Délmagyarország, 1971. április (61. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

TASARNAP, IMI. ÁPRILIS 4. Akarni és tenni egyet jelentelt alikoriban. Az akaratot a lelkesedés mozdította szüntelen, és az akarást rögvest követte a tett. Nem volt közöttük sem á fontolgatás, sem a tekintély gátj,a. Olyan idók jártak akkoriban — egy új, vadonatúj és ismeretlen világ hajnalán —, amikor megszűnt, valahol a múltban elmaradt az isten és az állam tekintélye, új tekintélyek pedig még nem születtek. Tekintélye csak a lelkesedésnek és a tettnek volt. Olyain idők jártali, amikor nem az számított, ki mondja, hanem az, mit mond. Amikor a 15 éves tanoncgyerek megismerhette a szó ízét, és szavát követte a kollektív tett is. Mert nem a gyerek szava volt az akkor, hanem az új idő hangja, amelyre odafigyeltek az új idők emberei. Űj idők emberei. Sokan közülük éppen csak túl a gyermekkoron. Meg 1944 őszén, alig néhány nappal a város felszabad ulasa után szervezkedni kezdtek, 15—18 évesen. A Felsővárosban, ahol éltek. Mozgalmukban talán nem is a tudatosság volt a döntő, inkább az, hogy szükséget érezték a tettnek, a lelkesedésnek, amely — és próbálja valaki bűnükül felróni — nem volt híján a romantikának. Sőt Az ösztönös változtatni akaras töltötte ki akkoriban napjaikat, heteiket. Változtatni a világon, s a világban saját sorsukon is. Most újra találkoztak. A Hági vadásztermében gyűltek össze ismét. A MADISZ felsővárosi alapszervezetenék volt tagjai. Sokan húsz év óta először látták viszont egymást. Még mindig fiatalok, bár a haj sokuknál hátravándorolt a halántékon. Itt-ott már a tarkó felé tart Érkeznek egymás után. Az ajtóban ölelik egymást Mindenki „te", kivétel nélkül. A nevek is felmerülnek a húszegynéhány éves múltból, az emlékezet elevenen tartott sarkáiból. Sokszor a keresztnévre, néha csak a becenévre futja. Olykor elhangzik a kérdés: „Hát téged, hogy hívnak?" És a válasz után a névhez máris felbukkan az emlékezetből a két évtizeddel fiatalabb arc, sőt, a közös tettek sora. — Emlékszel?... — Emlékszel?... hallani tucatszám a kérdést. Már eseteket mondanak. Valahogyan úgy, mintha anekdotákat mesélnének. Nem, nem úgy. Az elbeszélést átfűti a valamikori jelenlét izgalma. — Emlékszel? A Horthy-szoborcsoportra a Fogadalmi templomnál? A történet rövid. Be volt rakva deszkával. Csakhogy egy vihar elvitte a deszkát, a falat, amely meg sem állt a környék lakóinak kályhájáig. Ott állt a szoborcsoport, teljes pompájában. Több se kellett a fiataloknak. elhatározták, hogy lefejezik Horthyt. Csakhogy amikor a nyak feletáján járt a fűrész, közeledett a szovjet—magyar vegyes őrjárat. Elszalad lak. Egyikük már nem tudott leugrani, így hát betérdelt a inellékalakok közé, hogy ne vegyek észre. Egy történet a sok közül. És még hány hasonló van. Amikor a városháza második emeletének magasságában a választási plakátokat cserélték kl egy leszerelt tűzoltóiéira tetején szorgoskodva. Vagy amíg a kisgazdák választási gyűlésüket tartol Iák, a lépcsőházba a párt plakátjait ragasztották. Vetró György, a szervezet volt titkára most Budapesten él, mérnök. Magukról mesél. Arról, hogyha kellett, tizenvalahány tokos hidegben mentek az erdőTETT ÉS AKARAT be fát vágni és a hóban aludni. Táncoltunk is — mondja. De csak az táncolt, aki a hóban is velünk aludt. Egy tagsági könyv is előkerül. Keltezése 1944. október 27. Dám Sándoré, 28-as sorszámú. Fedőlapján magyar és orosz nyelvű feürat. Egyre többen vannak. Már megtelt a terem. Székeket, egy újabb asztalt kell behozni. Közben Csöke József rendezi a társaságot Filmrendező. Itt sem tudja megtagadni önmagát. Mindenkit ültet az asztalhoz. Aztán poharat emel, csillogó sárga borral. Kedves lányok, kedves fiúk — szólítja őket. Szavai összecsengnek a titkáréval: Mi nem öregszünk meg. Akiinek ilyen fiatalság jutott, az mindig fiatal marad. Filmrendező. Olaszországból most hozta haza 43. nemzetközi díját a Corüna d'Ampezzóban rendezett fesztiválról, ö is Szegedről a Felsóvárosból indult A Maros utcában született. Hogy, hogyan került a mozgalomba? Látta, hogy vele egykorú srácok téglát hordanak. Ö is beszállt. A téglából színpad lett a MADISZ-nak. Aztán az úttörőmozgalom következett Negyvenhat áprilisában ő alakította meg Szegeden az első úttörőcsapatot Az első csillebérci tábor parancsnoka volt. Még mindig büszke szerzeményére, a dalra és szövegére: „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat ..." ötvenben a film következett. Csiky Józsefen honvéd alezredesi egyenruha. Együtt nőtt fel a felsővárosi gyerekekkel, ' 45ben, 15 éves korában bevonult, még tartott a háború. Aztán meg is maradt a katonatiszti pályán. Legemlékezetesebb élménye? A Dóm téri tüntetés. 