Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

TASJUüffAP, »7«. DECEMBER 28. MŐSg VARGA DOMOKOS: felfedezése ERDŐKERÜLŐBEN Annus József P

ura délelőttös volt ezen a héten. Mások rendszerint örültek az első műszaknak, de ő nem. Valahogy nem erezte egésznek a napot, hogy már kora délután beülhetett a szobába, kiballaghatott az udvarra. Estefelé sem kellett igyekeznie vacsorával, mosakodással, hiszen az ágyból nem késhet el az ember. Ilyenkor nem tudott mit kezdeni az idejével. A galambok se jelentettek annyi örömet, mint a délelőtti órákban. Akkor igen! Alig tudta itthagyni őket. Akkor fürgék voltak, vidámak játékosak Ha fölengedte a kis purszlikat, két-három kör után vendéggel tértek vissza. Remek postákat, strasszereket csaltak a padlásra. Némelyiket meg ls tartotta Pura. íratlan törvény: ami bejön a padlásra, az enyém. Délután lusták a kis csábítók. Nem is érdemes felhajtani őket. Most mégis megpróbálja, S íme, nem hiába. Testes fehér galambot térítenek a csaptató alá a 'sürgő-forgó, bukfencező kerítők. Pura legombolyítja a zsineget, a dróthálós ketrec becsukódik. Alatta pislog a fehér galamb. Furcsa. Gyönyörű példány, de valahogy mégsem tetszik Purának Bosszantja, hogy a fajtáját se tudja megállapítani innen lentről. Ezt minden igazi galambász restellné. Figyeli a tartását, nz orrát, a lábát, de nem tud dönteni. Újra a csőrét lesi, és ekkor megdöbben. A jövevény kis olajágat tart a szájában. Pura bámulja, s hangosan is kimondja: — Furcsa.. 1 Beszalad a szobába, ruhát cserél, s indul a padlásra. Megfogja a fehér galambot, jól körültapogatja. — A szentségedet! Hát miféle galamb vagy te? Érthetetlen. Ilyet még nem láttam. Azt se lehet megállapítani, tojó vagy-e, vagy kani? Aztán ez a gally a csőrödben. Na, köpd ki szépen .... Köpd már ki, az anyád keserves .,. Rángatja, cibálja, a kis ág nem enged. Ügy áll a galamb szájában, mintha odanőtt volna. S úgy lehet csakugyan, mert amikor mégis kitépi, cseppnyi vér kenődik a kezére, az ágacska pedig hamarosan összeszárad. Apróra, kicsinyre, mint egy darabka lucernaszéna. — No. majd látjuk — legyint Pura, s bedobja a fehér galambot az elkülönítő ketrecbe. Nem is nézi tovább. Nincs kedve íent maradni, mint máskor. Lemászik, földre fekteti a létrát, s bemegy a szobába. Bekapcsolja a tévét, s leül eléje. Zúgva, recsegve jön a hang, majd elófehérlik a kép is. Repülők bőgnek az égen. Bombát szórnak. Nyomukban ég a föld. Harmadnap nézi meg újra a vendéget Vidáman lépeget a ketrecben, a szeme csillog, és a csőrében, igen, a csőrében újra ott a kis olajág. — Furcsa — mondja ismét a galambász. — Milyen fajta lehet? Megjött az új hét. Most aztán szabad a délelőtt, nézzük a tubikat! Kiengedi a falkát Biztatja, hessegeti őket, de azök nem akarnak felszállni. Néhány felröppen végül a nagy biztatásra, de alig pár méternyire, s némi libegés után azok is visszaereszkednek a tetőre, — Nyavalyások! A kert felől most idegen ga- . lambcsapat közeleg. Ócska vadócok. — Na, ettől már csak bemelegszetek? A múltkor is ezeket páholtuk eL Hát ismeritek őket... Na, gyerünk, rajta! Adj neki! Csak a fejét, ott nem santul meg! Na, mi lesz? Rajta már... A tetőn levők nem mozdulnak. Ülnek és barnulnak, mint a hülyék. A vadócok viszont jönnek. Egyet kerülnek a ház fölött, aztán méltóságteljesen