Délmagyarország, 1971. április (61. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 97. szám

VASÁRNAP, 1971, ÁPRILIS 25. 11 Tihatit AMIT CSAK AKAROK.;; Heves Ferenc KÉMIAI CSODA Akácz László GRÁNIC túlnyomásának segítségével derült fény. Magamba töltvén ugyanis még egy kőbányait, alpári angolságommal el mertem dadogni a „From America?" kérdőmondatot, s az asztalunkhoz csöppent lófarkas gyereklány kinyíló szemeit látva, majd „O, yes!" szavát hallgatva, még azt is meg mertem kérdezni, hogy: „Ali group, all student?" Az all group all student volt! Ahogy a kis lófarkas, előbb szavait nekiszabadítva, majd szégyenlős somolygásom, fejem bátortalan csóválása láttán tanító nénisen tagolva elmondta, az USA hajdan gengsztereiről, újabban szimfonikus zenekaráról híres városából keltek útra még az elmúlt hónap végén, s átröpülve az óceánt, Hamburgban foglalták el a társalgásunk háttereként kéklő autóbusz bordóbársony üléseit, amelyekről le-lekászálódva ismerkednek az idősebb földrész újabb és újabb országaival. Ausztriát négy napig járták, Magyarországon viszont — mivel idegenvezetőjük azt mondta, hogy „no interest" — csak végigszaladták. Egy kávé a párperces ismerősnek — „Very strong!" —, meg egy narancslé — „Hungaryan Coca-Cola!" —, cs folyamnyi bőségben, inkább érezhető, mint érthető tartalommal, hullámoztak, örvénylettek tovább az egyre nyíltabb mosollyal kísért szavak. A kis csikágóiról még a következők derültek ki. Filozófiát és a feléjük is nagyon divatos szociológiát hallgat az egyetemen. Apja — jómenetelű fogorvos — ugyan valami gyakorlatibb pályára szánta, de hát egyetlen gyerek: maga igazgatja az életét, s kedve szerint. A többiek? Filozófus, nyelvszakos, történész, egyszóval „art student" valamennyi — szinte kivétel nélkül európai ősök indulataival mozdulataikban. Az a frottíringes, szemüvegét tisztogató „boy" félig még most is párizsi, hiszen megsoványodott bukszáját a Szajna-parton töltötté fel nyolcvanéves nagyapja. Az a boy... És akkor már kuncogását tenyerébe rejtve, akár egy gyerekkori pajtásnak, kezdte mesélni, hogy felröppentsük óta miképpen kerülgeti őt ez a szemüveges. Hogyan tereli magát örökösen melléje, s hogyan hívogatja várost-, hegyet nézegetni esténként. Aztán egy pillanatra orrát, száját görcsbe rántotta a tréfákat megelőző nevetés. Majd felugrott, befutott a buszba, és annak dobozok, táskák nyújtotta hálójából leemelt egy tollaslabda-készlelet. Amikor ismét ott állt a kocsi kilincses ajtajában, intett, hogy menjek: legyek társa a szoknyás gumidarab csapdosásában. Persze, hogy mentem. Szembeálltunk a vámosok pavilonja mögötti. szép. füves helyen, s ott kezdtük lendilgelni a két ütőt. Rámkacsintott, de anélkül is tudtam, hogy mindez a szemüveges fiú ugratására van. Azért, hogy elfehéredő szájjal figyelje kiszemeltjét, amint a gyors barátkozás után alkalmi ismerősével még ugrándozni is kezd. Tollaslabdáztunk. ö még törődötten is könnyed mozdulatokkal ütögetett. én meg iskolázatlanul, mackósan próbáltam védeni mind erősebb csapásait:. Nevettünk, nyögtem, sóhajtozott, s olyasmit kiabált felém, hogy éppen olyan ügyetlen vagyok, mint az édesapja: „holiJ day", ha véletlenül vissza tudom kanyarítani egy-egy labdáját. Közben kisütött a nap, és a délutáni fényben nemcsak az ide-odaröppenő kis gumiszoknya lelt világosabb, de megszínesedett játszadozásunk háttere, a mind gyakrabban nyíló-csukódó piros-fehér-zöld sorompó is. Szent, de néha nagyon fáraszd tó napilaprutin ez: könnyen egymásba kapcsolódó szavakkal már ott fogalmazni kezdtem e váratlan ismerkedés másnapi lárcaváltozatát. „Tollaslabda" — ez volt a cím; az amerikai lány, magyar—jugoszláv határ, nemzetiszin sorompó, napfény, nyugalom, béke — ilyesmi a mondanivaló. Aztán visszaültünk, aztán még egy narancslevet és még egy sört hoztam. Aztán meghallgattam, hogy miféle európai konyakokat kap majd a fogorvos pa-' pa, aztán egy zsebemben lapuié fénykép segítségével bemutattam első fogaival kínlódó Eszterünket. Aztán kürtölt a követségi tanácsos — indulniok kellett Kezet fogtunk; ujjainkat az illendőnél egy pillanatig tovább öleltetve. Aztán még egy szája sarkában