenően azonban foglalkozik azokkal a bel- és külpolitikai eseményekkel is. amelyek e viszonyra erőteljes hatást gyakoroltak. Rendkívül érdekes nyomon követni, hogyan bontakozott ki egyre világosabban az amerikai kormányzat látszat-előzékenységet és tényleges beavatkozást jelentő, majd később már csak beavatkozási kísérleteket cél?ó politikája. Kisebb (mint például az amerikai követ és Révai József levélváltása az amerikai gépek engedély nélküli berepülése ügyében és nagyobb jelentőségű kérdések (mint a nyugatra hurcolt javak visszaadása) logikus csoportosításával éri el a szerző, hogy az olvasó fokról fokra megismeri az események alkotta folyamatokat, s azok összefüggéseit. Ennek köszönhető, hogy bár a mű nem túl terjedelmes — alig több két és fél száz oldalnál — a témáról általa adott kép teljesnek tekinthető. A bővebb tájékoztatást, illetve a további részletek fellelését elősegítő lábjegyzetekkel, valamint a forrásmunkák jegyzékével kiegészített kötetet nemcsak a történelmi kérdések iránt érdeklődők forgathatják haszonnal, hanem a széles olvasóközönség is, mert közelmúlt történelmünk egy fontos részletet ismerhetik meg segítségével. Merényletek. a lev< és a földön 22. ló házból való fiatalemberek Giovanni Enrico Bucher, Svájc brazíliai nagykövete 1970. december 6-án indult lakásáról kocsiján a nagykövetség épületebe. Braziliában ekkor már (Elbrick amerikai, Holleben nyugatnémet nagykövet és Nobouo japán főkonzul elrablása utáni minden diplomata mellé polgári ruhás rendőrtisztet rendelt u kormány. Így hát amikor a nagykövet kocsija előtt a Guinle Park mellett egy kis forgalmú útszakaszon odakanyarodott egy világoskék Volkswagen, a kisérő rendőrtiszt revolvert rántott. Annyit látott csak, hogy a kis kocsiból három fiatalember és szőke leány ugrik ki, mindannyiuknál géppisztoly van. Az egyik fiatalember felkiáltott: „Feküdjön azonnal a földre, nagykövet úr!" Aztán lövések dördültek. Először a rendőrtiszt lőtt, majd őt találtak el. Az elrablási jelenetet is az ő elbeszéléséből ismerte meg először a világ, sebesülten hagyták ott az úttesten, néhány perc múlva találtak rá és vitték kórházba. Maga a nagykövet, negyven nappal későbben — mert ennyi ideig volt fogságban — inkább a gerillák között eltelt időről beszélt. — Elrablásomról nem sok mondanivalóm van. Mielőtt ráeszméltem volna arra, hogy mi történt., már bekötözött szemmel a Volkswagenben találtam magam. Hosszú autóút következett. Egy kis házban tartottak fogva, s csak a ház egy kicsiny, rosszul szellőztethető szobáját ismertem. Egy asztal és egy ágy volt a szobában — semmi más. A fogva tartóim? Tudják, a beszélgetésből sokat megtud az ember és beszélgettünk, sőt politikai vitákat is folytattunk. Ügy sejtem: jó házból való fiatalemberek voltak, az arcukat soha nem láttam: mindig csuklyát viseltek. Könyveket kértem és kaptam, főként bűnügyi történeteket, megértik, ugye, hogy nem volt kedvem jobb irodalmi művekkel foglalkozni... Később hanglemezeket kértem. Lemezjátszót hoztak és klasszikus zenét hallgathattam. Ha cigaretta kellett és az bizony nagyon sok kellett, kaptam Bármit akartam, egy cédulára kellett felírnom kívánságaimat... Amikor a park mentén húzódó úton megtalálták a sebesült rendőrtisztet, néhány röpcédulát is felvettek a földről. Három ellenálló szervezet röpiratairól volt szó: az Alianca Libertador Nációnál, az Operacao Joaqim Camara és a Commando Juarez Guimares aláírása állt a brazil diktatúrát elítélő kiáltványokon, A gerillák ezután több, újságok útján a hatóságokhoz eljuttatott levélben közölték: Bucherért politikai foglyok szabadon bocsátását követelik. December 9-én aztán maga a nagykövet írt francia nyelven egy levelet a kormányhoz. A levél Rio de Janeiro Tijuca nevű külvárosának egyik templomában, az egyik padon hevert — a svájci diplomata felkérte a hatóságokat, teljesítsék a felteteleket. (A svájci kormány ekkor már diplomáciai úton és különmegbízott útján ugyanerre kérte a brazil hatóságokat.) De a hivatalos Brazília előbb más feleletet adott. Bejelentették: megkezdődött az ország történetének legszélesebb körű nyomozása: hamarosan 20 000 rendőr, katona és tábori csendőr kutatta Bucher nyomait. A brazil kormány kérte az OAS, az Amerikai Államok Szervezete összehívását és híre járt, hogy