leereszkednek. Mintha csak hazaérkeztek volna. Nagy turbékolás, komázás kezdődik. A legveszettebb őrök is bénán ácsorognak, bambán, lükén nézik, hogy ezek besorakoznak a kémény melletti bejáraton, amelyiken pedig csapda sincs. Mert ha lenne! Hát becsukná most, és valamennyi vacak galamb nyakát kitekerné. Ilyen szégyent érni! Még jó, hogy a verebek nem jönnek. Mert a vadgerlék már igen. Lehetnek A GALAMB vagy tízen. Bújnak be a többiek után. S velük az ő díjnyertes postái. Nahát... — Megbolondultak. Hát mi lesz itt? Ezek fölzabálnak mindent. Az egész heti kosztot. Na, majd adok én nektek komázásl! Várjatok... Fut föl a létrán, mint a macska. Benyit a padlásra, s tátott szájjal nézi a gyülekezetet A galambok, gerlék nem búzát szemelgetnek, csak állnak az elkülönítő ketrec mellett, s bámulják a zöld gallyas fehér galambot. Búgnak, turbékolnak neki. Mintha imádkoznának hozzá. Purát a gutaütés kerülgeti. — Hess! — kiált nagyot, s a ketrec felé dobja a kis vaslapátot, amivel a trágyát szokta ledobálni szabad szombatos napokon. Annyit lát, hogy a könnyű vadócok, gerlék ügyesen felröppennek a lapát elől, hanem az öreg strasszer, az első generációból való, bánatos öregúr találatot kapott.' Fetreng a ketrec tövében, a feje lóg, mintha csak egy darabka cérna tartaná. A többi röpköd, csattog a feje körül, mert ilyenkor aztán nem találják a kijáratot. Megnyitja hát az ajtót is, menjenek, meneküljenek a vendégek is, nem érdekli. Csak ezt a fehér, gallyas szájú bitangot akarja elkapni, hogy darabokra tépje a két kezével. — Gyere, te szemét! — hörgi Pura, s benyúl a ketrec kis ajtaján. — Megdöglesz. te piszok! Széttéplek darabokra! Te... Nem érti. hogyan férhetett ki egyáltalán a karja mellett, hiszen annyira szűk a nyílás. Valahogy mégis kifért, mert egyet pergett, fordult, s úgy suhant ki az ajtón, mint a szellem. Pura úgy hallotta, még nevetett is közben. Kinézett utána. Akkor már ott tollászkodott az eperfán. — Fára szállt! > Hát milyen galamb ez? Nade, megállj! Most aztán vége a hancúrozásnak! Hozom a puskát! A galamb megvárta. Még áztIs, hogy nyugodtan célozzon. Abban a pilanatban azonban, amikor elrántotta a ravaszt, átbillent egy másik ágra. De billegett, egyensúlyozott nagy igyekezettel. Valahol mégis eltalálhatta néhány sörét. — Várj csak. majd most! Nem bírta megállítani az ujját, pedig látta, hogy mire célba veszi, a galamb lebukik, s mélyen, majdnem a föld felett repülve, sántán evez a szomszéd udvar felé. Két-három kertet bukdácsolhatott át, amikor újra leszállt egy akácfára. — Utána! Bezörgetett a szomszéd galambászokhoz: — Gyertek, itt egy pocsék bajkeverő galamb. Valami kármadár lehet. Tönkretesz mindannyiónkat Gyertek, puffantsuk le az átkozott bitangját! Gyertek csak, majd elmesélem, de most menjünk! Egész sereg üldözte már a fehér galambot. Pura ment elől a puskával, mögötte Marcona, feszesre húzott íjjal a kezében, még a fia, Ferike is ott menetelt a tejgumiból készült csúzlival. Szinte egyszerre lőttek, amikor újra megpillantották. Egyikük sem találta el. A galamb most magasra röpent, s fönt evezett tovább a soron. — Utána! Ki kell irtani! Ha láttátok volna, mit művelt nálam. Teljesen megbolondította őket... Na, gyertek! Már a falu szélén jártak, s a galambot csak apró pontnak látták az égen. A pont most lefelé ereszkedett, mozgása lassult. — A számvát tatálhattam. Látjátok? Mindjárt leesik! Gyerünk csak utána! E

