Délmagyarország, 1970. november (60. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-07 / 262. szám
6 SZOMBAT, 1970. NOVEMBER 7. ÜNNEPI MAGAZIN M. Ditkov és M. Romanov Október P,Ivauov LÖVÉS A CIRKÁLÓRÓL — Ma. Jevdukom Ognyevről, az Aurora legendás tüzérirányzójáról mesélek nektek, aki a ti földitek, gyerekek! — mondta a tanító megremegő hangon. Felimoraj ük a kis csapat, kérdések záporoznak a tanítóra. S ő nyugodt hangon válaszol; — Sajnos, földink további sorsáról semmit sem tudunk. De tudjátok-e, mi volt a jelszavuk azoknak, akik utat törtek az ismeretlenbe, az Északi-sarkra, meg a sivatagokba, a hegyekbe? „Keressünk és találjunk, harcoljunk és ne csüggedjünk!" Jó jelszó, igaz gyerekek? Van valami javaslatotok? — Keressünk és találjunk, harcoljunk és ne csüggedjünk! Azon az esős napon a Rosztov megyei proletarszki járás egyik falusi iskolájának tanterméből elindult a vörös nyomolvasók nemes mozgalma. A gyerekek levelet írtak leningrádi barátaiknak. Hisz ez a város a forradalom bölcsője. Az ott élő úttörők és komszamolísták gyorsan válaszoltak, megírtak mindent, amit tudtak. Elküldték a fényképet is legendás irányzó mellszobráról, amely a múzeummá átalakított cirkáló egyik kabinjában áll. S még azt is írták: „1917. decemberében az Auróra matrózai kérést intéztek Ijeninhez: Mi. az Auróra cirkáló bolsevik matrózai, kérjük, hogy küldjenek ki minket szülőfalunkba, hadd teremtsük meg ott is a Szovjethatalmat". S az Auróra matrózai szétszéledtek az ország minden részébe, zsebükben „A Szovjethatalom meghatalmazottja" igazolvánnyal. Ognyev irányzótisztes útja a Szalszki sztyeppébe vezetett, az egykori Velikoknyazseszk faluba, amelynek ma Proletarszk a neve. A kör tagjai hamarosan kiderítették, hogy a forradalom előtt a Piac utcában (amelynek ma Úttörő utca a neve) csakugyan lakott egy Ognyev család, de senki sem tudja, hővé költözött el. A diákok csapatai sorrajárták a könnyező tanyákat, falvakat, de semmit sem találtak. Aztán mégis nyomra akadtak. A járási lapból megtudták, hogy Broletarszkban lakik Ilja Zaszorin, a falusi tanács első elnöke. A fáradhatatlan nyomolvasók felkutatták Jevdokim Ognyev két földijét, az ugyancsak „aurórás" Ivén Popovot, és Vlagyimir Scserbakovot. Tőlük megtudták, hogy Ognyev szította fel a forradalom lángjót Proletarszkban, s hívta harcba a szegényeket a gazdagok ellen. Ognyev vöröspartizánosztaga egyesült Bugyonnij lovasságával, Vonosílov hadseregével. A fehérkazákok bekerítették az osztagot, de sikerült kitörnie, és folytatta útját. Ám nyilván parancsét kaptak, hogy tartóztassák fel az ellenséget, mert hirtelen visszafordultak. A parancsot teljesítették. Az irányzó derekasan forgatta a kardot. A ló úgy száguldott vele, akár a villám. Ki is vitte volna a harcmezőről az irányzótisztest, ha egy alattomos golyó el nem találja. Valahol a Manics partján temették el az Aurora hősét... De nem sokra mentek volna, ha az öregek nem említik meg Kiricskovott „Egyedül ő maradt meg Ognyev osztagából..." Pjotr Kiricskov kiment velük a Manics partjára, megkeresett egy alig észrevehető kis halmot, letérdelt előtte, és halkan mondotta: — Itt nyugszik Jevdokim Ognyev, a küldöncével, egy kisfiúval együtt... A Manicsban találták meg őket akkor. Ognyevet a viharkabátjában és Aurora feliratú kedvenc matrózsapkájában temették el. Ott esett el a domb alján... Démény Ottó MUNKA VOLTÁL (Leninről) Az erő nem egy fölemelt kéz nem csak eszmék nem is a jelszavak s nem a szakállad volt a lényeged megfontoltság