az amerikai FBI-től kívánnak nyomozókat, „kölcsönkérni". Közben újabb üzenet érkezett Bucher elrablóitól — s a lényeg ezekben az írásokban ez volt: a szabadon bocsátás első feltétele az országos hajsza megszüntetése. Ha ez megtörténik, közlik majd, ki az a 70 politikai fogoly, akinek szabadon bocsátása fejében elengedik a svájci diplomatát ... Negyven nappal később történt meg a szabadon bocsátás — a brazil hatóságok sokáig töprengtek. (Közben Algírban nyilatkozott egy volt brazil politikai fogoly, Apolonip de Carvalho, annak a negyven embernek egyike, akiket az elrabolt Holleben nyugatnémet nagykövetért cserébe engedett szabadon Brazília: „Véleményem szerint a brazil kormány teljesíti a gerillák követelését ... Svájcnak jelentős érdekeltségei és befektetései vannak Brazíliában, ezt nem hagyhatják figyelmen kívül... Sajnos, hazámban nincs más módja a bebörtönzött hazafiak kiszabadításának, mint ez" — mondta Carvalho.) 1971 januárjának harmadik hetében a riói repülőtér katonai szektorának kifutópályájáról felszállt egy repülőgép, utasterében 59 férfivel és 11 nővel; a brazil kormány szabadon bocsátotta a követelt hetven politikai foglyot. A chilei repülőtéren érkezésük után elmondották: mindannyiukat kegyetlenül kínozták a brazil börtönökben. Jean-Marc de Weid — svájci származású fiatalember, egy haladó diákszervezet vezetője volt — elmondotta: „Első börtönömben, ahol nyolc hónapot töltöttem, olyan rossz volt a bánásmód, hogy éhségsztrájkba kezdtem. Ekkor még rosszabb helyre vittek. Nálunk felfüggesztették az emberi jogokat, Brazíliában a börtönparancsnokok önkényuralma érvényesül". Egy diáklány, Nancy Mangabeira-Unger úgy kezdte szavait, hogy felemelte jobb kezét, amelyről hiányzott hüvelykujja. „A rendőrök csonkítottak meg" — volt első mondata. A negyven nap után szabadon bocsátott — az orvosi vizsgálat szerint makkegészséges, éppen csak idegileg kimerült — svájci diplomatától megkérdezték, kívánná-e, ha elfognák óket, elrablói megbüntetését. „Inkább nem felelnék erre a kérdésre" — mondta Giovanni Enrico Bucher. (Következik: A tupamarék) Münchenben próbálták ki egy „mágneses párnán" haladó vonat prototípusát. Ez a kerekek nélküli, 5200 kilogramm súlyú vonat a mágneses tér hatására néhány milliméterre a sínek fölé emelkedik, majd egv hangtalanul működő motor hajtja meg. A 800 méteres próbapályán 100 kilométeres sebességet értek el vele. A nyugatnémet tervezők elgondolása szerint a vonat végsebessége eléri majd az óránkénti 600 kilométert. NAPI KISLEXIKON az ipari kutatásokról Ma nyílik Szegeden az ipari-tudományos konferencia. Neve is hirdeti az ipar és a tudomány mind szorosabb kapcsolatát. 0 A kutatás? Ha a számokat nézzük, azok valóban imponálóak. Világszerte rengetek — és egyre több — ember dolgozik kutatóként. A Szovjetunióban például két és egynegyed millió, az USÁ-ban másfél millió a kutatásban és fejlesztésben dolgozók száma. A Szovjetunióban a háború után az akadémiai intézetekben dolgozó kutatók száma 10 —12 évenként, az összes tudományos dolgozóké pedig öt évenként kétszereződött meg. Hatalmas összegeket fordít a két „tudományos nagyhatalom" a kutatásra. Az USA például 1969ben nemzeti jövedelmének 3,4 százalékát. Ezzel a tudományos kutatás az ország leghatalmasabb „iparága" lett. A Szovjetunió nemzeti jövedelméből ennél is nagyobb hányadot fordít a tudományok fejlesztésére. 0 Veszélyek? Az ipar egyre hatalmasabb fejlődésével világszerte növekvő veszély jár együtt: a földi élettér beszennyezése. És ez a veszély nemcsak az iparilag fejlett területeket érinti, hanem közvetve az egész bolygót. Például jórészt a járművek kipufogó gázaiból származó mérgező gazolin-ólom mennyisége az Arktisz haván az utóbbi években 300 százalékkal nőtt. Két éve szovjet és amerikai tudósok megállapították, hogy a Földet füstszennyezésből álló halálfelhő övezi, amely évről évre gyorsabban növekszik. Ennek az éghajlatra is kiszámíthatatlan hatásai lesznek. 0 Feladatok? Az emberi élethez alkalmas környezet megmentéséhez a mainál sokkai több és jobb tudomány és technika szükséges. Ha például 2000-ben el akarjuk tartani a Föld lakosságát, több mint kétszeresére kell emelni addig az élelmiszerek termelését. Ha az éhséget, is meg akarjuk szüntetni, akkor a három és félszeresére.