Délmagyarország, 1970. május (60. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-31 / 126. szám

Cs. Pataj Mihály Veress Miklós A BOLHA Már három éve jártak együtt. Ismerték egymást. Egymás lelkét, egymás gondolatait. Ami a testet illeti, annak megismerésében az idősebbek bölcsességére hagyatkoztak, akik úgy tartották, hogy az ember nem állat, tud türelmesen várni az esküvőig. Gizella és Máté pedig semmit sem szégyelt volna jobban, mintsem hogy valaha is állatnak tartsák őket, s vártak. Pedig még az eljegyzésen sem voltak túL Gizella huszonnyolc éves volt, Máté éppen hozzá való, mert harminchét. Gizella apja időnkent viccelődött is azon, hogy még meggondolhatják magukat, hiszen nincs ki a kötelező tíz eves különbség, de mindnyájan tudták jól, hogy mennyire bátortalan volt ez a tréfa. Hiszen a lány szüleiben korántsem volt annyi türelem, mint a fiatalokban, Inkább csak Máté megözvegyült anyjában, aki szerint öt éves együttlét alatt ismerhetik meg egymást a fiatalok. Mégsem rajta múlt, hogy nem sikerült a bűvös öt évet elérni, nem rajta múlt, pedig Gizella szülei hányszor, de hányszor emlegették időhúzó vén satraíának, aki csak saját magára gondol, s nem fia boldogságára. Minden a véletlenen múlt, a véletlen pedig furcsa állat, kiszámíthatatlan cs ravasz, annyira ravasz, hogy a történtek után már senki sem tudta eldönteni, mi volt a véletlen s mi a szükségszerű. Mert az semmiképp sem lehetett véletlen, hogy két héttel az eljegyzés előtt Gizella és Máté találkozott a parkban. Szerdán délután fél hatkor. Szokásuk volt ez, tavasszal, nyáron, ősszel a parkban, télen pedig a preszszóban, amelynek ablakaiból a parkra látni. Az már talán véletlennek számítható, hogy megszokott padjuk foglalt volt, bár ez ls megtörtént néha. Leültek hát egy másikra a közelben, kéz a kézben. Ültek szótlanul, s ahogy Máté szokta mondani, a lelkük beszélgetett. S akkor megjelent a kutya. Szomorú, símogatásra vágyódó kis korcs kutya szaglászott padjukig, s megnyalta Gizella lábát. A váratlan érintésre a lány íölneszelt a lelki beszélgetésből, s hirtelen azt hitte, valami más következik. Aztán meglátta a kutyát, azokat a szomorú, magányba-öregedő kutyaszemeket, kibontotta kezét Máté ujjainak ismert öleléséből, és megsimogatta a kis fekete foltot a gubancosszőrű fehér fejecskén. Kedves kis állat, mondta. 3 nem tudta, hogy e mondatban ott van a végzet Feketén. A simogató szavakat ugyanis nem csak a kutya vette magára, hanem egy éhes bolha is, amely kihasználta az alkalmat, hogy a gubancból a nagyobb biztonságot jelentő szoknya alá ugorjék. A bolhának szerencséje volt, mert előző gazdája tavaszias hangulatban váratlanul megfordult, és űzőbe vett egy másik korcsot, s Gizella legnagyobb bánatára, hamarosan meg ls találta vele a közös nyelvet. Ugyan, minek nyúltál ahhoz a döghöz, robbant kl Máté, eltolva Gizella kezét, semmi kedvem valami bajt összeszedni. A lány a sosem hallott durva hangsúlyra felfigyelt, de újabb események gátolták meg abban, hogy válaszoljon is. A bolha ugyanis közben a szoknya védelme alatt még rejtettebb vidékekre merészkedett Oreg tapasztalt bolha lévén, sejtette már, hogy hol van a legnagyobb hiztonságban az asszonyi testen, meglátogatta tehát a szemérem által neki is védelmet nyújtó, és Gizella esetében mindeddig Máténak fenntartott