kivirágzó félmosoly, és nyúlna a kitárt ajtó fémfogódzójáért. ösztönösen, tehát magyarul kW áltottam utána: „A neved! Hogy hívnak?" Aztán dadogva, az ő szavaival: „Your narne!" „Add-; ress!" Csak filmkocka mondhatná el pontosan: miképp keményedett meg arca, az imént még teljesen feloldódott; s magnetofon: hogyan pattogtak elő szájából az elutasító szavak. „Nem, azt nem lehet! Impossible!" Húztam, vagy inkább visszarántottam : le, elém, a kavicsos, salakos földre. „Why, miért?" Tulajdonképpen ezekért a most következő, dudaszó zavarta szótöredékekért írtam meg az egészet Olyasmit dadogott el ott, csuklóját szabadítgatva, hogy az anyja tanítása szerint mennyire félteaivaló, meggondolatlanul ki nem játszható kincs a nevünk. Hogy azt őrizni kell, vigyázni rá, nagy erővel kell reácsapni szájunk lakatját. Majd azt, hogy nemcsak az anyja, otthon több tanára és most a programjukat intéző csoportvezető is... Hogy szóbaállni, ismerkedni, azt esetleg lehet, de a név meg a cím, ... Különösen az ilyen politikailag is idegen tájakon. „I am, sorry" ne haragudjak. Igazán szívesen beszélgetett, játszott velem, s mesélt a maga dolgairól, de nem tehet mást. Majd gondol rám, ha tollaslabdázik, vagy ha megint narancslét kortyolgat. „So long!" Most már tényleg mennie kell... Ment is. Felugrott a buszra, s az ajtót olyan erővel csapta be maga után. hogv úgy tűnt: maga a dörrenés ugrasztotta meg a hatalmas kocsit. Autók jöttek németekkel, hollandokkal; autók jöttek csehekkel, osztrákokkal. Okét fagattam — persze magamban, de majdnem hangosan: apánk szokásait, útitársunk szerelmes kergetösdijét. örömünket, bánatunkat, titkos titkainkat el lehet mondani, de személyünk pontos meghatározóit.• nevünket és címünket nem? összeülni összeülhetünk, susoghatunk, trécselhetünk. de magunkat bejegyzett, számontartott emberként fel nem fedhetjük? B

izony, minden népmeseszépséee, látványos szelídsége ellenére is csak nagyon magas, csak nagyon erős még ez a csupán tarka rudakkal jelzett gránic' Erős és magas, mert bennünk — az egymással látszatra nagyon mélyen összebarátkozókban. de igazából azért örökre idesenekben — húzódnak szögesdrótjai. Vajon mikor lesz olyan könynyen mozduló az a benti, mint amilyen szemre szép az a kinti sorompóriyiLás? Veres Mihály Nyár Mindig nagyon tiszteltem a vegytant, mint a matematika mellett a másik csalhatatlan tudományt; hiszen ez is számokon, képleteken épül fel, törvényei tehát változLalhatallanok. Ha a vizet ma kél resz hidrogénből es egy rósz oxigénből tudom előállilani, ez a szabály holnapra, holnaputánra is ervényes. A fémek olvadáspontja is ismeretes, ugyanazon elemekből álló fémötvözet mindenkor csak ugyanazon a hőfokon mehet át szilárd halmazallapotából cseppfolyósba. Es mégis ... Valami történt, valami most elpattant bennem. Tegnap reggel betértem egy presszóba, egy duplára. A kávé ncni volt rossz, de azért ittam már jobbat is. Nos, délután ugyanabban az. eszpresszóban, ugyanattól a kávéfőzőnőtöl kaptam megint egy duplát. De milyen más volt ez a kávé! Benne volt a trópusok forró napsütése, hangulata, a csodálatosan frissítő koffein minden színe, íze, varázsa ... Egyszóval feketekávé volt a legjavából. Hát hogy lehet az? Talán délután már más minőségű szemes kávét használlak fel? Nem, abban az eszpresszóban nündig a reggelihez hasonló ízű kávét szoktam kapni. Valami más történhetett tehát. Csakis a vegytan egyik, eddig csalhatatlannak hitt törvényének a szeszélye okozhatta a kellemes meglepetést. Mert mi másként lehetett volna, hogy a százfokos gőzben, röpke néhány perc alatt a magas olvadáspontúnak ismert réz—alumínium-ötvözet ezúttal kivételesen feloldódott, és a maga sajátos aromáját hozzáadta a kávéhoz? Arról a kétforintosról beszélek, amit a blokk alatt odacsúsztattam a kávéfözőnő kezébe... I

