Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-06 / 286. szám

6 VASÁRNAP, 1970. DECEMBER 6. Zoltai András MODERN SZÜLŐ Bikácsy Gergely A KAKAS — Apu, figyuzz ide! Szeretnék komolyan dumcsizni veled. — Figyellek. Beszelj, kislányom ... — Férjhez akarok menni... — Semmi akadálya. Tizenhat éves vagy, igaz, hogy még tanulsz. szakmád nincs, de ez nem számít. Menj. — Meg sem kérdezed, hogy kihez? — Gyermekem, ne légy csacsi. Én bízom benned. Jó anyád úgyszintén. Modern szülők vagyunk, minket nem érdekel, mikor, hogyan és kihez megy férjhez a mi aranyos, édes kislányunk, életünk bogara, szemefénye... — Tényleg nem vagytok kíváncsiak? — Hát, ha nagyon akarod, megmondhatod. Nos? — Az Illéshez ... — Van ízlésed. Csakhogy az Illés már komoly családatya. Két gyermeke van. Ez nem zavar téged? — Ja, ezt nem írta. — Azt hiszem, jobb, ha dobod az Illést... Ne bolygasd fel a családi életét. Ez nem méltó hozzád, Zsófikám. Én nem így neveltelek téged ... Válassz más férjet. — Jó. Legyen a Tivadar. — Legyen. Ki az a Tivadar? — Egy huligán. De isteni pofa. Ragyogóan táncol... _ Ezenkívül mit csinál? Strapálja magát valahol? — Szegénykét a múlt héten rúgták ki egy gyárból. — Miért rúgták ki szegénykét? — Mert gyúlékony anyag mellett cigarettázott. Kicsit felgyújtotta a gyárat, de nem nagyon ... Ezért rúgták ki. Mondd apa, van igazság a földön? — Nincs, Zsófikám. Tényleg nincs igazság a földön. — Jaj, most jut eszembe, hogy a Tivadar le van csukva ... őt, azt hiszem, mégsem várom meg. Férjhez megyek Lórihoz. Csuda klassz srác a Lóri. Igaz. sok nője van, de csak engem szeret. — A Lóri kicsoda, micsoda? — Hippy ... — Szóval büdös neki a munka. Miből él? — Szerelemből. Jaj. a múltkor azt mondta, hogy én nagyon jó vagyok nála. — Elhiszem. De ha ez a pasas „szerelemből" él, akkor téged ki tart el? — Majd te. — És a Lórit? — őt is ... Elvégre az apósa leszel. Kötelességed ... Különben ne izgasd magad, naponta alig iszik meg féli liter konyakot. — Tudod mit? Tartsa el őt a mamája. Én inkább ruházom ..; Az éjjel vihar után most aprószemú eső esett. Meleg, de friss a levegő. Ezen a délelőttön senki sem tudta, miért énekelnek olyan harsányan a madarak: emberi természetük lenne, s felszabadultan a fülledség alól, örömmel hangoskodnak, vagy csak félelmüket leplezik a zajjal? Amióta az április szerepét átvette a május, az élőlények, akár a teremtés kezdetén, magukra lettek utalva megint. — Most majd kiderül, ki mire képes! — gondolta Vencel, és a saját gondolatától máris vidámabb lett. Nem mintha oka volna rá: dehát fogadjuk közönnyel a balszerencsét, így nem ő, hanem mi mérünk őrá büntetést... Jó napja lesz, mindenre eszébe jut valami odaillő aranymondás. Mit fog szólni Márta? Vencelnek minden barátja Márta nevű lánynak udvarolt, ő meg addig gúnyolódott ezen, amíg a sorsukra jutott. Mit bánta ezt most, egyensűlyozgatni kezdett a járda szélén, hirtelen lövések csattantak a közelből, megnyílt a céllövölde. Majdhogynem megállt bámészkodni. Márta most se késett, összehúzott szemmel figyelte, ahogy a fiú átvág az útkereszteződésen. — Láttam a villámot — mondta köszönés helyett. — Van, aki fél tőle. — Buta — mondta a lány — a dörgéstől félnek, nem tudod? Elindultak. Az egyik mellékutcából megfontolt lassúsággal három locsolókocsi gördült ki, s nem törődve az esővel, vízsugarai védelme alatt előrenyomultak. — Tankok — mondta Vencel. — Nem! Nagymosás a mi tiszteletünkre. Szaladni kezdtek a kocsik után, Márta saruja csattogott a kövön. Kisütött a nap, ők meg futás közben kiáltoztak. — Alul-fölül víz! — Ördög veri a feleségét! — Szivárvány is lesz, jaj de jó! A lány megállt, félrehajtotta a fejét: — Nem lesz szivárvány. — Miért ne lenne? — Városban nincs