Délmagyarország, 1970. június (60. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

Annus József A MÁSODIK MASINA R

á se gondoltak, hogy ők is kapnak majd. Hol van az a 6zegény Szilashát? Az isten hata mögött valamivel, de még onnan ís gyalogolni kell másfél kilométert egy ragacsos dűlőn. Ugyan kinek jutna eszébe ez a hatvan-hetven gyerek? Időnként szó esett a tanáriban az új mozgalomról, s Esztike, a biológus ilyenkor nagyokat sóhajtott: de jó is lenne! Istenem, milyen csodálatos lehet az a kitűnő szerkezet! Már a neve is, ahogy az újság egyik rövidke címe mondja: „Az ekeszerelvénygyár kollektívája két garnitúra Mertz—Horváth-féle automatikus békanyúzót ajándékozott a2 ugaralsóhalmi iskola kis diákjai nak." Hát igen, könnyű is tanyán! Azt a pár iskolát, amelyikből még nem lett baromfitelep. vagy csőszház, most mind elhalmozzák. A tévével is így voltak, meg a minikönyvtárral. A tanyai iskolákkal törődni kell. De ki figyel egy ilyen apró falura? Miért kellene azt segíteni? Hiszen falu. ötk., azaz önálló tanácsú község. Bizony. Nyugodtan vehet hiagának Mertz—Horváth-féle automatikus békanyúzót — No, lám! Én is azt mondom! — csapott hatalmas homlokára a direktor, bizonyos Csapó Jenő. — Hiszen nem pénz az a négyszázötven forint! Mi az? Akár összedobhatnánk. A költségvetésünk ugyan nem bírja el. de azért csinálhatnánk valamit. És csináltak. Műsoros teadélutánt, ahol az iskola minden tanulója fellépett kisebb-nagyobb produkcióban. Emiatt a délután kicsit az éjszakába nyúlt de megérte. A tiszta haszon megközelítette a 600 forintot Igen, mert mindenki látni akarta fiát. lányát, unokáját, keresztgyerekét. Még a plébános úr is eljött, s lefizette a maga öt forintját. Ezen a délutánon úgyis hiába tartott volna litániát. Négyen szoktak eljárni az Idősebb asszonyok közül, de mindegyik érdekelt volt valahogyan a nagyszabású rendezvényen. Két nappal később a tez-ből mentek a városra valami alkatrészért. beült hát a kis ponyvás kocsiba Csapó meg Esztike, s délután meghozták az ördöngös szerkezetet. A többiek már várták őket, a tanári szoba öreg lavórjában három béka pislogott nagy álmosan. Dehogy tudták, milyen megtiszteltetés vár rájuk. A masina persze nem működödtt. Az első békát összegyűrte, s apró cafatokban dobálta neki •az ablaknak. A másodikat be sem vette, visszahajította Esztike köpenyzsebébe. Csapó nekiállt a műszernek egy csavarhúzóval, s hamarosan kiderítette, hogy a szerkezet tökéletes, csupán az alátéteket, használati utasítást és egyéb apróságokat kell kivenni az úgynevezett nyúzó6zekrényből. A harmadik békát öröm volt nézni. A gép bekapta, szempillantás múlva egy oldalnyíláson kidobta a bőrét, a főkijáraton pedig a levetkőztetett kétéltűt. Gyönyörűség volt nézni! Több kísérleti alany nem lévén, a Mertz —Horváth-féle automatikus csodát minden ünnepélyesség mellőzésével elhelyezték az iskola szertárában. El is feledkeztek róla, hanem valamiről eszükbe jutott. Egyik reggel szokatlan bélyegzőjű levél akadt a postában. Azt mondja: „Kishaszonállat-gyűrűző Hivatal Területi Igazgatósága..." Nocsak! Mit akarnak ezek? Természetesen békanyúzót adományoznak az iskolának. De hogyan jutottunk eszükbe? Ez is kiderült egy rövidke utóiratból: „ ... talán senki nem emlékszik már rám, pedig két osztályt Szilasháton végeztem. Faragó Mári volt a nagyanyám, nála laktam. Így talán ismerősnek tűnhetek ..." Kriksz-kraszk — főosztályvezető. No tessék! Amennyiben elfogadják, úgy 16-án délután 3-kor hoznák ki, előbb azonban szíves értesítést kérve... — No, mit tegyünk, kollégák? — El kell fogadni! Naná! Ingyen adják, nem igaz? — Igaz. Lesz kettő. Jó ha van a háznál néhány automatikus békanyúzó. Csak valami rendesebb színe legyen. Emez olyan beteges lila. Tizenhatodika csütörtökre esett. Hétfőn kezdtek morfondírozni az átadási ceremónia megszervezésén. — Műsort természetesen a felsősök adnak, hiszen ők kapiák az eszközt. De rövid műsor legyen! Néhány szavalat, énekszám, népi