mádom a határokat. Mármint az országhatárokat — szeszélyes fodrozású választószalagjait a szomszédnépek egymásbanyúló telephelyeinek. Imádom a határokat megnyíló állapotukban, amikor baráti házak kapuinak módjára kitárulnak, s hagyják, hogy csomagcipeléstöl ingatag léptekkel, vagy egy kényelmes expresszvonat bársonyüléséhez dőlve átbandukol.jak, gördüljek rajtuk. Imádom a határokat, mert minden ilyen országos zarkattanáskor visszagyerekesedem ... — Mit lehet vacsorázni? — kiabáltam nejemnek a konyhaba, aki rendes hitves lévén, erre egy dupla axcllai (sokat nézte ugyanis a korcsolya EB-t meg VB-t és nagyon fogékony az ilyesmire) a szobába perdült és röviden közölte: — Amit csak akarsz! — Talán valami könnyűt... — tűnődtem el félhangosan, de a nejem lehurrogott: — Azt mondtad, délben gyenge volt az üzemi koszt, valamivel most pótolni kell! — Akkor valami nehezet! — csordult el majdnem a nyálam, de erőt vettem maganion. — Hogyne, hogy aztán egész éjjel dobáld magad. rosszakat álmodj, jajgassál meg kiabálj. Ha teli gyomorral fekszel le. éjszaka elviselhetetlen vagy. Tönkreteszed az én éjszakámat is ... — Ha netán volna egy kis parizer meg vaj itthon ... — Van. De attól egy fél óra múlva megint csak megjegyzeseket teszel, hogy éhes vagy! — Hat ak' v tulajdonképpen mit lehet v izni? — Ó, te .zent! Még hogy mit lehet? i nem mindig a kedvedben es a kedvenc ételeiddel tr. upak! Mondtam már drágám, hogy azt eszed, amihez gusztusod \an. — Délben vettél másfél kiló gj önyörű karajt, látod, abból lesüthetnél egy-két szeletet! — Jópofa vagy! Akkor mit adok a mamáéknak? Vagy mar Egy riportot akartam így kezdeni. Egy amolyan irodalmi riportot. amelynek több munkát, de több örömet is ad uz összeszerkesztése. Tervezett jelentésem — mint a fenti címből, szavakból is kitetszik — a különböző határállomásokon szerzett tapasztalataimat összegezte volna, főképpen is azokat, amelyeket itt, a szomszédban, a magyar—jugoszláv gránic nemzetiszínű sorompóinál, Röszkén szereztem. Hogy emlékeim felparazsaljanak, s a meglevőknél is bőségesebbek legyenek tapasztalataim, mégegyszer kimotoroztaltam magam a Szegedtől tízegynéhány kilométerre levő határállomásra, s ott, a szobányi vendéglő teraszáról kezdtem figyelni a jövőket, menőket. A kép megszokott volt mind kerete, mind részletei szerint. Elvevődlek, visszaadódtak a kék, zöld, piros színű útlevelek, s az idegen arcok is úgy váltották egymást, mint korábbi látogatásaim tekercsre nem vett filmjein. A söröspoharam falán csipkéző hab megunhatatlan alakváltásait nézegettem éppen, amikor a turcsi orrú Mercedes-busz mögött lebillent a Szeged felőli sorompó — akkor még nem tudtam, hogy tervezett riportírásomnak is nemet intve. A csendes járású motor duruzsolására tán fel sem figyeltem volna, ha a hatalmas kék test — országúti csónakként — nem úszik közvetlenül elém, s szemembe nem villannak az oldalán csillogó, valami hamburgi cég nevét s címét hirdető acélbetűk. A sofőr — követségi tanácsos, fehér ingben, muskátlipiros nyakkendőben — ott állította le a gépet pár méternyire az asztalunktól, s a gumikerekű bárka utasai rendetlen libasorban járultak elénk: csapzott hajú, gyűrött blúz-os, szoknyájukat ingerült mozdulatokkal helyére rángató diáklányok: vászoncipös, farmernadrágos diákfiúk. Körül sem nézve, a vendéglőterasz székeit foglalta el a húszegynéhány tagú csapat, a fáradtságnak olyan súlyával, hogy lezökkenésük szinte még minket, a terítetlen asztalok néhány vendégét is megbillentett. Percpkig tartó levegöhabzsolás után villantottak csak oda alkalmi asztaRársaikhoz, a hívatlan letelepedésért bocsánatot, egyúttal —, utólag — helyet kérve. Szavuk jó negyedóra múlva eredt csak meg. Torokból felfutó félmondataikból előbb európai városnevek gurgulázták ki, majd fülembe, tudatomig szivárgott néhány agyonrágott, szétmorzsolt, de azért ismerősnek tűnő szó. De hiszen ezek angolul beszélnek, vagyis hogy inkább — amerikaiul ! Igazam volt: csikágói turisták nyújtóztak el frissen festett kerti székeken: egy világ körüli útra indult diákcsoport Bécsből egyvégtében Röszkéig futott tagjai. Kilétükre egy újabb üveg sör elfelejtetted, hogy holnap nálunk ebedelnek? A karajhoz nem nyúlok, azt egyben sütöm meg. Most mit bámulsz, mint akinek nem jutott dinnyeföld? Szerintem, még arra is lusta vagy, hogy megmond, mit akarsz vacsorázni. — Akkor talán ... — Igazad van! Milyen jó. hogy mond, mit akarsz vacsorázni. kis kelkaposzla, felmelegítem, azt kapod!