Délmagyarország, 1970. február (60. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 45. szám

Veress Miklós MITOLÓGIA Kezembe adtad szerelmed féltékeny Adriadne fonalát hogy ki ne találjak önmagam visszhangzó labirintusából FEBRUÁRI REGGEL Tollászkodik a fény a tetőkön apró pihetollai lepörögnek az utakra tollászkodik a fénv a tetőkön s köré évűinek a lassú galambok nagy suhogással csőrükben sárga magok I fagyott fűszál havas ác tollászkodik a fénv a tetőkön röppen kering a fény madara s leszáll a parkban a padra hol az őszről ittfeledett lány és fiú csókolózik immár szétválaszthatatlanul Szabó Vladimír Pulykapásztor Erdélyi Mihály Vízen dolgozók Szüts László A HINTA mindez már régen kiderül. Sőt, meg is fogalmazódik — természetesen a szomszéd fülkében. A határ újabb — meg magasabb rendű — kapocsszövő. Míg a fülkéket végigjárják a határőrök meg a vámosok, szórakoztató és rémtörténetek követik egymást hallott, netalán átélt útlevél- vagy vámvizsgálatokról; cipőlevettetésről, bőröndbélésíelszakításról, tetőtől talpig vetkőzte tésről. És ez már kaszinó! Újdonsült barátok, friss szerzetű jó ismerősök szópergető kaszinója, amikor már olyan dolgokra, személyes élményekre derül fény, amelyek már mindenképpen az én-hez tartoznak, amelyeket elmondani: magamfeltárás, vallomás. A határon túl, amikor már az utolsó egyenruha is eltűnik, a fülkék felbolydulnak. Aki csak teheti, ajtóhoz, ablakhoz tolakszik, s szomjas tekintetével eszi, habzsolja a tájat. De nemcsak birtokba veszi; szeretné mindjárt tovább is adni, amit megszerzett. És alt,ár a kisgyerek, töredékszavakkal, félmondatokkal sorolja el, mit vett észre, miben találta meg egy pillanatra gyönyörűségét Ilyenkor már az ösztönök beszélnek. Mert van ilyen: az adakozó ösztön, az örömmegosztó ösztön, és egyáltalán, minden szép ősemberi ösztön. Ezek az ösztönök az első útiállomáson egy újabbal gazdagodnak: a helyfoglalás, az otthonteremtés ösztönével. Ez az ösztön — egy-egy ilyen gyors megszállásnál ez fényesen megmutatkozik — majd minden embernél más. Vagyis inkább embercsoportnál, értve ezalatt a felnövekedés, a felnőtté válás meghatározó körülményeit. Aki kicsi korától magára volt utalva, s legközvetlenebb környezetének— tehát egy szobasaroknak, kollégiumi ágynak-szekrénynek — rendben tartása az ő gondja volt, az könnyen feltalálja magát a külföldi szállodákban is. Egy-két pillantás, és máris látja, hol a fürdőszoba zárva felejtett főcsapja, vagy miként működik az ismeretlen rendszerű villanybojler. Aki viszont korábbi életében nem volt rászorulva az efféle, maga körüli ügyeskedésre, az hosszú percekig téblábol, s rendszerint csak többszöri segítséggel tudja ellátni, rendbe tenni magát. Ezek a kollégistaügyeskedések nagyon szép összetalálkozásokat tudnak hozni. Például: két útitárs egyforma módszerrel veti be az ágyát Észreveszik, szólnak. „Nálatok is így kellett?" „Szigorú volt a diri..." „Volt nálunk egy gondnok ..." Aztán már nem sok beszéd kell. Egy-két szó, egy összevillanás, és minden olyan, mintha éveken át minden reggel együtt szidták s itták volna a kollégiumi kávét. S hogy végre szót kerítsek erről a remekbe sikerült moszkva —leningrádi útról, ez is éppen azért volt ilyen elmondhatatlanul jó, mert léptem-nyomon tartogatott egy-egy olyan élményt, amit nem lehet megrendezni, amit nem lehet programba iktatni, ami vagy van vagy nincs. Itt volt! Ilyen hasonlíthatatlan szórakozással szolgált például a moszkvai turistaváros, jövő-menő autóbuszaival, házai közt sétáló, éttermeiben kávézgató, sörözgető tucatnyi nációjú vendégével. És ugyancsak ilyen titkokkal teli volt a leningrádi szállodafoglalás: nézni a szekrénypolcokat, mit felejtett rajtuk az ismeretlen előd, miért nem kellett neki az a felbontatlan szardínia, s kinek szólhatott az az összeszabdalt levél. Aztán próbálgatni az ajtó nehezen forduló zárját, s közben oda-odamosolyogni a szomszédBABONA ES SZERENCSE Szerelmes lettem egy kéményseprő lányába, aki szintén kéményseprő akar lenni. Tudvalevő, hogy kéményseprővel találkozni nagy szerencse. Eddig, ahányszor csak a papával találkoztunk, mindig határozott szerencsein volt Amikor késsel kergetett végig az utcán, ő