Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
\ VASARNAP. 1970. DECEMBER 20. Veress Miklós A LEGKISEBB FIÚ Jozef Szu$zkew*cz EX LTBRIS MAGAZIN SOKSZÍNŰ VILÁG Könyvesboltban II1,1 „A hegyekbe vezető úton elindult a legkisebb fii), hogy legyőzze a sárkányt" — mondta az űrhajós magában. Az ismeretlen bolygó hallgatott. Zöld vért freccsentő ágak zúzódtak össze lába algtt. íme — mondta magában —, elindulok kedveseimért, a titokzatos fémekért és ásványokért, és mintha csak gyerekkorom ösvényein kanyarognék. Hatan voltak .., Hat bátyám volt aki eltűnt a lángoló begyekbe vezető úton. En a legkisebbik, kezembe fogom kardomat, pajzsomat tartom arcom elé... Az űrhajós szórakozottan csapdosott a karddal az erdóben villogó bogarak közt. Röhej — mondta magában —, ha nem tudnám, hogy beláthatatlan messze seg van a Föld meg a Kék Bolygó között, aat hinném, hogy az öreg Walt nisney kacatjai közt ügetek mindig csak a sárga úton, mindig csak a sárga úton ... Mindig csak a sárga úton, mindig csak a sárga úton ismételték a törpék. Mindig csak a sárga úton —- verte a mellét a bádogember, Mindig csak a sárga úton zizegte a madárijesztő. Lába alatt zöld vért freccsentő ágak Jajgattak, ment az űrhajós és káromkodott. Mit szól ehhez a parancsnok, ha megérkezik? „Peter Grass űrhajóé jelenti, hogy veszélyes meseállatok támadták meg, s karddal kezében hősi halált halt." Sz. Lukács Imre Minek akarod te megvenni azt a könyvet, hiszen már van otthon egy! * Telefonos kutya Aki az angliai Old Windsorban Jcan Nasht felhívja, a vonal másik végén gyakran csak morgást és csaholást hall. Nash asszony megmondta ismerőseinek, hogy ezen ne csodálkozzanak, ez Kleopátra, az 6 telefonmániás kutyája. Az eb egész nap a telefon mellett ül, és lesi a hívásokat. Amint a telefon cseng, mint e|y csontot, megragadja a hallgatót, '. és a kosarába hurcolja — hacsak Nash asszony nem tudja megelőzni. A technika átka Bosszantó dolog történt egy olaszországi kis városban két közlekedési rendőrrel. Gyorshajtás miatt pénzbüntetéssel akarlak sújtani egy élelmiszer-kereskedőt. A kereskedő rábeszélte őket, hogy büntetés helyett fogadjanak el tőle két pizzát, az olaszok kedveit nemzeti eledelét. Amikor a közlekedési rendőrök visszatértek a kapitányságra, azonnali hatállyal elbocsátották t-ket. Elfelejtették ngyanis, gépkocsijuk rádióadó-berendezését kikapcsolni. Fenyegetés Lehangoló tapasztalatok arra bírlak Palmgren atyát, egy svéd lelkipásztort, hogy templomának gyüjtőperaclyét hatásos módon óvja. Amint illetéktelen megkísérli, hogy a perselyt a helyéről eltávolítsa, megszólal az energikus, fenyegető hang: „Ne lopj". Szórakozottság Amikor Umberlo Fabri ökölvívó a szorítóba ugrott, és fürdőköpenyét elegáns lendülettel ledobta, a közönség hangos kiáltozásba tört ki. Ellenfele ismerte fel legelőször a helyzetűt, és újra rádobta a boxolóra i> kabátot. Fabri elfelejtette felvenni a nadrágját Fene ezekbe a díszletekbe — ordította a? űrhajós és kardját a Gyáva Oroszlán felé hajította Az oroszlán hasa felhasadt beici földre ömlöttek, és a sárga utat ragacsosra folyta be a vér. Piros úton sántikált tovább az űrhajós az égető forróságban, eldobta pajzsát. Aztán levetette a sisakot és meghallotta a sistergő szeleket Gyere pajtás — mondta a madárijesztőnek t-s megérintette kezét. De szétfoszlott a köd, és csak egy ismeretien növény levelei csapódtak zizeregve kezére. Mit szól a parancsnok — tűnődött homlokát törölve. —• Legalább ezt a csodabogarat vigyem el neki — nyúlt a bádogember felé. De már nem volt sem