taktika indulat és lehetetlen hogy ne értsék munka voltál tevékenység iram a forradalom nem egy pillanat de te tudtad azt a .pillanatot melyben a tettnek döntő súlya var és lehetetlen hogy ne tudnák mi állt mi bukott emberségeden lövetni s reménykedve tudni hogy a kínból a jövő megterem A kikkel együtt indult a háborúba, de soknak a fejfáját állították katonatemetók katonás rendjébe, igazodva jobbra is, balra is, feszesen takar egyik a másik után, mozdulatlanul. Ráírták, hogy itt nyugszik, és hogy közvitéz volt. Volt, akit a családja megkeresett a csöndes oszlopban, kicserélte a vigyázzbameredt fejfát, és ráírta még, hogy gyászolja bánatos özvegye, és nem írta rá, hogy gyermeke is, mert nem maradt utána. Halottak napján pedig magyarázza az utókor embere a gyerekének, mi volt az a világháború, az első, és azért állnak sorba a kereszteli, mert katonákat takar itt a föld. Sokan nem kerültek katonatemetőbe se, akikkel együtt indult, hanem ki tudja hová. Ez a század akkor is, azután is futószalagon ontotta a katonákat, és a nagy szalag túlsó végén az elesetteket. Aki megmaradt, ötperces beszélgetés után már a fronton jár emlékeivel. EUndult a közös hadsereggel, aztán hazajött véresen vagy Vörösen. A seb begyógyult, de ha vörös volt, sokáig húzta a ba'ját. Akivel én beszélek, született katona. Neve után persze, egyébként békés asztalos. Az öreg bakancsos— mondja a mi korosztályunk az ő korosztálya katonájára , pedig a fénykép, amit előszed a belsőzsebből, pödrött bajuszú daliát mutat. Mellette áll a Festalics Ernő, a másik, az eszéki fiú volt, igen ügyes faszobrász, de a nevét nem tudja, a harmadik lakatos volt, Pestről jött, Nagy Józsefnek hívták, a negyedik erdélyi asztalos, az ötödik, a szakállas, az osztrák. A fénykép pedig valahol a Volgapartján készült, barakk előtt. Középen egy tábla is látható, de rosszul hordott a fényképész lencséje, nem lehet elolvasni, mi van ráírva. Katona István, a szürke fénykép nyolcvannégy éves gazdája mindegyik társára azt mondja: internacionalista. Kiszolgált katona volt már, amikor mozgósítottak, ment is egyenest Szerbiába. Ott volt mindig, ahol a baj járt, a géppuskás mindig ott jár. Itt hamar végeztek, de október, november, december, január, február, március — számolja ki ujjain a fél esztendőt — Galíciában éri. Gyerekfejjel hallott nagyapai történetek elevenednek meg előttem, amikor erről a fél évről beszél. Przemysl ostroma. Egy lövéssel a lábában és 120 ezer társával indul fogságba a rengeteg nagy Oroszországba, találgatni, mikor keveredik majd onnan haza. Kijevben bekötik, Moszkvában gyógyítják, és vigasztalják, hogy ne félj, osztrák, meggyógyulsz. Mert ebben a háborúban a "magyar katona még osztrák volt, csak a másodikban lett német. Moszkvából meg Szibériába, eljut egészen Vlagyivosztokig kétségbeesni, hogy innen van ám csak messzire Szeged. Pedig amikor elbúcsúzott menyecske-feleségétől, azzal vigasztalta szépen: ne félj, én visszajövök. Biztosan visszajövök. Elmúlik egy év, mire hozzaviszi a szálakat a Vöröskereszt, írhat haza levelet, németül persze, mert ha magyar cenzor nincs a táborban, akkor ne írjon senki levelet magyarul. Azt írja, amit szabad: élek, jól vagyok, sokszor csókollak. Az első válaszban világraszóló nagy hírt kap: megszületett a gyerek, és Horváth Dezső A FRONTHARCOS fiú. Ha fiú, sapkát vesz néki, és meleg harisnyát, mert arrafelé nagyon jó meleg harisnyákat kötögetnek az asszonyok. Vette rögtön, hogy ne jöjjön üres kézzel. Csakhogy az a vonat soká indult