Délmagyarország, 1970. augusztus (60. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
16 CSÜTÖRTÖK, 1970. AUGUSZTUS 20. A XI. SZEGEDI NYÁRI TÁRLAT Asszonyi Tamás Szentendre Kajári Gyula Tíz év után KOIOZSÍ t t1ttát Tibor .LÜVC/JL TANGANYIKÁRÓL VASÁRNAPI 8 U MAGAZIN Figyelemre méltó versenyben győzött nemrég Ro6i Denmore Turnerswiile-ben (Ohio): 28 méter távolságra dobta a tésztagyúrót. A kitűnő dobó fér.ie 187 részvéttáviratot és levelet, kapott. Fehér egerek Válópert indított a felesége ellen a manchesteri Georges P; Field. A válóok: az asszony fehér egereket tart a lakásban. A féri szerint a lakást elárasztották a fehér egerek: az ágyba, a szekrényekbe. a hálókabátiába is bekvártélyozták magukat. Fieldnó ezzel szemben azt állította, hogy csupán egyetlen pár fehér egeret tart. A fér.ie viszont még akkor is látott fehér egereket, amikor azok még egyáltalán nem voltak a házban, tekintettel arra. hogy mérhetetlenül iszik. A bíró úgy vélte, egyelőre próbálkozzanak tovább egymással: — az asszony egerek, a férie whisky nélkül. Hiúság Körözést adtak ki a kanadai Edmontonban történt bankrablás után. A személyleírás szerint a tettes egy 50 év körüli férfi volt A felháborodott rabló névtelen levelet írt az ottani újságnak és tiltakozott: ..Ez rágalom! Pontosan 30 éves vagyok, és egy nappal sem látszom idősebbnek". Türelem Tábla a Stockton városkába (Florida) bevezető főúton: ..Kérjük. ne mérgelődjék, ha nem talál azonnal szabad parkolóhelyet. Már Noénak is 40 napra volt szüksége, amíg bárkájának parkolóhelyet talált". K ígyós Endre barátomnak sohasem voltak írói ambíciói, sőt általában fölényeskedő mosollyal fejezte ki lenéző véleményét azokról, akik holmi kitalált történetekkel traktálják embertársaikat. Valósággal irtózott nem csupán a képzelet csapongó kalandozásaitól, hanem talán magától az emberi gondolattól is, mert hát nem lehet megfogni, tíz ujja között megforgatni, és kitapogatni a szívverését, ö csupán a kitapintható életet szerette. A virágot azért, mert nem kívánkozott el az ágyásból, a kutyát, a kígyót, medvét, krokodílust meg azért, mert nem akart több lenni önmagánál. Ha könyvet vett is a kezébe, hát csak füvekről, fákról és dzsungelben éló vadállatokról olvasott, és néha talán azt is érezte, hogy egy kicsit ő maga is a kígyók, békák és szalamandrák sorstársává lett, velük együtt lélegzett, és velük együtt nem törődött mással, csak a leegyszerű? sített élettel. Ismervén őt, már azt is nagy meglepetéssel fogadtam, amikor egy napon könyvet lobogtatva a kezében, messziről lelkendezve üdvözölt: — Nézd csak, nézd, ezt a könyvet én írtam! De nem ám valami hóbortos szerelmi történet. Komoly dologról szól: a tarajos gőték táplálkozásáról és kannibalizmusáról. Mondd csak, megfigyelted már a tarajas gőték marakodását egy-egy falatnyi gilisztáért? Nem? Ö, te szerencsétlen! Hát nincs is tán otthon akváriumod? Töredelmesen bevallottam, hogy bizony én még nem kerültem közelebbi ismeretségbe a tarajos gőtékkel, s őszintén szólva, a tarajosok közül inkább csak a kakas érdekel. — No, nem baj! — vígasztalt. — Nézd csak, adok én neked egy példányt a könyvemből. Ebből pótolhatod az elmulasztottakat. Megköszöntem a könyvet, és aztán — bevallom — otthon elraktam a könyvszekrény alsó fiókjába, régi kalendáriumok és érvényüket vesztett menetrendek közé. Eszembe sem jutott, hogy belenézzek, mert semmiféle buzdító érdeklődést sem éreztem a tarajos gőték táplálkozási műveletének megismerése iránt. Nem is történt azért semmi baj. Én magam nemigen éreztem tudatlanságom hátrányát, Kígyós Endrével meg nemigen akadtam öszsze, s ha láttam is néha az utcán, mindig sikerült kitérnem a másik oldalra, s így megúsztam egy barátságos kézlengetéssel. Hanem egyszer — talán úgy három-négy hónap múlva — mégiscsak belémbotlott a posta egyik tolóablaka előtt. Sorban álltam, hogy ajánlott levelet adjak fel, észre sem vettem, ott volt a hátam mögött, és vállamra tette a kezét. Visszafordultam, és meglepetten tekintettem elsatnyult, megnyúlt