Délmagyarország, 1971. március (61. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-14 / 62. szám

8 VASÁRNAP, 1971. MÁRCIUS 14. Annus József HIPNÓZIS Gera Katalin Érem Artner Tivadar LEONARDO, RAFFAELLO, DÜRER A művészet történetében páratlan vetélkedés színhelye volt Firenze a XVI. szazad elején. A városi tanács megbízásából a reneszánsz két óriása, az ereje teljében és hírneve csúcsán álló, ölvenegy éves Leonardo és a buszonnyolc éves iíjú titán. Michelangelo Buonarotti vállalkozott arra. hogy a nagy múltú Városháza, a Signoria dísztermének falán, megörökíti a városközlársaság történelmének egyegy sorsdöntő eseményét. Michelangelo a pisaiak ellen vívott C'ascinai csatát. Leonardo pedig a firenzeieknek Velencei hadai felett aratott győzelmét, az Anghiari csatát festette volna meg. Bár „földiek" voltak — mindketten az „Arno-parti Athénben" töltötték az inaséveiket, pályájuk Firenzéből ívelt a világhír felé — egyben riválisok is. tehát érthető módon, nagy ambícióval láttak dolgukhoz. Elkészítették a falképek kartonját — eredeti nagyságú rajzát —, de tovább nem jutottak. Kartonjaik is elkallódtak, csupán néhány részletet ismerünk belőlük, másolatok révén. Kortársi feljegyzések szerint ugyan Leonardo hozzá is látott a freskó megfestéséhez, de hogy meddig jutott vele. nem tudjuk: nyoma se maradt a falon. Kompozíciójának bizonyára központja volt az a szenvedélyesen kavargó lovascsoport, amely a zászlóért való elkeseredett viaskodást ábrázolja, és a barokk művészet nagymesterének, Rubensnek a másolatában maradt ránk. Ehhez a müvéhez készítette Leonardo azt a fcét, küzdő harcosok fejét ábrázoló, pompás vöröskréta rajzot, amelyek Szépművészeti Múzeumunk méltán világhires alkotásai közé tartoznak. Eredetileg az Esterházy-gyűjtemény díszei voltak s száz évvel ezelőtt, 1870-ben kerültek, vásárlás utján, az intézmény tulajdonába. azzal a félszázezer metszettel és háromezer-ötszáz rajzzal együtt, amelyek mindmáig a Grafikai Gyűjtemény törzsanyagához tartoznak. A Szépművészeti Múzeum méltón emlékezett meg az évfordulóról. Tavaly a volt Esterházygyűjtemény legszebb festményeit mutatták be, most pedig mintegy százötven legszebb rajzát állították ki. A válogatás nem lehetett könnyű. Esterházy ugyanis, aki a múlt század fordulóján, alig másfél évtized alatt fejlesztette európai színvonalúvá a család grafikai gyűjteményét, olyan hozzáértéssel vásárolt — neves bécsi, prágai, nürnbergi és párizsi, olasz gyűjtőktől, műkereskedőktől —, hogy az anyag egésze szinte hiánytalanul és paratlan gazdagsággal mutatja be az európai rajzművészet négyszáz éves történetét. A nagy mesterek külföldön is gyakran reprodukált grafikái között olyan unikum-számba menő remeklések találhatók, mint Leonardo említett két tanulmányrajza, Raffaellónak II. Gyula pápa számára készített dekoracióterve és pompás Vénusz-aktja, amely eredetileg a nagy angol portréfestő, Reynolds birtokában volt. A német anyagból kiválnak Dürer és Lucas Cranach lapjai, valamint a krakkói híres Máriaoltár mesterének, Vit Stwosznak két tollrajza. A francia grafikák közt különös figyelmet érdemel a rokokó pásztoridillek virtuóz ecsetű mesterének, Fragonardnak szinte romantikus szenvedélyű lapja, a Vihar, a németalföldi anyag színvonalát pedig a négy mesteri vonalvezetésű, életteljes Rembrandtrajz fémjelzi. Köztük van a művész Holland parasztház című kompozíciója is, amely szerepelt az 1969. évi amszterdami jubiláris Rembrandt-kiállításon. A Szépművészeti Múzeum élénk nemzetközi kapcsolatainak nem ez az egyetlen példája. A mostani tárlat 25 lapja a nyitás napjára érkezett meg a Szovjetunióból, ahol Leningrád és Moszkva közönsége ismerkedhetett a szépségükkel. A kiállítás egyik szép Dürer-rajzát, a Lándzsás lovast pedig a zárás után nyomban elküldik Nürnbergbe, a nagy mester születésének ötszázadik évfordulója alkalmából megrendezett nagyszabású kiállításra. A művek ilyen „vendégszerepeltetése" ritka alkalmat nyújt a külföldi müvészbaratoknak arra, hogy megismerjék múzeumunk remekeit. Akár a hazai közönségnek ez a maradandó élményeket kínáló rendezvény. Érdemes megtekinteni, mert közismert, hogy a felbecsülhetetlen értékű lapoknak árt a természetes, még inkább a mesterséges fény, ezért féltve őrzik mappáikban, és csak ritka alkalmakkor állítják közszemlére őket. A