mber János a tanya kertjében kapalgatott. Fél kézzel. mert a másikkal a botot kellett támasztania. Féllábú embernek igen nehéz az effajta munka. — Nicsak! De megijesztettél, te galamb De miféle galamb vagy te? Hát te vagy? Gyere, kincsem-galambocskám! Hát hogyne ismernélek meg. De sokat álmodoztunk rólad valamikor a nyirkos árok fenekén, valahol Voronyezs alatt... Na. gyere! Látom, megsebesültél. Majd nálam felépülsz. A szobába viszlek, puha fészket csinálok neked. Gyere.,, — János bátyám! Hé, öreg! Merre van ? Ember János kiballagott az eresz alá. Behúzta maga mögött az ajtót, s keményen nézett a fegyveresekre. — Mit akartok itt? — A galambot. Biztos ide repült. Láttuk, hogy itt ereszkedett lefelé... Adja ide! Jogunk van hozzá, mert... — Menjetek innen — mondta az öreg nyugodtan, de keményen. — Az unokám galambja ... Puráék elkullogtak. Az úton még azt mondta Marconának: — Egyszer úgyis kilesem. Lelövöm, mint a verebet. Szétlövöm! Érted? Vagy befogom és kitekerem a nyakát! Ebben megnyugodtak, s szinte büszkén lépkedtek a falu felé. Csak azt nem tudták, hogy a galamb hamarosan kicsinyeket költ, s azok majd újabb fiakat nevelnek Ember János házában ... Jenő István Maga nem változott semmit A városi kezelés alatt álló színház igazgatója, Tarnay Ernő 1929-ben Miskolcról szerződtette Szegedre Kiss Manyit szubrettnek. Hadd idézzem itt néhány év előtti beszélgetésünket ezzel kapcsolatban, — Tudja — mondja az ismert kismanyis pajkossággal —, mintha tegnap lett volna, mintha nem is hosszú évek választanának el SzegedtőL ... Nézze csak ezt a levelet — nyújtja felém — a „Mici néni két élete" szegedi bemutatója után kaptam. Hallgassa csak ezt a részét: „Drága művésznő, maga nem változott semmit..Aláírás: „Egy régi szegedi hódolója." Hát nem kedves ?... A Madách Színház kitűnő művésznője ma is az a bájosan lelkesülő Kiss Manyi, aki akkor volt, amikor a DRÓTOSTÓT Mici szerepében mutatkozott be a szegedi közönségnek és a CSODABOGÁR vamp-szerepén keresztül Fodor László: TÖLTOTOLL-ában első nagy prózai sikerét aratta. Azóta már Csehov drámáiban és sok más prózai műben aratott maradandó sikereket. — Azt kérdezi, mit jelentett nekem Szeged? Mindent! Nem onnan indult színházi karierem, de ott teljesedett be. Olyan társulatnál voltam akkor, melynek tagjai között Táray Ferenc, Ajtay Andor, Páger Antal, Bilicsi Tivadar és a rendezők Tarnay Ernő, Németh Antal dr. és Sziklay Jenő voltak. Itt lehetett tanulni. A szegedi színészeten kívül szívesen emlékezem vissza a Tisza-partra, és arra a nagyon szigorú, de hálás szegedi közönségre, amely még ma sem felejtett el és akik között még ma is van olyan, aki azt mondja: „... maga nem változott semmit." Bársony szék helyett deszkák Budai lakásán éppen turnéra csomagolt, amikor meglátogattam. — Valami különös elfogódottság kap el mindig, ha Szegedre Megjelent a „Magyarország felfedezése" szociográfiasorozat, e nagyszabású vállalkozás második kötete is immár: az „Égő arany" c. Mocsár-könyvet követően Varga Domokos műve, az „Erdőkerülőben" című is kapható, s olvasható. Mohón olvastam el, s örömmel és szorongással vállalkoztam ismertetésére. örömmel, mert izgalmas, magát „egy slukkra" olvastató könyvről van