tartományokat Aztán meg kifáradva a hosszú úttól — Gizellának szép hosszú combjai voltak, olyanok, amilyenek a férfiak többségét tűzbe hozzák — tehát fáradtan, de csöppet sem szomorúan hozzákezdett a bolha a vacsorához. Mindez a müvelet pedig hallatlan nagy érzelmi hullámzásokat váltott kl a lányban. Először megmerevedett, aztán hirtelen felugrott, s megint leült Ez már Máténak is sok volt, idegesen jeNagymaros gyezte meg, hogy Gizella úgy viselkedik, mint egy tinédzser, pedig mindketten jól tudják, hogy azon a koron már jóval túl van. Gizella, aki közben újabb manőverhez folyamodva igyekezett rendet teremteni lelkében és szoknyája alatt, s ölébe tette táskáját, erre a váratlan szemrehányásra elvesztette az uralmat önmaga felett, és zokogva, és sikítva támadt a férfira: szóval, azt mondod, hogy vénlány vagyok, hát te meg. hát te meg ... Máté kissé megijedt, de férfiúi méltóságából nem engedhetett, s ezért erélyes mozdulattal visszapenderítette a padra jövendőbelijét, kinek lelki szemei előtt egy közeli kis zöld házikó képe jelent meg, mert a bolha, ha kissé távolabb is a veszélyeztetett területtől. Ismét folytatta vacsoráját S ekkor Gizella megtalálta szótárában a megfelelő szót: Már verekedsz is, te öregedő szatír — vinnyogta —, vedd tudomásul, hogy utállak, utállak ... S azzal felugrott az elképedt Máté mellől, és zokogva, s valami kínzóan édes felszabadultsággal rohant arra, ahol a zöld házikó állt. Nem is találkoztak többet Dénes János Öregasszony Semmi Jót sem ígért, hogy másfél órát várattak az előszobában. Azelőtt mindig tárt ajtóval fogadtak. Ültem szemben a Rákosi-képpel, és elszívtam fél doboz cigarettát. Mikor végre behívtak, mégis megnyugodtam. Vili volt ott, feltűrt ujjú ingben, és Marika az elmaradhatatlan, frissen vasalt fehér kartonblúzban. A nyitott ablakon bevágott a nap, ferde porcsík táncolt a levegőben. Nem lehet baj, Vili nagyszerű fiú, és Marika is csupa jóindulat. Nyilván fontos ügyet intéztek, előfordul ilyesmi, ök közölték annak idején: te leszel a DISZ-titkár. A nép bizalma állít téged erre a helyre. Melyikük mondta? Talán Vili. A szavakra azonban egészen pontosan emlékszem. Boldog voltam. Büszke. A nép bizalma. Ezeket a szavakat használta. Ilyesmit nem felejt el az ember. — Ülj le — mondta Vili. — Hívattatok. — Hívattunk. Marika ült az asztal mögött, Vili az ablakhoz ment, kibámult. Háta körül kavarogtak a porszemek. — Visszaéltél a bizalmunkkal A nép bizalmával. — mondta Marika szárazon és ceruzáját ledobta az asztalra. — Jól megjártuk veled. — Énvelem? — megijesztett a hivatalos hang. Marika mindig hangosan beszélt, rövid mondatokban, szigorúan, óvónőből lett a középiskolai osztály vezetője. Röhögtem magamban, ha a dedósok között elképzeltem. Marika óvó néni megszólal, és a dedósok összepisilik magukat. Utálatos hangja volt. — Teveled bizony, mit játszod az ártatlant? — Fogalmam sincs miről beszélsz. — Fogalmad sincs, no persze. Mai mi felvilágosítunk téged. Mindannyian tegeződtünk, de ahogy Marika beszélt, abban volt valami furcsa. Az ő tegezése nadrágra verés volt. A sarokba csináltál, beleverem az orrod. Ezt jelentette Marika tegezése. Vili egészen más, ő haver, és elvtárs, és minden. Most mégsem fordult meg. háttal állva kérdezte: — Mi volt anyáddal? Abban a pillanatban fogalmam se