47-ben, amikor bevezették a fakulatív hitoktatást. Jó nagy verekedés volt. Itt van a nyoma! — mutatja csuklóját. Szóval ököllel, szerszámmal éltek akkoriban. Mikor mi kellett. mire volt szükség. Négyen szervezték a találkozót. Pestiek: Major Mihály, Vetró György, Ambrus Géza és Csőire József. Meglelt a terem. Mindenki itt van, aki jöhetett. A régi fiatalok. Azok. még ha közben mérnökök, vállalatigazgatók, művészek, katonatisztek is lettek belőlük. Fiatalok tetteikben és lelkesedésükben, emlékeikben. Körben ülnek az asztalok körül. Beszélgetnék, emlékeznek. Váltakoznak a partnerek. Rengeteg mondandója van mindenkinek, húszegynéhány esztendő után. Emlékeznék tüntetésekre, plakátok ragasztására, verekedésekre és emberekre. Dancsó Antalra, a vak zongoristára. Filléreket adtak össze neki, hogy ne kell.ien újra kocsmában játszania, eltarthassa családját.. Hiszen komoly vonzóerő volt ő. Fiatalokat hozott közéjük játékával. Találkozás. Próbaképpen. Hiszen éppen a sikerbon nem bíztak. Csóké József mondja: eddig az elhatározás hiányzott a szervezéshez. Feltűnik, hogy nem jön össze két ember. De hat öszszejöttek. Sikeres volt a kísérlet, jöhet a következő. Meghívókat inatnak alá egymással. Az asztalokon ót szál piros szegfű. Társuk, Gönczi János sírjára szánták. Az ő tiszteletére vették, hogy kiviszik hozzá. Régi fényképek kerülnek elő. Az emlékek és élmények dokumentumai. Aztán újak. A családról. Es felhangzik a dal is. Dal, melyet mindannyian tudnak: a Bunkócáca. Sz. 1. J

asa Gumennij, a 45-ösök ütegparancsnoka reggelre visszatért az első vonalból, s tüstént parancsot is adott: Kácó, a szakács, lóduljon, s szólítsa hozzá beosztottait a fedezékekből. Kácó ezúttal különös jókedvvel rohant a lövészárkokban, vállára kanyarított szakácsköpenyén géppisztoly himbálódzott. Buzgólkodásával egyúttal azt is jelezni akarta, hogy érti ő jól, milyen bonyolulttá vált a helyzet. Néptelen volt az udvar. A lőszeresek az éjszaka az udvar közepére hordták a ládákat, s útrakeltek újabb szállítmányért, de még nem érkeztek vissza. A törzsőrmester egy darabig szemrevételezte az egymásra tornyozott lőszeresládákat, aztán fáradtan leült az egyikre, és csizmájából rázogatni kezdte a híg latyakot. Azonnyomban erdei mocsár és hínár átható szaga lengte körüL Gumennij ütege ezen az éjszakán a harmadik lövészzászlóaljjal együtt nyomult előre, mert a zászlóalj mellé rendelték. A Mórává folytatásaként mocsaras erdő kezdődött már a parttól, s az elgyöngült ellenség már nem bírta tartani magát, hát elhagyta a lápot, s a mintegy hét kilométernyire húzódó töltés mögé ásta be magát. Itt lakott településre talált, s a cukorgyárat egészen a tetőig géppuska-erődítménnyé alakította át. A gyalogosok az erdőben keveregve, s a jéghideg vízben dideregve is a hitleristák nyomába értek. A víz helyenként kötésig ért, s a harcosok fegyverüket fejük fölé emelve gázollak benne. Néhány pöttöm termetű katona időnként kétségbeesetten suttogta, hogy merül, ilyenkor azonban a szálfalegények a segítségükre siettek. Hajnalhasadtára végül is kiértek a töltéshez, s itt hosszú sávban beásták magukat. A „negyvenöt milliméteres" tüzérek ágyúikat puszta kézzel vonszolva tartottali a lövészekkel. Igaz, voltak lovaik ls, amelyek azonban pár száz méter után szügyig merültek a lápba, s tovább egyetlen lépést sem tudtak tenni. Így hát inkább hátrahagyták őket. A nehezen járható frontszakaszon kizárólag a könnyű lövegeOlcsz Honcsar TAVASZ A MORAVÁN ket lehetett átszállítani, s itt tehát ennyiből állott a tüzérség. Tőlük vagy tíz kilométerrel odább hidat vertek, hogy a nehézjármüvek is átkelhessenek az