nagyon hazafelé. A farkasvakság miatt ugyan visszahozták Európába, de sokáig marasztalták még. Asztalos volt, vasgyárba küldik asztalosnak. Sokat tud addigra már az orosz beszédből, csinált Is egy irkába írt szótárat magának, német—magyar—orosz szavakkal tűzdelte tele, hogy megérthessen mindent. Legkönnyebben mégis orosz asztalossal ért szót a magyar asztalos, amikor a cár atyát útnak indítják a trónból, már javában együtt politizálnak. Románok, szerbek, tótok, osztrákok mind azt rajzolgatták a táborban, hol lesz Magyarország határa, ha vége lesz a háborúnak. Ebből ő kipkoskodta, hogy ezek csak a fejesektől tudhatják, azok pedig előre kiszámították ezek szerint, hogy a világnak az is elég, ha Magyarországból jelképnek marad valami. Veszekedtek sokat, ki hiszi az ilyen bolond beszédeket. Kerenszkij ugyan kitalálta, hogy nem jó, ha a hadifogoly barátkozik az orosszal, ezért csak őrrel együtt mehetnek, ha mehetnek. Egyszeresek azt veszik észre reggel, hogy indulnak a gyárból, de az őr nincs sehol. Mi van itt, emberek? A gyárban meg mérnökök és fejesek nincsenek. Mi lesz itt, emberek? Jönnek-mennek viszont mások, és ilyeneket kérdeznek: ti szocialiszt? — Da! Kezet fognak, megy tovább az illető, mert hátha van besúgó. A gyűlésen, ahol tanácsot választanak, már nincs külön hadifogoly, csak proletár van. Aztán megint lett, összegyűjtik őket Cáricinben, hogy mehetnek haza. De hogyan? Fölszedték a fehérek a síneket. Járnak az emberek barakkból barakkba agitálni: kergessük el a fehéreket, hogy haza tudjunk menni! Sokan legyintenek: mi közöm hozzá. Sokan megfogják a fölkínált puskát, és odaállnak Bugyonnij mellé kozákot vágni. Katona István újra nyomja a géppuskát, hogy lángot vet a csöve, fölforr benne a hűtővíz, a vörös tábornok meg megveregeti a vállát: derék gyerek vagy te, magyar! — Visszavonulás ott nem volt. Vagy megdöglüuk, vagy hazamegyünk! Haza is jöttek. Egy darabig vonattal, aztán gyalog a vasút mellett, Ukranjában utolérték újra az osztrákokat, együtt jöttek. Nem igaz, hogy jöhettek, az az igaz, hogy küldték őket, mint a bibliában az apostolokat: menjetek, hintsétek el a magot. Testvérek vagyunk! A határon álló katonáknál már nemzeti színű szalag volt a szurony hegyén. Névjegyzékben találom a szegediek között Bálint Józsefet, Soós Károlyt, Vass Lászlót még. Mind ismerik egymást, találkoznak is gyakran. Halász József mér meghalt, Horváth Bélát én búcsúztattam a sírnál — mondja Pista bácsi —, elment László Sándor is. Mi marad utánuk? Nem tudom, ki mondta először, de szépen szól az öreg frontharcos szájából: ezek az emberek állították zöldre a szemafort, és megmutatták az utat az új világ felé. Magát is közibük érti. Ha az asztaloslegény frontharcosként belekapaszkodik a világtörténelem kormányrúdjába, és fordít rajta egyet, azt mondja, akárhol van is éppen, hazafelé visz az útja. És támaszt akkora hullámot, hogy sokáig csobog a víz utána. Erre mondják egyetlen szóval: internacionalista. Csanády János MADARAK KÖNNYŰ TOLLAL Virágfelhős égbolt alatt hull a nyári harmat. Muskátlik piros szirma szítja a tüzeket. Hova tűnt a jeges színek harmóniája? Felrobbantotta rég a tavasz rianása. Hosszú napok: tíz óra napsugár zsendít bozsgó boldog klorofilsöldet; virágok, lombok árján madarak könnyű tollal örülnék az időnek. Aki vár: nyugton várhat. Aki siet, nyomában lobogó, sárga szalag hullámvonala szállhat. A nők: kedvesek, vidámak. Csak aki nem találhat fényt sugárzó szemükbe; az árva, mint a téli madarak szárny csapása.
