Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-07 / 259. szám

Andrei Voznyeszensxkit ULJANOV ES LENIN Idejöttem, Susenszkojéba. Járom mélycsöndű erdeit. A lángelme — tűnődöm néha — vándorol, embertől emberig. Evek futnak, nevek tűnnek vele. A lángész mindig mas-más testé. A zseni: a nép szelleme. Ha így van ez — Lenin volt Rubljov is, a festő. Cellák szentképein így tűz a fény egy-egy arkangyallarcra Es Lermontov is volt Lenin, Pugacsov is, egy pillanatra. Keskeny-nyomtávú földünk bámulta szivdobogva, — a here had halálra vált —: Lenin költözött Uljanovba, csak úgy reccsent a szűk kabát! A dekrétumot — Lenin mondta tollba. Vljanovval tárgyalt a nyomda. Nagyitólencse- homlokát pontosan a tárgyra szögezve, amit a terem gondolt, bűvészként [összegezte, és az, mint jólirányzott aforizma, csapódott a teremre vissza. Merülve sokszor ílomüzó gondba, arcát nyugtatva öklein, Uljanov elcsigázva mondta: „Nehéz, Lenin! Segíts, Lenin!" Fustéllyal nem Lenin járt vadászgatni erdő-mezőben. Lenin aközben legendás hősként városokért harcolt. Es arca muzsik-arc volt. Testét amaz fűtetlen termekbe vitte. Emez — parasztbundákba és szemekbe, a komor tömegbe magát bevetette, mint partizán a rengetegbe. Es abban a hidegben hazát épített, fényben égve, két élettel lobogva. Ne sóhajtsatok; „Hogyha élne!" Ha nem élne — akkor mi volna! Vergődne ez a föld fagyok ónszürfea bilincsébe verve. Es elgyötört múzsám a lágerek fölött ttgyan mit énekelne? Hogy szevendett a gyász óráiban, mikor minden tribün fekete leplet öltött, s rajta — az ő szivén! — zsarnokian a nyersvas-nehéz csizma feldübörgött! Szabó Iván: A vásárhelyi Lenin-szobor reliefterve A lampasz belefolyt a csizmaszárba. Mintha vérpatak csordogálna. Es most hogy ünnepel! milyen bilincse-oldottan, ragyogva! Miközben felmutat, adakozó-ünnepien az álmélkodó marslakókra. RADNÓTI SZEGEDI LAKASAI Hétfőn délután 3-kor Radnóti Miklós tragikus halálának negyedszázados évfordulóján, a költő ifjúkori barátja és éle; művének méltatója. Tolnai Gábor akadémikus, emléktáblát leplez le a Bokor u. z számú házon, ahol diákkr ruk egy szakaszában Radnóti is. Tolnai is lakott. Radnótinak van már emléktáblája városunkban, az Ady téri egyetem homlok zatán, hirdetve, hogy ebbe a/ épületbe járt mint egyetemi hallgató 1930 és 1935 között A mostani emléktábla helyének kiválasztásában mérlegre kellett tenni ismerete inket Radnóti szegedi tar tózkodási helyeiről, lakásairól Látszólag egyszerű a dolog, hiszen negyven éve sincs a történteknek, föltehető, hogy írásos dokumentumokon kívül a kortársak is jól emlékeznek még, mikor hol lakott a diákköltő. Valójában nem ilyen egyszerű a dolog. Még barátainak írásaiban is találunk ellentmondó adatot szegedi la kásáról (pl. Ortutay Gyula — nyilván elírásként — a Korzó-mozi házát is emlegeti), de arról végképpen nem adott hiteles fölvilágosítást senki, hogy egy-egy lakást mettől meddig használta. így jóformán még a sorrendjük is bizonytalan. írásos dokumentumunk is kevés van. Az egyetem ún. anyakönyvi lapjaiból mindössze két félév adata hozzáférhető, ebből is az egyiken a költő pesti címe van föltüntetve, s csak a másikon olvassuk a Zrínyi u. 8. számú házat lakásaként, özvegyétől sem kaphattunk kielégítő tájékoztatást: Radnóti ugyanis menyasszonyához írt leveleiben föladóként az egyetem címét szokta volt megadni, és oda is várta a választ. Annyi valószínűnek látszik, hogy első lakása az ún. Jerney-házban volt, a Széchenyi tér 8. sz. alatt 