bádogember, se ágak, se törpék. Most yette észre, hogy feljutott a hegyqlfbe, Sziklák lángoltak körülötte, és valahonnan a didergő ismeretlenből előkúszott egy sárkány. Hét feje volt, huszonnyolc lába, és elcgökevényesedett szárnyal. öreg jószág — mondta az űrhajós magában —, legalább ezeréves. Most a?t kellepc gondolnom: „íme, eljött a legkisebb fiú, hogy legyőzze a sárkányt," De nem gondolok erre. És kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa. Aztán felsikoltott az űrhajós, mikor a bordája öszszeroppant. Fények villogtak körülötte. és rugglmas fémkarok emelték utánozhatatlan pontossággal a többi hat mellé, hogy álmodjon a? idők végezetéig. HARMADIK KÍVÁNSÁG A z én jó tündérem mindig ls az édesanyám volt. Látogathatott bennünket a legnagyobb szegénység, simogatás, jó ezé, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor rágondolok, jó óraéasel telik meg a szfvenfc Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a betegségemet én ls, teljesült két kívánságom- A harmadik hiányzott; a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel. Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és bedobtam a piros postaiádéba. Nem jött rá üzenet. — Jól megírtad? — Jól. El ls küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszérba csomóztam, s be a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam dianáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pengőre beváltottam. Af>ám meglátta. — Jó sorod van. — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk, Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csengő szólalt fejem felett. Kinéztem az ajándékot is. Az iskolában sokat hazudtam. A ml házunk volt a legkülönb, apámnak aranyórára futotta, soksok könyvre, de annyira, el se fért a szobában. Nag.votmondásból — elsők közé jutottam. Akkor kaptuk ki a szünetet. Á malmosék fia nevetett. — Megvan a fám. Este láttam, — Az enyém nagyobb — hazudtam. — Nem hiszem. — Akkor is nagyobb. Be se fér a házba. Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a kövesúton. Topogtam a konyhában, lekaptam fejemről a kucsmát. A szobában tisztaság, szép bútorok, az ablaknál hatalmas fenyőfa. — Estére díszítjük. Kicjit fent hordto az orrát. Egyszer összevesztünk. Ora alatt telefirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat készített, nagybetűkkel írta; HŰJE. Meghóatam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! El se pityeredtem. A nádpflea eltörött, a tenyerem másnapra megdagadt. Meleg lett a nagykabátra. Kigombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét. Elől ia, hátul is biggyeszkedtek rajta a foltok— Te mindig hazudoL — Nem hazudok. — A fa se igaz. Wines ls olyan nagy karácsonyfád. •»- Van, majd megmutatom. Apám hozta. Csak szerettem volna. Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Markomban szorítottam a két pengőt, kezemet zsebre dugtam, A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak, csalogattak. Csengő szólt, rebbent a kopott függöny, kilépett az öreg. — Mi kell? — Písz. Az mennyi?... A másik? Leszedegette, a pultra rakosgatta. Szép sorjában. Csillogtak, \illogtak a szürke délutánban. — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. Fábián Gyula bécsi üzletét is szerettem, sok petróleumot haza kannáztam onnan. Hajthattam a mákdarálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt: — Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közel furakodtam. szemem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér papírú szaloncukrok. — Adjak, bikfic? — Most