volt, mi történhetett anyámSimai Mihály TÉRKÉP egy út egy magassági pont amit a szabadság kimond határtalan kék hegytető ahol villong a levegő ahol rád tör a lehetőség ízlelteti zablavas-fzét Indulni ránt magad harapva tovább a szabadabb szabadba fogcsikorgatva szívszakadva ős-kényszerrel jövő-parancsra verni a szerpentint — álomüllőt rohanvást törni magasabbra hej hosszú út haj kurta perc ké6Z a térkép szálkás vonal s mindenhez aránylik a vers vulkán vonulataival ÍGÉRET majd ha mágikus jácint majd ha madárlábon villódzó gyűrű majd ha kristályok lebírhatatlan erőtere majd ha tornyaival az égen gingallózva atballeg az idő majd ha egy végtelen fesztávú fecskeszárny széttárja a felhővert horizontot MÍG AZ IDŐ Fogam közt sárga homok ostya sivatag csikorog révülten görnyedek e mokány dombokra áldozópogány moccanatlanul vágtatok hová? süvölt a tiszai szél zöldsávra égi lovasok zúdulnak elém tőrsarkantyús virágtegzes akácosok múlt és jövendő fövenyén hová? te koromjeles arcú idevalósi jövevény melyik életed hallgatod ülvén e sámáni fekete rönkre míg az Idő az Idö dühöngve veri az egyetlen vadvíz-dobot mai. Időt se hagytak gondolkodni, mert Marika közbevágott. — Nem ez a lényeg. Mit mondtál te a titkári értekezleten? Egész magatartásuk vádolt. Vádolt Marika merev dereka, ahogy ült, és Vili hajlott háta, ahogy állt az ablaknál. Vádoltak, csak nem tudtam, miveL Ijedten járt az eszein, de hiába. Semmi se jutott eszembe. Néztem rájuk és ráztam a fejem. — Nem tudom... Sok mindenfélét mondtam. — Éppen ez az. Sok mindenfélét. És nem tudod. De mi tudjuk. Mi mindent tudunk. Mindent tudunk rólad. Kint gyönyörű idő volt, élvezettel sétáltam a DlSZ-bizottságig, átmelegített a nap. A csontjaim is érezték a nap melegét. Olyan gyönyörű idő volt, mikor az ember örül a puszta létezésnek, hogy a világon van, melegszik, sétál, levegőt vesz, a levegőtől étvágya támad, valósággal berúg, részeg lesz a levegőtől, s szeretne bolondságokat elkövetni. Jön az este, a csont még őrzi a nap melegét, csodálatos ilyenkor csókolózni, belecsókolnl a lányok szájába, hazakísérni őket a fűszagú, kertes külvárosi házak közé, s visszafelé menet lelopni a borbélyüzlet elől a réztányért, amit az őrült spanyol varázsló kalapjának nézett egykor, s fejünkön a félrecsapott réztányérral nagyot rohanni hazáig. Nagyszerűt lehet aludni az Ilyen gyönyörű jó időben. — Hallgatsz? Magadnak ártasz vele. — Nem tudom, ml bajotok van. Várakoztattatok az előszobában, most meg nekem estek. Ha akartok valamit, mondjátok meg, ne rendezzetek kínvallatást. Vili hirtelen fordult a sarkán, elém támaszkodott az asztal szélére. — Ez elvtársi beszélgetés. Érted? Elbeszélgetés. Nem kínvallatás. Kicsit furcsa fogalmaid vannak. Ezzel csak elárulod, képtelen vagy az önkritikára, nem viseled el a bírálatot. Helyes ez? — Édes Vilikém, ne a szavakon lovagolj. — Várjál. Válaszolj előbb a kérdésemre. Mi a viszonyon a kritikához és az önkritikához? Helyes dolog az elvtársi bírálatot elutasítani? — Nem helyes. — No látod. Ezt kell belátnod. Vedd figyelembe, Marika, hogy nem utasítja el a kritikát — mondta Vili és visszafordult az ablakhoz. — Beszéltél a tanulók túlterheléséről? — Beszéltem. — Érdekes. Két héttel ezelőtt nekünk mást mondtál. — Igaz, mást mondtam. — Hogy lehet ez? —• Megváltozott a véleményem.