szivárvány. — Soha? — kérdezte reménykedve a fiú. Továbbmentek, lassan. A locsolókocsikat már nem is látták. Biztos elszáradt a vizük, és most zörögve vonulnak, kiürült, rozsdás tartályok. — Volt kakas? — kérdezte Márta. — Nem volt. Ma éjjel nem volt kakas. — Hogyhogy? — Nem tudom. Talán a vihar miatt. — Te szegény — mondta Márta és mosolygott —. ha nem szól a kakas, akkor meg a vihar miatt nem alszol. — Engem a vihar nem zavar. — Aludtál? Egész éjje1" — Mint a bunda. — Az egész város virrasztott. A gyárakban és az irodákban kialvatlan/gyűrött arcú emberek szenvedtek, te meg aludtál. — A szabadság első napja — kiáltotta Vencel _ alvás a viharban. Képzeld, ha nem megyek most szabadságra, én is gyűrött arccal szenvednék a gyárban. — Én meg a kórházban — mondta Márta. — És a főnővér még gyüröttebb arccal utasítgathalna. A Gellérthegy lábához értek. — Milyen üresek az utak — mondta Márta. — Utánam, indulj. Néhány méterre már maguk alatt hagyták a várost. Lépcsőzetesen egymásra következő kis parkok és játszóterek következtek. Csend és üresség, csak az egyik homokozóban állt fel egy kisgyerek, s üdvözlő mozdulattal magasra emelte a játéklapátot. mikor meglátta őket. — Az előőrsök a helyükön vannak — mondta elégedetten a fiú. De Márta most nem nevetett. A gyerek nem vicc, a gyerek nagyon komoly dolog, ez volt az arcán. — őserdőben vagyunk — suttogta inkább izgatottan. — Az első ember a múltban. Vencel körülnézett. — Civilizált ez az őserdő — biggyesztett — nincsenek vadállatok. — De vannak. Jönnek és fölfalnak. Repüljünk el! — Én kakas vagyok, nem tudok repülni. Csak csattogtatom a szárnyam. — Akkor fölfalnak. — Jó étvágyat. Vencelnek lassan elpárolgott a jókedve. Hogy fogom ezt megmondani? Hülyének fog tartani. Ha egy-egy fordulónál lenéztek, alattuk már bontakozott a város. Tompán hallatszott a zúgása, erősebben és mégis halkabban, mint odalent. Még egy lépcsősor következett, aztán fönt voltak, az emlékmű talapzatánál. Külföldiek mászkáltak körülöttük, fényképezőgép lógott a nyakukban. Márta hátat fordított nekik, u korláthoz ment és szembenézett a várossal. — Szép — mondta. — Ezeknek a külföldieknek főleg. Akik nem benne élnek. És nem érzik, hogy milyen füst van. És nem látják a világ legcsúnyább bérházait. — Akkor is szép. — Föntről — mondta a fiú makacsul. Márta megpördült maga körül. — Nem baj, úgyis elutazunk. Vencel nyelt egyet. — Az nem is olyan biztos — mondta. Süketlenül hangzott nagyon. — Hogyhogy? Megvesszük n motort és usgyi. — Usgyi. — Usgyi hát! — kiáltotta Márta vidáman. Aztán elhallgatott, látta, hogy Vencel komoly marad. — Mi történt? — kérdezte és megfogta a fiú kezét. — Nincs motor. — Miért? — Befizettem mindent, nuuüen pénzemet. — Hova a csudába? Minek? — Déltengeri útra egy óceánJáróval. Nápoly, Tunisz, Afrika — mondta mérgesen Vencel. Aztán hozzátette; — Sőt, ennél ls furcsább helyre: lakásra. Márta csadálkozva nézte. — KISZ-lakásra, OTP-vcl — tette hozzá gyorsan. — Igen, nem bírom már azt az albérletet. Tudd meg, volt kakas. Egész éjjel bömbölt. Az már nem kukorékolás, hanem bölénybőgés. Elhallgatott, oldalról a lányra pillantott. — No, mit szólsz ehhez? Márta magasra vonta a szemöldökét — Miféle lakás lesz az? Egyszemélyes? Vencel zavarba jött. nem szólt semmit. — Hát mondd már, kivel fogsz ott lakni, abban a lakásban? Kivel beszélted ezt meg? — folytatta a lány ártatlan hangon. — Miért, neked van lakásod? — kérdezte Vencel. Kipukkadt belőlük a nevetés. — Mit szólnának ezek a külföldiek, ha egy nagyot kukorékolnék? — mondta aztán a fiú. — Á, úgyse tudsz te olyan szépen, mint az a kakas _ intette le Márta, és ebben aztán megegyeztek. ÍGY LÁTOM ŐKET Somogyi Károlyné Arcok a gyermekvárosból őszbe fordult a határ Szimfónia a magasban