Délmagyarország, 1971. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

8 VASÁRNAP, 1971. JANUÁR 24. Radványi Barna TARTOZOM EGY ÖTVENESSEL Balogh Ödön KÖSZÖNÖM A HŰTLENSÉGED Ülök a presszóban, előttem kedvenc lapom, a Kétperces Újság, benne nagy cikk „A hiszékenység* vámszedői" címmel. Olvasgatom, közben hitetlenül csóválom a fejem. Hát ennyire hiszékenyek az emberek, ilyen könnyű átejteni őket? Olvasom például, hogy egy férfi azzal szédítgette a háziasszonyokat: borjúmájat tud szerezni a vágóhídról, és erre a varázsszóra csak úgy hullottak a zsebébe az ötvenesek,, meg a százasok. Egy élelmes menyecske házról házra járva, kilószámra adta el a közönséges kőport — szalicil gyanánt. Micsoda olcsó trükkök, mégis, hogy bedőlnek az emberek! Veleni, persze, ilyesmi nem eshetne meg, mert én ilyen ügyekben óvatos vagyok és körültekintő. . Epp itt tartok gondolataimban, amikpr megáll az asztalom előtt egy vadidegen, forradásos arcú, rövidre nyírt hajú férfi. — Bocsánat, látom, hogy nagvon elmélyedve olvassa uraságod az újságot — mondja, és minden megkérdezés nélkül leül, velem szemben. — Csak nem a lakashirdetéseket böngészi? — Nem, kérem, egcszen mást olvastam. — Tévedtem tehát? Elnézést! De ha mór itt tartunk, megkérdezem, nincs-e uraságodnak szüksége egy príma budai kakásra? — Köszönöm, nem akarok lakást venni. — Kár, nagy kár. Bomba ajánlatom lett volna. Gondolja csak meg: három szoba. hall. a legelőkelőbb villanegyedben, a Zegernyehegy lábánál, 600 öles gyümölcsös közepében, pompás rálátással a budai hegyvidéki lankaságra. És mindez potom húszezerért! Ebből is csak a felét kell most lefizetni, a többit harminckilenc éven ót lehet törleszteni. Az unokasóporomé a villa, nekem kínálta fel, én nagyon szívesen meg is vettem volna, mert n bolondnak is megéri, de a feleségemnek nem tetszik. Az a baj ugyanis, hogy a lakás ösz•zcs ajtaja balról jobbra nyilik, « feleségem viszont úgy megszokta a jobbról balra nyíló ajtókat, hogy másról hallani sem akar. Ha ez a csekélység uraságodat nem zavarná, nagyon tudnám ajánlani. Higgye el. semmi okom, hogy rábeszéljem, de nagy kár lenne elszalasztani. — Majd szóvá teszem otthon a családban... — mondtam bizonytalanul. — Csakhogy az ügy nagyon sürgős. Az unokasógorom ugyanis ugye ne hiszen most meleg van és nyár menjünk fürdeni inkább szélmalomkerék-gyártó kisiparos és holnap reggel jár le az iparengedélye. Ha reggel fél hétig nem adja be a tanácshoz a meghosszabbítási folyamodványt, tízezer forintos okmánybélyeggel felszerelve, megvonják az iparjogosítványát és törlik a céhlistáról. Ráadásul ilyen nagy címletű okmánybélyeget csak a budaíokhárosi postahivatalban lehet kapni, az pedig fél négykor bezár ... Hűha, most látom csak, hogy már negyed négy van. Akkor már el is késtünk! Hacsak... Ha én most taxiba vágnám magamat, talán még sikerülne megszereznem a bélyeget, mert Klárika, az értékcikkfelelős, nagyon jó ismerősöm, tetszik tudni, ugyanabban a - zöldségboltban szokott tojást vásárolni, amelyikben a feleségem, ő engem még záróra után is kiszolgál... Nos, uram. döntsön! — Hát nem is tudom ... Ilyen hirtelen ... — Nincs vesztegetni való időnk! Markában a szerencse, ki ne engedje belőle. Ilyen alkalom egy életben csak egyszer adódik! Van önnél tízezer, vagy nincs? — Azt hiszem, éppen annyi van nálam... — Remegő kézzel előkotorászom a pénzt, Átveszi, gondosan megszámolja, elégedetten mondja: — Megvan, pontosan. Most még egy ötvenest szíveskedjék adni taxira. — Sajnos, egy fillérem sem maradt... — Na, nem tesz semmit —' mondja nagylelkűen —, majd megadja. Ha maga megbízik bennem tizeser forint erejéig, akkor egy rongyos ötvenesért én is hitelezhetek önnek, nem igaz? Rohanok is taxiért, várjon türer lemmel, mindjárt hozom a bélyeget. Viszlát! — Viszlát! — mondom, de már nem hallhatja, mert már kívül is van az ajtón. Siet, rohan, hogy még idejében nyélbe üthesse az ügyet. Milyen áldozatkész, rokonszenves ember ez a... Ejnye, hát nem elfelejtettem megkérdezni a nevét! No, rhajd ha visszajön. Ismét előveszem az újságot, folytatom a félbehagyott cikk olvasásai. Egy férfi — írják többek között — tizenhétszer adta el nem létező lakását. Hogy szavainak nagyobb hitele legyen, kicipelte ügyfelét egy épülő lakótelepre és rábökött egy félig kész lakásra: ez az, kérem! A jámbor vevőknek ennyi is elég volt, és fizettek máris, mint a köles. Erre megint csak a fejemet kellett csóválnom. Szédületes, hogy milyen naivak tudnak lenni egyesek... B

olthajtásos presszó. Beszélgetők duruzsolása. Tétovázó cigarettafüst. Egyik sarokasztalnál fekete férfiarc, rövid angol pipával. Művészember, piktor. Gunyorosan elhúzza száját amint az oszlopok közül előtűnő barátját megpillantja. — Mi az, téma után szaglászol? — kezével az üres székre mutat. Az újságíró fanyar képet vág és bólogat: — Látod, kisegíthetnél. — Kérj nekem egy stampedli töményt és egy duplát, kicsit felgőzöljük a memóriát..., aztán meglátjuk — feleli. Mélyet, hosszat szív, szakállát szórakozottan simogatja s szeme befelé mosolyog, mint aki önmagával társalog. — Meglesz, öreg fiú — hajol előre akkurátusan. — Van egy történetem. Kicsit szomorú, kicsit romantikus* De igaz. Ügy mondom el, ahogy megtörtént. Az újságíró felemeli kezét: — Az utolsó szó jogán: aztán semmi pepecselés, Piktorkám. Majd az ecsettel. Hallgatnak, fürkészik egymást. Kávés csészék, poharak koccan nak. A presszó hétköznapját éli. Piktor szeme messzire néz, egy történet elevenedik fel. Egykor szép volt, parázsló volt. Az ifjúságot jelentette. Most emlék. * íme a történet — kezdte mondókáját Piktor. — Szerettem. Megcsaltam. És ... mindmáig köszönet érte. •— Nos, hallga ... Levél hívott randevúra. Tíz év után. Első szerelmem, aki özvegy. Az a nagyváros, ahol együtt diákoskodtunk, gyorsvonattal két Mihály EMBEREK óra. Míg röpített a vascsikó, kerestem Mona arcát. A zöldesfekete őzikeszemek, a hosszú fekete haj... megőrizte-e mágneses erejét? És a teste? ... Meleggé assaonyosodott-e? Megérkeztem. Újjászületett régi utcák; az egyetem második emeleti sarokablaka, ahol valamikor- róla ábrándoztam. Négy éven át. Aztán egy udvar, egy ajtó és ami mögötte van ... Csengetésre idős, szikár hölgy nyit ajtót. Udvarias, hűvös. Nagyasszonyos. Az előszobában Mona; szemei csodálkoznak, megdöbbennek. Arca rejti lényét Köztünk tíz év idegenség és egy gyászoló anyós. Az arcok illemtudók, a kézfogásban tétovázik a volt szerelem. A barokk szoba különös szaga, öblös fotelek, avult úrhatnámság lehelete. Léptek és beszélgetések halksága, kimértsége Hajótörött nagypolgári család. Az öreg perzsán kisfiú tipeg. Az árva. Csacsog, kíváncsiskodik. Az egyetlen boldog és romlatlan lény a házban. Tudtam, hogy a család gyászol. Krimibe illő tragédia. Kint fellélegzünk. Nyüzsgő, nevető-összesimuló esti utcakép. Hull a hő kacarászó fiatalokra, betemeti egymáshoz igazított lábnyomaikat Irány a New Tori; kávéház. A terem fényárban, piros bársony pamlagok várnak meghitt találkákra. Csend és üresség. Csak egy művészféle házaspár és mi húzódunk be két szembelevő sarokba. Gondolatainkból, emlékeinkből felhúzzuk „egyesti otthonunk'' láthatatlan