szó, olyanról, amely népszerűségben minden bizonnyal vetekedni fog a szerző közismert családi krónikájával, a „Kutyafülűek"-kel is. Hiszen az erdőségeknek — tán épp azért, mivel nálunk nemnagyon duskálunk ilyen tájban — sajátos varázsa van mindőnk számára; Szorongásomat mégis az okozza, hogy nekem, a szerző barátjának — ifjú kortól kenyeresének —, elhiszi-e a recenziót bogarászó újságolvasó, hogy a legtúrgyilagosabb ítélkező is csak azt mondhatná e könyvről, mint amit az elfogultsággal vádolható jóbarát — tehát, hogy e könyv a maga nemében dicséretes férfimunka, drámaian elevenbevágó olvasmány, elmét, s szívet gazdagító élmény. A „drámai"-t erősen hangsúlyoznom kell. Mert nem az „erdei vadak, égi madarak" e különös könyv főszereplői, hanem mindig a velük vesződő, az „erdő iskoláját" járó, az erdő törvényeivel s problémáival birkózó Ember. (Lett légyen az akár erdész, akár mérnök, akár vadász, akár „szimpla" favágó, akár maga a miniszteriális erdő-atyaúristen, — .ahogyan Varga Domokos nevezi: a Legilletékesebb.) Az SZÍNHÁZI ESETEK gondolok, és ha szegedi éveimről kell beszélnem. 1925-ben a színiiskolából kerültem Szegedre Andor Zsigmond társulatához táncos-énekes-buffónak. Akkor még ilyen szerepköri meghatározások is voltak és ebbe sok minden belefért — mondja nevetve. — Első fellépésem Farkas Imre KIS KADET című operettjében a régens herceg szerepe volt. De játszottam később Moliére Botcsinálta ' doktorát, a TOSCA sekrestyését, a Carmen .első csempészét, a LAKMÉ Hadsi szolgáját és Shakespeare Viharjában Trinkulát. Ez az utóbbi szerep azért emlékezetes számomra, mert ekkor volt a darab első előadása Babits Mihály fordításában. — Érdekes talán még megemlítenem, hogy a színiiskola elvégzésével egyidőben minisztériumi tisztviselő is voltam és az iskola elvégzése után nem maradtam a minisztériumban, hanem leszerződtem Szegedre színésznek. Soha nem fogom elfelejteni'— mondja meghatódottan — a Színház és Társaság első, rólam szóló kritikáját, melyben Kormányos István többek között ezeket írta rólam: „A minisztériumi bársonyszék iránti elhivatottságát Bilicsi otthagyva, felcserélte azt a világot jelentő deszkákkal és ha szerepeit olyan művészt fokon játszsza tovább, mint mostani bemutatkozásakor, a szegedi közönség soha nem fogja elfelejteni." Hogy is felejthetném el én is Szegedet, amikor annyi szép emlék és barátság fűz ahhoz a városhoz. Itt segítettek művészi utamon Ür György. Magyar László, Vér György és még veled együtt a sok jó barát. Egy évre elkerültem Miskolcra, majd 1927-ben ismét vissza Szegedre. Tarnay Ernő volt az igazgató és a társulat tagjai között Neményi Lili, Kiss Manyi. Főidényi László, Jávor Pál, Páger Antal, Patkós Irma, no meg Rajz János és Szabó Samu, akik akkor még segédszínészek voltak és még sokan, kik közül azóta néhányan eltűntek ... Akkor a szegedi színészet jelentette a magyar Kolozsvárt, amikor dísz és dekórum volt a szegedi színház tagjának lenni. erdő törvényeivel s problémáival birkózó Ember — sokarcú, sokféleképp élő s érvelő, nehéz a számtalan egyéni érdek és a közérdek összecsendítése révén valaminő harmonikus hangot hallatni, tehát az igazságét. Hiszen a „kicsi igazságok" száma — özön. S egymásnak ellene feszülők. Lássunk csak néhány jellemző példát: „Sok termelőszövetkezet szinte védtelen. Évről évre több disznó tiporja, legeli, dúrja a vetéseit... Más cég a szövetkezet, más cég a vadász^ társaság. S mindegyiknek más fáj ..