nem kérek. Kisurrantam. Dóczi néni trafikja felvidítva. Kincsesbánya volt. Irkák, ceruzák, színesek, képeslapok garmadája, semmi se hiányzott. Hányszor arra kerültem a? iskolából, megálltam a 1 'rakatnál, örömre vált bennem. Sietve nyitottam az ajtót Letettem minden pénzemet. — Ezért mindárt kérek. Radirgumit ceruzát, színest füaetfedő papirt, tollhegyet füzetet tintát kaptam. Ajig győztem hazavinni. Sötétedett Anyám ült a kemencénél. Asztalra borítpttam a kincsestáram, összecsapta kezét. — Mind a Jézus hozta? — Hogyisne. Vettem. Megjött apám. Üres marékkalSenki se ssólt A kanapón gubbasztottam. — Nem is akartátok, hogy karácsonyfám legyen. Rékáig szipogtam. Anyám közel hajolt. A Jézuska, meg a Jóisten Is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk. -re- Mindig ezt mondod. — Jóra fordul, meglásd. — Legyen nekem is karácsonyfám. . Eszembe jutott a templomkert, ahol hatalmas fenyőfák nőttek, — a harangozó ismer. Ad fát. — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. Szaladtam. A Selyemkútnál már kipirult az arcom, szaporán szedtem a levegőt. Ahogy közeledtem. elbátortalanodtam. Nem is ismer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk. — Beteg a kistestvérem és nincsen karácsonyfája — mondtam. — Az nagy baj. — Itt vannak fák. Nem mozdult. Jövögettek a templomba. Feketében, prémes babátokban. Pihent már az este Vártam. A harangozó nem szólt. — Hordok vizet a kútról maguknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen ... — Lefűrészelt egy hatalmas alsó ágat. — El se bírod. — Viszem én. Csak húzni tudtam. A kocsiúton vonszoltam. Meglátszott a nyoma. Anyám a boltnál várt. Kis zacskót szorongatott. Elámult. — Mihez kezdel ezzel a fával? Húztuk, Pihentünk. Nem sokan jártak már az utcán. Ablakok világoltak. — Felállítjuk? — kérdeztem apámat. — Bajosan. Fejszét veti elő \ ház oldalú hoz támasztotta a iát, magasabbra ért a nád taténál. Kettévágta. A gerendahoz erősítette a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csüngött a szobában. — igazán sióp — szólt anyám _ felöltöztetjük. Mi mindent talált kl. Kettétörte a kockacukrokat ós belecsavargatta krepp-papirba. Cérnával kötözte az ágakra. Gywrtyaesonkok ls kerültek elő a sifon aljából. Papfrbol virágokat vágott s teleszórta a fenyőt. Szép volt. — Majd elfelejtettem, a lrievégiben dió ia kell legyen. Hozta őrömmel. Feraktg a színeseket, ceruzákat, még a radirgumlt ií. Aztán dobozt vett ki a ruhák alól, Addig sohasem láttam. Fehér, csillogó koszorút őrizgetett benne. Letépte a gyöngyöket, hosszú cérnaszálakra fűzte, — Mit ealnálsz? — Csillagokat. Ezek lesznek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem díszítettem a fát, csak csodáltam. Ea volt a legszebb fenyő, a kanapéra húzódtam és nem tudtam a szememet levenni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér fonalából meg angyalhaj. Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fejemen. — Minden kívánságom teljesült — mondtam. — Szegényeknek is lehet karácsonya. H 'rtelen lángralobbant a papír. Végigfutott a fán. Mire apám leverte, eloltotta, fekete lett minden. A csillagokból kormos, szutykos golyócskák maradlak. Lepotyogtak a szoba földjére. Sírni se tudtam. Anyám derekához nyomtam a fejem. Sokára mondtam. — A hazudásért kaptam. Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a kitalált aranyórát, a sok-sok nem létező könyvet, 'a süteményt, mindent az égvilágon. Lassan-lassan eleredt a könnyem. — Ne sírj, fiam. Ilyen hazugság nem bűn a szegénynél. Azóta szeretek hazudni.