falait Hát ismét együtt Valamikor nagy tüzek égtek bennünk. Most hunyó zsarát; csak olykor parázslik fel, ha az emlékek piszkavasa elevenre üt. Beszélgetünk. Filmek, könyvek; egyetemi években fogantatott hitek-kételyek. Szavak keresik, tapogatják egymást. Egyelőre a diplomácia semleges nyelvén, csak a mosolyok, tekintetek villannak diákosan. Mona azt mondta: — Nem is tudom, miért hívtalak. Mióta férjemmel az... az eset történt, csak téged kerestelek. Az emlékedet. A fiatalságunkat. Ebbe kapaszkodtam ... Persze, míg élt addig is gyakran összehasonlítottalak. A te előnyödre! Hát ez a példaképek sorsa — mosolyodtam el —, megcsalatnak, majd visszakívántatnak, hogy ismét megcsalassanak. — Kérlek, ne cinikuskodj! — Jó, jó — szelídítettem. — Beszélj, hallgatlak. Mona maga elé meredt és folytatta: — Egy évvel ezelőtt a férjem. Pali ki akarta rabolni saját vállalatát. Amikor pisztolyt fog-1' tak a főpénztárosra, az éjjeli őr megzavarta, ök meglógtak, de ott maradt sportzsákjuk. Az lett az árulójuk ... Es én. Mert amikor a nyomozók megmutatták nekem, felismertem. Míg Mona beszélt, szemügyre vettem. A szemek alig változtak, körülöttük apró ráncok. Am a mellek, combok nem ingerkedtek asszonyos teltséggel. A kislány nem érett százzamatű aszszonnyá. Nem hatott. rám. Hyen csalóka a szerelem? Egy almafáról frissen szakítva, vagy egy jó gazda pincéjéből elcsenve egyaránt kívánatos... A szerelemnek ily megbízhatatlan testiszellemi megalapozottsága? Hamar megsejtettem: gondolkodása sem rokon az egyémmel Ö más úton haladt. Ilyen kijelentések: „jobb emberek", értve egykori módos polgárokat, elitértelmiséget. Avult világnézetet. Magamban azt éreztem: tiszta szerencse, hogy hűtlenkedett. Máskép elvettem volna. De arról kérdeztem; — És hogy kapták el? Fejét lehajtotta, megindultságával küszködött. — Barátja vallott, a nyomozókat elvezette a rejtekhelyre. Amikor a rendőrkutya a padlásra ért, Pali főbe lőtte magát. A rossz hangulatot elhessentendő, diákemlékekkel hozakodtam elő. A vakációk megyvirágos játszadozásaival a kertben, a tanári szemtől féltett randevúkkal, a diákszínpadi szereplések hallgatag kézfogásaival. Azt mondtam: — Tudod, nagyon szerettelek. Emlékszel a József Attila-kötetre: „Mint a vízesés önön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova ..." Akkor teljesen egynek éreztem magam veled. És mégis; mi egymás nélkül is léteztünk. Létezünk!... Csak azt a pillanatot kell átvészelni... A többi már megy. — És jól megy? — kérdezte halkan. — Megy. Jól, nem jól?... Megy!... Nézd, az ember mindig veszít valamit. Egy illúziót, kis hitet. De nyer is! Talán többet és értékesebbet. A csalódás az egészséges ember számára olyan, mint amikor az izzó vasat vízbe dugják. Megacélosodik. Engem a csalódás megkeményített. Dac született bennem: Megmutatom, ki vagyok ... Tulajdonképpen az egyetem elvégzése után kezdtem igazán tanulni. Filozófiát, művészettörténetet, irodalmat... Éreztem: a tudás — erő. S nekem akkor erre volt szükségem ... Képzeld — mosolyodtam el kajánul —, azt is akkor olvastam Pavlovtól, hogy az életben két alapvető ösztön dominál: a létfenntartás és a fajfenntartás ösztöne... A szerelem tehát végső fokon a fajfenntartási ösztön emberi megnyilatkozása. — Szerinted ennyi a szerelem? — sújtott tekintete. — Ennyi! Persze jó adag emberiességgel sózva. — Látom,' használt a filozófiai stúdium. A marxizmus! — megvetés érződött Jiangján. — Még többet használt az élet stúdiuma! Nem szólt rá semmit, én „gyóntam" tovább: .