kkor már fél éve Werkel szeretője volt. Mindenki tudta. Azt is, hogy a mérnök minden bizonnyal teleségül veszi. Werkel most külföldön van, ő azonban megközelíthetetlenebb, mint egy feleség. Az önkéntes hűség erősebb, mint az erősen fogadott kötelező. A vállalati bulin azért bent maradt. Komolyan ült az asztalnál, a csípőficamos Ilonkával, s hallgatott. Csak hallgatnia kellett. Szegény lány oly boldog volt társaságában, hogy megelégedett ennyivel. Sándor engedélyt sem kért, minden ceremónia nélkül ült az asztalhoz. — Borzasztó az a hőség — jmondta. — Nem tudom, én nem táncoltam. — Én se, mégis fújtatok. Kevés itt a levegő. — Fekete mind bekapkodja, amikor nótázik. — Jaj, ne is mondja! Szörnyű ez a pasas! Ilonka elbúcsúzott. Feléjük tízkor megy az utolsó villamos, és ha azzal nem megy, anyuci ideges lesz, különben is megígérte, hogy már fél körül otthon lesz, de hát Évikével olyan jól elbeszélgettek... Bólintottak neki, aztán Sándor a helyére ült. Előrecsúszott a széken, most megnezhette közelebbről. Bizony kopaszodott a fickó. Jobban, mint Werkel, pedig fiatalabb lehet pár évvel. Es milyen savószínű a szeme! No és az orra! Mintha csak rajzolva lenne. És percenként ötször oldalra rántja, mintha mindig rajta ülne valami légy, vagy szúnyog, és lusta lenne kézzel elhessegetni. És hogy beszél! Minden második szó előtt krákog egyet. Az ujjai durvák, mint egy maszek géplakatosé. Biztosan fusizni szokott otthon. Ügy, ahogy van, egy unalmas, szürke fickó. Ilogy nem nősült ez meg? Csak rá kell nézni: az isten is férjnek teremtette. — Tényleg, hogy nem nősült meg, Sándor? — Eddig még nem akartam. — Értem. „Nem akart! Nahát! A ronda fráter! Hát ki ez a Faragó Sándor? Talán *i nacó hercege? Nem akart. jhát csak azon múlott. Ha éppen rászánná magát a méltóságos úr, talán bizony még őt is feleségül vehetné... A beképzelt majom, a primitív kis előember, a gyagyás Faragó!" Valami gorombát akart mondani, de sehogy nem sikerült. — Talán a lakásgond ... — Igen. Főleg. Most kaptam csak, két hónapja. Alig van benne valami. A kocsit is cserélni kellene. Ez bármikor otthagyhat az úton. Különben is egy pénztemető. Nem, nem a pasas érdekli. Megpróbál mélyen magába nézni, s úgy találja, hogy az otthonára kíváncsi. Valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság gyötri. De miért? Mit akar egy majdnem üres lakással? Hiszen Werkelé se hozta lázba, pedig ott gombnyomásra fordul ki az asztal alól az üvegekkel teli, félhold alakú polc, s vidrabőr simogatja az ember talpát, ha lelép a heverőről. Vidrabőr! Ez a csóró fiú talán nem is látott még olyat. Ez maga takarít, mos, főzőcskézik. Ez egy földhöz ragadt csóró. Évekig kocsira gyűjtött, aztán lakásra. És ugyan mennyit keres? Két és felet, hármat? Legfeljeb. Igaz, Werkelt az öregei is támogatják... — Táncolunk? — Örömmel... Amikor újra leültek, Sándor nem engedte el a kezét. És ő nem szólt. Ki érti ezt? Hiszen, ha cseppnyi bátorítást ed, csak az egyik szeme halvány rezdülésével, már ugrana a kajakos Bende, a kis Csáki, s kl tudja hányan. De nem. Ó itt ül hülyén, bambán Faragó Sándor jobbján, s hagyja, hogy ez a félkopasz ürge, ez a szatírképű pasas a kézfején nyugtassa izzadt tenyerét. Sőt, nézi ezt a karikatúrát, s egyre érdekesebbnek találja. Várja a szavait, lesi a gondolatát. Arra vár, igen, most sikerült megfigyelnie saját gondolatát, arra vár, hogy hívja. Már indulna is. Csak egy szóval mondaná ez a lüke. Csak hívná. De miért? Nem tudja. Keze megremeg a tenyér alatt, a melle is gyorsabb ütemben emelkedik. Nem kétséges, valami régen érzett izgalom remegteti. Hívni fog, hívnia kell! Akármilyen mulya, lüke, gyámoltalan is. Hiszen nem gimnazista már. És nem is olyan túlságosan mamlasz. Hogy belépett a tangóban! S milyen keményen tartotta a derekamat. Nem volt mohó, de határozott. Férfi ez, csak egy kicsit szerencsétlen ... — Eljönne most hozzám? Felkapta a fejét. Amire várt, elhangzott. „Ó, a