utánpótlással együtt. Ez hát a magyarázata annak, hogy a faluban miért csak Gumennij ütege és a konyha vert tanyát. A törzsőrmester maga ls egész éjszaka ütegével együtt húzta-vonszolta a lövegéket a töltés vonaláig, hogy kitapasztalja, hol várható majd a legerősebben belőtt tűzszakasz. Ide akarta szállítani a löszért. De csak akarta ... Mert most itt áll ennyi rengeteg lőszerrel egymaga, hiszen emberei most is úton vannak. Míg ezt végiggondolta, ki is verte csizmájából a sarat, tiszta, száraz kapcát vett elő, s megtekerte. Az erdő fölé most cirógatóan meleg nap emelkedett. A törzsőrmester úgy párolgott, mint a friss tavaszi szántás, s nyomban erőt is vett rajta az álmosság. A fáradtsággal küszködve látta, hogy Kácó öles léptekkel benyomul a kapun. Nyomában a fekete kalapos magyarok, csak nagynehezein tudtak lépést tartani; kezükben üres zsákokat himbáltak. Gumennij végig sem hallgatta a szakács jelentését, hanem eléjük ment, majd megkérdezte a magyar parasztokat, ki ért közülük oroszul. Fürge, napszítta arcú öreg állt elő. — Én orosz hadifogoly volt — jelentette kl vidáman. — Tambovi kormányzóság, jekatyarinoszlávi kormányzóság... — és az öreg büszkén végighordozta tekintetét a többieken. Szemmel láthatóan dagasztotta mellét az az érzés, hogy orosz hadifogoly volt. — Szóval, földi — jegyezte meg a törzsőrmester. — Földi, földi — erősítgette az öreg. — Földi, tiszt úr. Horváth Dezső Légkalapács A törzsőrmestert tisztnek titulálta az öreg magyar, alighanem azért, mert tányérsapkája alól akaratos fürtök buggyantak elő, márpedig a sorkatona köztudomásúan kopasz. Az üteg amolyan tavaszian zengőn lőtt a túlsó folyópartról, zengőn, de nem félelmetesen. A törzsőrmester mégis összerándult erre a hangra. Az első össztűz után zörgött a következő hangja, majd minden elnémult. Gumennij tudta, hogy az ütegnél csupán harmincnyolc lőszer maradt. Nagyon kevés ez! Az öregúrral nagynehezen aztán megmagyaráztatta, s a magyarok bólogatva vették tudomásul, amit a törzsőrmester akart: megkéri őket. segítsék a lőszert az első vonalba hordani, a tüzéreknek. A magyarok egy pillanatra elnémultan álldogáltak. Bólogattak, köhécseltek, lábukat váltogatták, és — haLlgatlak. A törzsőrmester a katonaember fenségével nézte le őket, az olyan emberével akire rendkívüli államhatalmat ruháztak. A távoli üteg felől megint lövés hallatszott. Gumennij tölcsért formált a tenyeréből a füléhez, úgy hallgatózott. Fülelni kezdtek a magyarok is. — A svábok — fenyegette meg öklével a túlpartot a „jekatyerinovszlávi" apóka. — A germán mind piszok dög, vérszívó tetűnép! A magyarok zúgni kezdtek, mintegy megerősítve, hogy igazat beszél az öreg. Csakhogy a törzsőrmester indítványára még nem feleltek sehogyan sem beleegyezéssel, sem pedig tiltakozással csak pislogtak egymásra, miközben Gumennljban forrt a tehetetlen méreg, tétovaságuk láttán. Dühkitörését alig-alig tudta visszafojtani ... — Szóval nem akarnak segíteni tüzéreinknek? Ekkor azonban előlépett egy harminc év forma, fehér nyakú, szép fekete szakállú, jó kiállású magyar. Kácó odasúgta a törzsőrmesternek, ez a helybéli tanító, vagyis a „professzor úr", merthogy a lakása dugig van könyvekkel. A magyarok nagy tisztelettel figyeltek a tanítóra, s várták, mit is fog mondani. Az komoran nézte a folyót, majd földijeihez fordult és pohárköszöntőhöz hasonlatos ünnepélyes beszédet mondott, melyből Gumennij csak két szót értett ki: demokrácia és civilizáció. „Mást se hallani ezektől, csak ilyesfélét — kesergett magában a törzsőrmester. — Kevesebb szó kellene és több tett." Ekkor azonban a tanító váratlanul hozzáfordult, s fenséges mozdulattal tartotta oda üres zsákját. — Rakd meg! Nem akarjuk, hogy a svábok visszajöjjenek ... G

umennij fölnyitott egy ládát és rakni kezdte a lőszert a tanító zsákjába. Aztán a jekatyerinoszlávi öreg is kérte a maga részét. A törzsőrmesterre kacsintva szelesre tárta zsákja száját és pattogóson énekelni kezdett: — Hopp. kis görög lányom — mondogatta a valamikor tanult dalt. — Hopp, hopp. hopp! Gumennij alaposan megtömött minden zsákot, majd a magáét is megrakta. — Lépés, indulj! — vezényelt aztán. Fercno Győaó fordíttat