— Tartozom egy vallomással: szereped van abban, hogy ember lettem! Azzal segítettél, hogy első nagy szerelem nagy csalódását adtad. Jókor jött tűzkeresztség! ... Végül is ezért köszönettel tartozom. Megdöbbent. Zavartan kérdezte: — És te már... egyáltalán nem ls... — De! Mint embert. Mint régi pajtást. Mint ahogy ember szereti a fiatalságát. Emlék vagy ... Am asszonyom, társam nem lehetsz! Ültünk magunkba szállva. Két külön biológiai áramkör. Talán az utolsó hajszálgyökér is elszakadt köztünk. Mielőtt szedelőzködtünk, arra kért: — Írd alá ezt az üdvözlő lapot Édesanyám boldog lesz, ha megkapja... * Piktor széttárta párját. — Eddig a történet. Te majd gyártasz belőle egy érzelgős históriát. — Így ismersz — bólogatott kaján komolysággal az újságíró. A presszó zsibongott az élettől. A szomszéd asztalhoz két fiatal lány telepedett, A két férfi mohó tekintettel nézte. Piktor sóvárogva kacsintott barátjára: — Emiatt azt mondanám — bökött pipájával a lányok felé —, hogy a szerelem örök. Üjból és újból fellobbanó láng. — Es mindig riiásnál! Jékely Endre EMLEK egyszer megijedtek a házak és hátrább húzódlak erről a csodalatos helyről le a völgybe még most ls riadtan várják összezsúfolódva az erröl jövó hangokat elöássuk-e a föld szegyeit szürkészöld egyenruhákba bújtatott titkait melyeket elrejtett mikor itt a halál modernizált kaszái olajos géppuskák köpködték forró váladékukat cs fültépő robbanásokkal omlott a folyó fölötti löszfal előhozzuk-e őket hogy sose legyen elég % az iszonyból cs a rettegésből de esak gondolj arra hogy a bátyám fázhat hanyattheverve ott feje fölött azzal a kis domborulattal látod olyan zöldek rajta a fűcsomók fázik cs fejet nyomja a beszakadt rozsdás [rohamsisak nem tudja már hogy kl o maga rozsdás a dögcédulája Is csak semmil-nem-tudóan vigyorog bele hun nélküli arccal a sötétbe mondd kl ő ha tudod régi képeken láttam csillogó szemmel mosolyogni de az anyám sem tudja kl és nem az apám fia az én bátyám aki holtan csuklott előre itt egyszer elejtve egyetlen végső biztonságát a fegyverét ősz volt és estefele vadlibák szálltak a győzelem kezdőbetűjét rajzolva az égre a halál titkozatos vándorló madarai hát akkor VICTOKIA csak Uvöltsük kórusban az egyetlen győztesnek mely háborúban még nem vesztett soha üvültsUnk a bátyám összes sírjáról a mellkasán ugrálunk ba nem rohadt volna még szét a szíve most taposnánk széjjel gyertek esak halál kutyái ugató gépfegyverek szövetségesek leszünk és elfeledjük hogy szövetséget kötöttél a másik oldallal ls mert mi tudunk felejteni latiam a bátyám sírját a temetőkben és láttam az anyját halottak napján gyertyát gyújtani rajta oda kellett volna mennem hozzá vigasztalni de lenne valami értelme nem tudom vagy legalább megmagyarázni hogy tömegével buknak cl szegény magányos krisztusok a gágogó vadliba-bctúk alatt és értetlenül vigyorognak a sötétbe lejükön rozsdás rohamsisak a töviskorona vés mártiromságuk az olvashatatlan dögcédulákra > [írva feltámadásukra várnak míg az életbenmaradottak vállvonogatva szabadkozó Pilátusokként mossák kezeiket Uvöltsctek csak a gőzeimet ezen a helyen kiszálltam az őrjöngő kórusból egy szólam kimarad mert lassan már nem lesz hely a földön melyet meg ne fertőzőit volna szövetségesetek szentségtörők felfegyvereztétek a jóakaratú krisztust megvadul a vértől melynek súrű gőzében egyszer megfulladunk meleg van menjünk fürdeni ugye nézz még egy pillanatra arra a domborulatra a betemetödött lövészárok szalagjára az ágyúállás mélyedésére hogy jól megjegyezd őket cs mehetünk bátyám bocsáss meg szegény bűnösöknek reméljük nem tudják mit cselekszenek