brigantl, a csirkefogó! Hogy mer ez olvasini a gondolataimban? Hogy mer így megalázni? Hogy mer így kérdezni, ilyen- kurtán-furcsán, kereken, szemtelenül? És hogy mer kérdezni egyáltalán? Miért nem könyörög, nyöszörög, esedezik? Mások szomorú és sanyarú gyermekkoruknál kezdik, történetileg és logikailag előkészítve a kérést, s egyszersmind bizonyítva, mennyire szükségük van a megértésre, az örömre, a soksok kegyetlen esztendő után. Ez nem. Még attól sincs meghatódva, hogy a nagymenő Werkel nőjét fűzi. Most fél kellene állni, s látványosan elrohanni tőle. De nem! Azt se érdemli. Ennyit se érdemel. El kell zavarni! Valahogy így: tűnjön el, maga giliszta! Mit képzel maga rólam, idétlen hüllő! Azonnal távozzon! Nem elég, hogy kérdezés nélkül idepofátíankodik, még..." — Mehetünk — ezt mondja, s nyúl a táskája után. Nem normális! Ez nem lehet, hogy az ember ennyire nem parancsolhat magának. — Taxit rendelek — szól viszsza az ürge a telefon mellől. Nem kap vonalat, kimegy a portára. Itthagy. Itt mer hagyni a nyavalyás. Már attól se fél, hogy magamra maradva kijózanodhatok ebből az érthetetlen hipnózisból, s faképnél hagyom. A hülye! Ügy kezel, mint valami kis ringyót, akinek talán kitüntetés lehet a Faragó elvtárs meghívása. Hát nem! Ilyet nem játszunk, apuskám! Felkötheted az állad, mert leesik, ha visszajössz! — Az öreg már intézkedett. Indulhatunk. És mennek. Ügy lépked mellette, mintha láthatatlan pántokkal hozzácsatolták volna. Többen látványosan feléjük fordulnak. Napnál világosabb a tény. S ő — mint valami kis csirke — lehajtott fejjel, szendén vonul ki a teremből. A beismerés pózában. Rosszabb, mintha bemondatta volna a mikrofonba: figyelem, figyelem, mint a mellékelt ábra mutatja, Éva a kis szürke Faragóval távozik. Reggel korán ébred. Sándor karját leemeli a hasáról, s kibújik a paplan alól. A fürdőszo ba nem is csúnya. Kicsit elhanyagolt. Egy rongyos törülközővel megdörzsöli a sötétzöld csempét. Ragyog. Nem bírja megállni, végigcsuszolja az egészet. A mosdó alatt recsegősre száradt rongydarabot talál, valami ókori ' melegítő darabja. Vízbe dobja, kinyomkodja, 6 felmossa vele a kőpadlót. A kádnak körömkefével áll neki Lefürdik, magára kötöz egy elnyúlt, bordó köpenyt, s benyi t a nagyobb szobába. Majdnem üres. A fal mellett egyetlen kis rekamié, mellette barkácsolt állólámpa. Rozzant széken lemezjátszós rádió. A padlón ' lemezek, könyvek, újságok. A falon ... Hangosan felkacag, ami kor elolvassa: Kultúrváróterem... A rádió tetején talál egy kopott ceruzát. Csíkot hasít egy újság széléből, s írni kezd: G— 16, Sz—5, F—3, A—1, tehát kb.: 20... Reccsen a heverő a kisszobában. Az ajtórésen lesi az ébredő Sándort Az felül, ijedten kapkodja a fejét. Mellette a széken megpillantja Éva ruháit, s ettől megnyugszik. — Kismadár! — kiáltja rekedten, de olyan kedvesen, hogy nem lehet kibírni kacagás nélkül. Aztán két szökdelés, egy ugrás, máris a nyakában csimpaszkodik. Ujjai közt ott szorongatja a papírdarabot. — Figyelj csak, mókus! Ez kellene a nagyszobába: egy szerényebb garnitúra, szőnyeg, függöny, meg hozzá némi apróság. Ez cirka húszezer lenne Űgv gondolom, hogy az a kis röki átjöhetne ide, akkor ez is majdnem tele van. A konyha nem érdekes. ott minden rendben, esetleg néhájiy köcsög kellene a falra. Később persze más is kellene ide: képek, faliszőnyeg, de az ráér. Ezek a fontosabbak. Meg egy tisztességes csillár, mert ez egy förtelmes giccs. Mit gondolsz, mennyi idő alalt gyűjthetnénk össze húszezret? Csak ezt a húszat. Mert sok mindent magunk is megcsinálhatnánk. — Mennyit mondtál? Húszat? — Körülbelül . .. — Harminc-harmincötöt kapnék a kocsiért . .. — Te drága! O

* * leli, szorítja a kis Faragót. Ö, akit biza'masan már Werkelnének hívtak. Boldog, bolond, örömmel teli. Sándor válla fölött az ablakot nézi. Bizony jó koszos, azt is meg kellene tisztítani. A padlót hamarosan felkenni, mert elpiszkolódik. Es viráeok kellenek, Vi rácok! Hogy otthon legyen a lakásból.. . Ebben a pillanatban mintha érezné, miért is vásvoit ide. Azt is tudia, hogv mindenki címeres ökörnek fogja tartani... Liebmann Béla Portré