arcába. Mintha hosszú betegséből épült volna fel. Láthatóan olyan gyenge volt, hogy alig állt a lábán. — Mi baj v.an, pajtás? — pró- ; bálkoztam meg a mosollyal, de ' mindjárt leintett. — Hagyjuk az udvariaskodást! Nem nekünk való. — De hát mi bánt? Beteg vagy? Felelet helyett kérdéssel válaszolt: — Olvastad a könyvemet? Tudod, a tarajas gőtékről. Kötelességemnek éreztem, hogy hazudjak. És áradoztam egy sort, hogy milyen érdekes könyv, hogy nem is gondoltam volna, hogy ennyi lírai melegség lehet az oktalan állatok életében, hogy igazán csodálatos ez a felfedezés. Elfintorította a száját, és minden bővebb magyarázat nélkül azt mondta: — Látod, mindenki csak dicséri, mindenki csak áradozik róla. — És az olyan nagy baj? — kérdeztem értetlenül. — Tönkretesz, megöl ez a dicséret — mondta. — Ha így tart, nemsoká eljöhetsz a temetésemre. Kérlek, nem azért mondom! A koszorú nem is nagyon fontos. Mellőzheted. Azzal minden köszönés nélkül elfordult, és kisietett az ajtón. Megint eltelt talán két-három hét, s akkor megintcsak összeakadtam az utcán Kígyós Endrével. Mintha kicserélték volna. Életkedv lobogott a szemében, és már messziről kiáltott: — Mondd csak, pajtás, tudod te, hol van Tanganyika? — Tanganyika? — Ismételtem meg tájékozódást keresőn a kérdést, de ő nem ls várt válaszra. — Tudod, lehet, ostobaság, hogy tőled kérdezem, de mit gondolsz, lehetséges, hogy az ottani nagy tavakban, a Tanganyika-tóban, a Viktória-tóban, vagy a Nyassza-tóban élnek tarajos gőték? — Hát... nem tudom — tanács talankodtam. — Lehet, elvégre olyan sok furcsaság van ezen a világon. — Én eddig sose tudtam róla — magyarázta élénken és vidáman. — De élnek, bizonyosan élnek. Mert hát miért is ne élhetnének. Elvégre ezt bizonyítja ez a levél is. Nem nyúltam a levélért, de ő kezembe erőszakolta. Akárcsak néhány hónappal előbb a könyvet. A tarajos gőték táplálkozásáról és kannibalizmusáról. — Olvasd csak, olvasd! Ez adta vissza hitemet az életben. Kénytelen voltam olvasni. „Igen tisztelt Kígyós uram! Itt, a messzi Tanganyikában valahogy kezembe akadt a tarajos gőtékről írott könyve. Mondhatom, rég olvastam ilyen ósdi és maradi irkafirkát. Kedves uram, ön megrekedt valahol Brehn állatvilágánál. Hol vagyunk már attól! Mit tud ön a kannibalizmus lényegéről és életfenntartó szerepéről?! Elvégre nem indulhatunk ki az emberileg eltorzított fogalmiakból! Fogadja meg, uram, a tanácsomat, ne vegye kezébe többé a tollat, ha nem tud megszabadulni ettől a kolonctól. Tisztelettel Bádoghegyi Adám fiziológus."1 — Hát nem gyönyörű? — lelkendezett a barátom. „Ez megőrült" — gondoltam, és lopva egérút után néztem. A kíváncsiság mégis furdalta az oldalamat. Megjegyeztem hát: — De hiszen ez goromba förmedvény és egy munka ledorongolása. Ugyan, mi a gyönyörű ebben? Sajnálkozva nézett rám, aztán elgondolkodva lebiggyesztette a száját. — Hát nem veszed ki a szavaiból, hogy valóban elolvasta a könyvemet? TURMIX Babér V ^ t Ly&nyom.lyánycm.hed-v#» 3* Um-bom. I-lon-ltám, Már té c&ah a-zo-ka-tj zt" trind váy-höz vil - tad azt 9 nagy kz - se-rú - sí-gél. a-kil ná-tem o- koz-t-J tfy Emlékszünk még a Sodrásban című film egyik legdrámaibb és legnagyobb hatású részletére: Mezei Mária egy népi siratóéneket adott elő. Bár az énekesnőt nem láttuk, csak a hangja játszott a filmen, a sirató mégis a film egyik legmegrázóbb részlete lett. A népi sirató rögtönzött recitáló ének; a mi népzenénkben egyetlen példája az ilyenféle előadásnak. Leggyakrabban a két dallamsor szabálytalan ismétléséből áll, s a recitáló dallamokban határozottan föllelhető az ötfokúság, még annak dunántúli változata is, amelyre már néhány példát ismertettünk. A sirató jellegzetességei Nyitrából származó kottapéldánkon is fellelhető. Kodály írja, hogy a siratást napjainkban is igen sok helyen gyakorolják még, de roppant nehéz hozzáférkőzni. Idegenek előtt ugyanis tagadják. Minden gyűjtő egyöntetűen vallja, hogy a sirató feljegyzése a legnehezebb feladatok közé tartozik. Ezért viszonylag kevés az összegyűjtött siratóének.