tánc, egy kis bábjáték, rövid jelenet... — Ki köszöni meg? — Hát Jenő! — Hogyne! Mindig azt olvastam. hogy a gyerekek szokták. Űttörő egyenruhában, virágcsokorral, puszival... — Igaz. De azt meg úgy szokták ám, hogy utána valamivel megkínálják a vendégeket. — Igen, igen, ezen töprengek én is, de... — Semmi de! Azt nem tehetjük meg gyerekek, hogy üres asztalnál beszélgetünk. — Nagyon igaz. Ha tízet adnak be fejenként, akkor jut egy liter pálinkára, meg néhány szendvicsre. De húszból már sört, vagy bort is vehetnek. Viszont illik-e szendviccsel kínálni őket? Majd azt mondják: no. szép kis banda, elintéztek bennünket egy darab vajas kenyérrel. Ha mar harmincat kibírnak, hát senkit nem üt agyon egy ötvenes se. Számoljunk csak! Abból a pálinka, a hal, a birkahús, a bor, a sör. mert ki tudja mit szeretnek, aztán kávé ... szóval kijön. Ha ... Igen, ha ketten jönnek! De sofőr is van. jöhetnek akár öten is. Egy ilyen cégnek biztosan Volgája van. Summa 6ummárum dobiunk be fejenként hatvanat és akkor nincs baj! Ámbár, fene tudja, legalább a tanácselnököt meg kell hívni, s akkor már az orvost is, s az is jó étvágyú ember ... Legyen hát hetven, de sehova tovább! A főosztályvezető, aki két osztályt Itt járt. nem tudott betelni a gyönyörűséggel. Itt volt a csengőállvány! Mert akkor villanynak még híre sem... No és ez a nyárfa! Tudjátok mekkora volt? Mint az a kicsi ott a sarokban, öregszünk, hiába, öregszünk... De enni jól tudott még. A többiek is. mert valóban öten jöttek. Az öregedő főnök a feleségét ls hozta, velük jött még egy halkszavú mosolygós bácsi a szakszervezet részéről, s egy hirtelenszőke legény, aki az intézmény fiataljait képviselte itt. No és a pilóta, aki már vacsora közben majd elaludt, később ki is ment, s ledőlt a kocsiban. Jolánka hiába utazott hát be a fodrászhoz, 6 hiába sürgette meg a kosztümöt. A hirtelenszőke fickó az egyetlen, aki számításba jöhetne, az meg olyan ronda szegény, mint egy kimosakodott ördög. Nem marad más, a tanácselnökkel táncol, amikor bekapcsolják a magnót. Unottan, lebiggyesztett ajkakkal, megfáradt lépésekkel ringatja magát. A többiek azonban kitűnően érzik magukat. Isznak, táncolnak, majd nótáznak. Éjfél körül a diri odacsap egy poharat a tábla előtt álló — ugyancsak beteg lila színű — ajándékhoz: — Még fel se avattuk! E

sztike kitámolyog a tanteremből. Kicsit szellőzködnie kell. A tanáriban üldögél. Maga elé húz egy golyóstollbetétet, meg egy lapot, s számolni kezd. ö tanítja itt a' matematikát. Ámbár nem szaktárgya azt mégis könnyedén kiszámolja, mibe is került a második Mertz— Horváth-féle automatikus szerkezet. Az annyi mint... hat, négy, kilenc... tehát: kilencszáznegyvenhat forintba! — Ha-ha-ha! — kacag jóízűen.' Kivastagítva, többször áthúzogatva. árnyékolva leírja a számot: 946. És kacag, kacag, kacag. — Ez mindig röhög, ha iszik egvi kicsit — sziszegi Jolánka a többiek felé, akik most kísérik ki a vendégeket, s újólag köszönetet mondanak az önzetlen segítségért-** I * Papp Zoltán Az ember a potenciálisan megszerezhető tudás mérvét tekintve tragikusan befejezetlen lény. Helyzetének drámaiságát csak tovább súlyosbítja a körülmény, amelyet mindent nevén nevező korunk specializációként emleget. Ami minden előnye mellett azt eredményezi végül, hogy különben is torzóként leledző arányaink deformálódnak. így aztán nem csoda, ha úgy érzi magát az ember — ezek szerint tehát én is — (aki a megszerezhető tudáshalmazból csupán elenyésző hányadot birtokol, s e kevéskét is az ismeretek lelőhelyének néhány elszigetelt négyzetméteréről guberálta össze), mint a balástyai varjú, amelyik fél szárnnyal akart rekordot repülni, miközben az egyik lába oda volt madzagolva a földhözragadt valósághoz. Ez utóbbi populáris ízű végkicsengéssel távolról sem akartam az eredetiség bűnébe esni, mindössze mondandóm hangulati exponálásának puszta eszközét láttam benne, és — mint a későbbiekből föltehetőleg majd kidéiül — reménylem, nem egészen