esett bele a nyitott kanálisba és nem én. Amikor mérgezett tortát küldött nekem, nem én fogyasztottam el, hanem Ági néném, aki után hatszáz négyszögöl szőlő maradt rám. Amikor a lányka — titokban — hozzám akart jönni feleségül éppen jég esett és ő féltette az új menyasszonyi ruháját. Másnap is jcg esett. Harmadnap ls. Negyednapon taxit hivattam, de kiderült, hogy a vezető a lányka unokabátyja, aki nem hajlandó bennünket elvinni a tanácshoz. mondván, hogy ő még tíz forint borravalóért se lesz cinkos. Közben a papa leesett a tetőről és elhunyt. Kötelességemnek tartottam elvonni harmincéves, észtbontó, de hű örves vét. Azóta én vagyok a kéményseprőmester a környéken, de csak szilveszterkor, mert a magasban szédülök. Azért tűrhetően -élek... Az emberek babnnáiábél egyetlen éitól m^"k°r >spk nnnvit. ho®v s°mmi gondom egész esztendőben. Csak az a fő, hogv PZ ember ne legyen babonás. Hideg fővel Mjen és viszi valamire, még akkor is, ha képesítés nélküli kéményseprőmester. Darázs Endre NAGY ÖRÖM Rég járt a mama a gyerekeknél. Nagy-nagy örömmel fogadják: — Végre eljött! Ugye megérte, nem ls olyan hosszú az az utazás! S meddig tetszik maradni? — Hát gyerekeim, amíg szívesen láttok. — És mi még azt hittük — mondják a gyerekek csalódottan —. hogy itt marad körünkben egy néhány napig! szoba lány lakóira, s találgatni, vajon melyik országban készülhetett az a furcsa mintás fürdőköpeny. Meg persze az ebédek, amikor egy kis ügyeskedéssel akár a legcsinosabb lányok asztalához is le lehetett ülni, s néhány előre kieszelt idegen szóval sétálni is el lehetett csalogatni őket Tamarát például,, a kijevi tanítónőt, akinek sehogysem találtunk jelzőt a hajára, pedig azt az egyetlen szót — a délelőtti napsütésben is meg az esti Névaparton is — jó féltucatnyian kerestük ... Aztán a vásárlások, amikor gyerek módra, csapatostul vágtunk neki az ismeretlen utcáknak; aztán a közös öröm, amikor végre meglelte elektromos szamovár ját az egyik magánosan cirkáló. És az esti mesélések, amikor vacsora után egy-egy szobában összeverődve kl-ki elsorolta, mit látott: hogy milyen párás volt a Finn-öböl, s hogy az Ermitázsban micsoda maxikabát volt azon a francia lányon. És... és minden! Persze, ezt a „mindent", amikor van — és ez az igazi benne —, senki nem érzi; csak amikor már újra hazafelé szalad a vonat, akkor tűnnek elő ezek a remek életízek. Leginkább tán akkor, amikor a pesti pályaudvaron egy-egy segélykiáltásként hangzó „Jöttök, ugye?", „Igen, majd írok!" — búcsúzkodás után az ember végképp egyedül marad ... Mondom, ahogy nincs jelző a télre készülő brjanszki erdő fáira meg Tamara hajára, éppúgy nincs alkalmas szó az ilyen Expressz-utakra, főként erre a legutóbbi közös vonatozásra sem. Jelző nincs rá, csak az a kívánság van, hogy de jó lenne az emberekkel mindig de mindig igy együtt lenni. Délután, ahogy a városba érkezett, még tele volt elégedettséggel. Hetek óta készült erre az utazásra. Mindent megfogalmazott magában, mint egy ünnepi szónok. Alkonyatig néhányan a városban sétáltak. Becsöngettek az öreg Internátus kapuján és végignyítogatták a hálótermeket. A folyosón most is olyan szag terjengett, mintha öt perccel azelőtt mosták volna fel a kövezetet. Kimentek a városi parkba. Megkeresték a zenepavilon helyét — márvány emlékmű állt ott a város felszabadulásáról, 1945-ről. Egy évvel előtte érettségiztek. Most belehallgattak a nyári Illatoktól terhes csendbe. Talán hallották is a térzenét. Csak a lányok nem akartak feltűnni a gimnázium felől. Amikor visszatértek a szállóba, már rohamosan sötétedett. Mindenki a szobájába vonult. Az érettségi találkozó kilenc órakor kezdődött. Ha később áll az ablakhoz, tán észre se veszi. De még nem sötétedett be annyira, hogy meg ne lássa a terebélyes gesztenyefa és a mellékhelyiségek között, lent az udvarban — a hintát. Három oszlopból ácsolt, deszkalapból, vastag kötélből álló, egyszerű gyerekhinta volt És attól kezdve, akárcsak valami látomás, nem hagyta nyugodtan a hinta. Az asztalnál Pepi és a Kapitány közé került; Pepi éppolyan vörösképű volt mint akkor. — Székács! Hajoljon közel hozzám! Leheljen az arcomba! — kitűnően tudta utánozni még mindig Lajoskát