„Tapasztalatból tudom, hogy a szarvas — és sokban hasonlóan a vaddisznó is — a vetések tiprásával, legelésével... olyan mezőgazdasági kárt okoz. mely összesítve... megközelíti a 100 milliós kárösszeget..." — mondja az egyik interjú-alany. S kicsivel odébb: „Az egyik tábor (t. i. az erdészeké) mindent a faállomány fejlődésének és hozamának rendel alá, a másik (t. i. a vadászoké) mindent a vadgazdálkodásnak, áz erdei vadak minél bőségesebb táplálkozásának." Varga Domokos tudós szakértője az erdészetnek, okleveles erdőmérnök, ám mégsem a „szakmabeliek" pártjára áll egyoldalúan; Persze, az ilyen vérbeli vadá-, szakon kívül sok-sok nagypénzű, külországi kocavadász is megfordul a magyar erdőségekben, őslápokon. Jó pénzt hagynak itt, mi, magyar vendéglátók mégis sokkal olcsóbbak vagyunk, mint a külföld. A feltételek — különösen a vadállományt illetően — kedvezőek. „De a külföldiek vadásztatásának nagyobb azért a füstje, mint a lángja" —, állapítja meg a szerző, sokónk meglepetésére. — „A számok beszélnek. A nyúl kivitele — élve vagy lőve — majdnem kétszer annyi devizát hozott az országnak, mint a vendégvadászok behozatala." (Ki gondolta volna?9 Sok, egyéb kulisszatitokra lebbent fényt Varga Domokos az „Erdészek" c. fejezetben is. Megtudjuk, mi bántja a Felvidék erdészét, mi keseríti az alvidékiekét, (akiket „ürgepásztoroknak" titulálnak a rátarti felföldiek); miért nincs erdészután pótlás; hogyan marad meg hivatása mellett a mostoha, „nyögve megy"körülmények között is a kolóniabéli szaktárs; hol szorít a dunántúli erdészcsizma; miként lesz erdésztechnikussá egy erdőjáró kiskamasz. Az „Idegösszeroppanás" című részletben egy élete virágjában levő, ám a felettesi zsarnokoskodás miatt idő előtt összeroppanó mérnökember tragédiája sejlik elénk, s mindjárt a következőben — mesteri szerkesztőkészségről tanúskodóan —, látszatra „száraz" adatokat tartalmazó, ám a mai erdészetet tíz lakonikus „ponttal" találóan jellemző fejezetet lelhetünk, mintegy az előző részlet lélekelemző, „líraibb" eszmefuttatásának ellenpontozásaként. Aztán megint költői rész jön, „Erdő és lélek" címmel, ilyenforma, prózaversszerű vezetés mondatokkal: „Ha lassan elkopnak is, munkájukba belefáradnak is, legtöbbjükből vén koráig sem vész ki az erdő iránt érzett szelíd szerelem, csöndes rajongás." A könyv határozott hangú surhmázatát, a tanulságok, teendők körülhatárolását a „Számadás, számvetés" c. fejezet tartalmazza. Objektív adatok alapján biztat: jóval több fánk van — s lesz —, mint hittük, s készen kell állanunk a minden eddiginél nagyobb fakitermelésre. Derűlátásról tanúskodó sorokkal zárul tehát ez a tárgyilagos adatokat és megrendítő embersorsokat, fogható tényeket és e fogható tények fundamentumán megálmodható jövendő összeötvöző, a szép magyar szó és a szakértelem birtokálásáról egyaránt számot adó kötet. Ortutay Gyula írja a Budayfametszetalbum előszavában: „Az a meggyőződésem, hogy a barátság nem hamisítja meg ítéletünket, inkább a jó tanú becsületességét adja." E szavak arra bátorítanak, hogy a jó tanú becsületességével állítsam a jó barát könyvéről: az „Erdőkerülőben" méltán lesz kapós az idei karácsonyi könyvpiacon. Dér Endre