alaptalanul. Szorongásaim oka tehát: az általam birtokolt tudás csekélyke mérve, s annak is esetlen egyoldalúsága. Például: nem tudom megkülönböztetni a búzát az árpától, az árpát a zabtól. Sem lábon, sem zsákban. S bár igaz, ritkán kerül az ember olyan helyzetbe, amikor eféle kérdésekben kell karakánul 6zínt vallania, ám néha azért kerül. Meghúzódik hátul, a Volga zugában, igyekszik minél kisebbé összekucorodni, szinte annihilizálódni — ahogy a fizika mondja... Amikor egyszercsak az elöl ülő potentát hátrafordul, és sokat sejtetően így biztat a válaszra: — Na, mit szól hozzá? — Legalább húsz-harminc másodSZORONGÁSAIMBÓL percre van szükség ahhoz, hogy ráérezzek: feltehetőleg a köröttünk elsuhanó, mezőgazdasági művelésű területtel kapcsolatban kéne állá6t foglalnom. — Szép. mi? — teszi fel a mentőkérdést, tán azért, mert arcomról már észrevehetően sugárzik a bambaság és az ijedelem. Időt kell nyerni — gondolom kétségbeesetten, és maradék energiamennyiségemet arra a gesztusra fókuszolom, hogy fontoskodó képpel kitekintek az ablakon. Jobbról is, balról is akkora zöld táblákat látok, hogy — 16 meg 16 az — 32 Azték-stadion is kitelne belőlük. Csakhogy itt nem fű lengedez, hanem valami magasabb növésű vegetáció. — Szép — mondom negyven másodperc múlva. — Ez megadja holdanként a harminc mázsát is — tisztel meg újfent a potentát. — Meg — bólintok. — Hacsak ... — fut ráncokba a fénylő bőr a potentáti homlokon —, hacsak ... ... Ha csak nem érünk rögtön valami lakott területre, akköf... És közben ahhoz az istenséghez fohászkodom, aki a táj képét formálja, bölcs igazságossággal kimérve a mezőgazdaságnak, ami megilleti, de bőséggel juttatva tért azért az urbanizáció terjeszkedésének is... Most legegyszerűbb lenne azt mondani — lévén, hogy még a látóhatár szélén sem tűnik fel egy fia templomtorony- se: „Nézze, elvtárs, én olyan hatökör vagyok a mezőgazdasághoz, hogy ha ezt a negatív szellemi magatartást valamiféle átalakítási machináció segítségével át lehetne változtatni egy eleven szarvasmarhává, akkor azzal még az idei világkiállításon is nagydíjat nyernénk." De nem mondhatom ezt, hiszen miféle ember az, aki nem ért a mezőgazdasághoz, amely pedig a népgazdaságnak egyik legfontosabb ága?! Hát csapnivaló, fejlődésképtelen, tudatlan! Én oedlg — családos ember vagyok — egyik minősítést se szívesen látnám a személyi lapomon. Arra se hivatkozhatom, hogy az ö6szgazdaság e faktorát illetően az elmúlt negyedszázad során akaratlanul is megragadt bennem néhány elméleti ismeretfoszlány. Például tudom azt, hogy a füves vetésforgó nem okvetlenül helyettesíti a műtrágyát, meg hogy a szabadtartásos (rideg) jószágnevelés körülbelül annyira korszerű, mint a szerfásistálló... Csak hát a búza meg az árpa!... Az árpa meg a zab!... Ha a köztük való különbségtevés rutinját nem birtoklom, fabatkát sem ér a tudományom. Mikor hozzá nem értésemre kezd fény derülni, rögvest észreveszem, hogy furcsa, megbotránkozott, megróvó pillantások lövellnek felém. Eféle helyzetben az ember szívesen kapaszkodik még a tartalék szalmaszálba is. Úgyhogy a kétségbeesés teliében leledzve már az is megfordult a fejemben, hogy szűkre méretezett esztétikai ismereteimet próbálom felhozni a magam kis mentségére. Hogy meg tudok különböztetni egy szürrealista regényt egy expresszionistától, egy belső monológot a kihagyásos technikától...- Nadehát az irodalom tényleg nem népgazdasági ágazat, és „az elvtárs sokra megy majd a tudományával, ha a lég elveri a termést, és nem lesz mit ennünk" ... Ha csak ... — Tulipánok — mondja a potentát. — Nézze, milyen gyönyörűek !... S tényleg. Kilométeres táblák virítanak lilás, fehér színben, mint egy... mint egy Szinyei Merse-kép. Még az ablaküveget is letekerjük, hogy semmi se zavarja a látványt. Csak a sofőr mosolyog a bajusza alatt. Csak ő tudja, hogy rpák ez bizony, mind az egész. De — tán jól felfogott népgazdasági érdekből kifolyólag — mélységesen hallgat. ERŐSZAK KANTÁTA Veres Mihály