a cingár felügyelő tanárt. — Azt hiszi, nem érzem meg? Maguk ma este is ittak! Valamelyik szobában megint „tengerre szálltak". Azt hiszi, nem tudok a „Titanic"-ról? A Kapitány a régi büszkeséggel mosolygott. — Sose tudta meg, hogy melyik szoba a Titanic! Az üresen maradt tányérok, a félig telt borospoharak fölött felködlött a hajdani diákszoba, a Titanic. A falakon Sanghaj látképe, könyvből kivágott aktfénykép, filmcsillagok fürdőruhában, a Gibraltári-szoros és néhány új típusú csatahajó. De a filmcsillagok és a Sanghaj képe előtt hirtelen és furcsa módon lengeni kezdett egy hinta. Senki nem ült rajta, a hinta üresen lengett. A Kapitány hátbavágta. — Csaszlavára emlékszel? Csaszlava jóval előttük járt, bikaerejű diák volt, végzett már, mikor ők titokban borozgattak esténként a Titanicon. El kellett sötétíteni akkoriban az ablakokat, mert minden éjszaka bombázórepülök szerenádozgattak a városnak. S egy estén Csaszla kopogtatott be az ablakon. A frontról szökött vissza a diákszobába, s hajdani szobatársaitól kért civilruhát, hogy el tudjon jutni a partizánok közé. Negyven fokos lázzal jártak akkor napokig: Csaszlava adott nekik hírt arról, hogy mi várja őket, ha hamarosan kikerülnek az életbe. S most Csaszlava arcát is elhomályosította a hinta. Az üresen lengő hinta. Mindenki elmesélte már, hogy mire vitte az életben. Pepi, a vendéglős fia, a szakmánál maradt: egy vendéglátó vállalat vezetője. A Kapitány sikeresen befutott a házasság kikötőjébe, s már négy kis mairóznyi legénységnek vezényelt. Voltak, akikről semmit se tudtak. Most se jelentek meg. Talán rég halottak. De ő itt volt és beszélnie kellett. Otthon heteken át mindent megfogalmazott magának és most mégis össze-vissza beszélt. — Egyik minisztériumban dolgozom ... No nem! Nem vagyok osztályvezető, de jó fizetést kapok ... szakember vagyok ... Többször jártam külföldön. Képzeljétek: Olaszországban is! Emlékeztek még Lovászyra? Menynyit utazott azzal a la lezionéval!... A lecke?... La... la... la... leve... ievele... levez one— Sehogyse tudtam kimondani. — Igen! Most már egészen jól beszélek olaszul... Nagy küzdelmembe került... Mint minden az életben ... Az iskola is... Hiszen tudjátok, honnan jöttem közétek! Mikor ide kerültem, a zsemlét kenyérrel ettem, akkora újdonság volt nekem a zsemle... Mennyit csúfoltatok érte. — És most megelégedett vagyok. Sokat elértem ... Feleségem van, fiam... Semmi se hiányzik, semmi! Mindenért kárpótolt az élet... Megelégedett vagyok... Mindent megkaptam, amit ember kívánhat... Semmi se hiányzik... — túl sokat Ismételgette ezt, annyira, hogy a többiek csak néztek. Érezte, hogy hazudik. Szeme előtt ott lengett a hinta, az üres hinta és egyszerre tudta, pontosan tudta, hogy valami hiányzik neki, egész életében hiányzott, valami, ami elmaradt az életből, amiért nem lehetett soha teljesen megelégedett, akármennyit küzdött, akármennyit ért el. Éjfél után ezt, két pohár bor közt, el is sírta a többieknek. — Tudjátok — közben nagyokat csuklott — nekem sohase volt hintám ... Gyerekkoromban én annyira szerettem volna hintázni ... De nem tudtam ... Nem engedtek ... Nekem mindig dolgoznom kellett, mint a felnőtteknek ... Én még nem hintáztam életemben ... Pedig mindig úgy szerettem volna... És itt kint az udvaron van egy hinta ... Senki nem emlékszik rá, kinek az ötlete volt. Közrefogták és kényszeri tették, hogy menjen ki velük az udvarra. A hinta ott állott előttük mereven, egy síkban, mintha rajzolva lenne. Felültették a hintára. Meglökték. A kötél zajtalanul lengett. Szokatlanul világos volt az éjszaka, a Hold a tájra ereszkedő, szétzüllő felhőkön át sütött. Csuda jól mulattak. — Székács, fogd a kötelet!... Magasabbra, gyerekek, hadd hintázzon! ... Fújtatva, zihálva tértek vissza a terembe. Szívük élénken vert, az arcuk piros volt, nem fogytak ki a nevetésből és Székács levegő után kapkodott. Bevallotta, hogy asztmás, pedig még nem volna itt az ideje, bizony, de a hadifogság annak idején megviselte és hogy a felesége válni akar tőle és hogy örökké fáradt, hogy mostanában rákapott az ivásra. És hogy nem, is tudja, mért szeretett volna mindig annyira hintázni. Nem talált benne semmi jót.