1930. szeptember 12-én iratkozott be a szegedi egyetem magyar—francia szakára. Az Októberi vázlat (1930. okt. 6.), a Zaj, estefelé (okt 12.) és a Tápé, öreg este (dec. 6.) minden bizonnyal itt született Az utóbbi verset pesti barátjának, Sós Endrének dedikálta a költő; Sós ugyanis ez idő tájt látogatta meg Radnótit Szegeden. „Nem vitt fel a lakására — emlékezett Sós. — Ez azért volt, mert a diákszobának bérelt cselédszoba fogházcellára emlékeztetett Egyetlen vaságy és szekrény állott benne. Sem asztal, sem szék nem volt lyaira és vártam. Egy Idő múlva rámvetette a szemét: — Emlékszel még az októberi mesékre, fiam? — Emlékszem. — Most már megtudhatod, hogy nem mesék azok egy se! Igaz annak minden betűje. Megijedtem ettől a beszédtől. Méghogy igaz lenne s mese? Hiszen ha igaz, valami, az már nem is lehet olyan szép, mint a mese. S hirtelen felidéztem magamban mindent. Azt, amikor a nagy hegyeken túl, ebben a mesevilágban járván, nagyapám saját kezével döfte át szuronyával Semsey grófot, akitől mindenki félt a faluban. Micsoda mese volt az! És már, hogy lehetne igaz, mikor Semsey gróf még a minap is ott vágtatott hintajával a falu alatt a kastély felé?! Csak a mesében törént meg az is, hogy Szalóczi József, meg Mónus bátyám a kastélybeli kisasszonyokat belelógatták a kútba, s csak akkor húzták fel őket, amikor átázott a csipkés bugyogojuk. Na aztán Mónus bátyámék feltörték a kastélybeli nagy ládákat és a puccos ruhákat mind kiosztoták a kastélybeli szolgálóknak. Hát megtörténhetett ez máshol, mint a mesében? , — Megtörtént...? A matrózok is igazából voltak, akik ágyúval lőtték szét a világ legkövérebb intézőjét? — Ugy, úgy, fiaml — Meg, hogy a sok méltóságost lesuvasztották ? — Le bizony! Az volt csak az igaz! — De hiszen él a miénk is. — A miénk él, persze! De az ott! Az már nem szív több levegőt. S hogy , csak bámultam tovább is rajta, komolyra fogva a hangot, új mesét mondott nekem nagyapám. Elmondta az igazi októberi mesét. A nagy háború végén fogságba került, orosz földre, ahol épp akkor készülődtek az urak ellen. Mentek ám ők is, elfoglalták a palotákat és mindenüvé kitűzték a piros zászlót.. Ez jelentette a szabóságot. Ok hárman Szalóczival és Mónussal ott voltak a forradalom elején, aztán hazajöttek, hogy itt is megtegyék a szegények dolgát. De hát itthon másként lett. Itt hamar erőre kaptak az urak. — Nem sikerült eltakarítani őket — ingatta a fejét Mónus bátyám. Ezen eltűnődtek egy kicsit, míg nagyapám elő nem vette az üveget a kabátja alóL — Igyunk a fóradalomra! — s előbb Imre bátyám, aztán nagyapám kortyolt az üvegből. A temetőből hazatérve még üres volt a ház, apámék jókor befogtak és kimentek a hetivásárba. Nagyapám poharakat rakott az asztalra, aztán néhány korsóba bort engedett a lopóból. Csendesen iszogattak egy darabig, aztán, hogy kipirosodott az arcuk, dalolni kezdtek Csupa régi nótákat énekelhettek, nem ismertem közülük egyet sem. Leültem a krumplisdézsa szélére s ezután nekem is mindig innom kellett, ha ők -poharat emeltek. Délután már alig bírtunk a jókedvünkkel. Nagyapám kibotladozott a kapuba, s hallottuk, hogy invitálja a járókelőket, szomszédokat. Nemsokára jöttek is néhányan, sokáig vizsgálták a bor színét, aztán egyből lehajtották. Még később is szállingóztak, de akkorra már meg kellett gyújtani a petrólámpát. Az egyik szomszéd kezelte a lopót, nagyapám intésére mindenkinek a poharába csurrantott a borból, ö maga középen ült és mondta vég nélkül az októberi meséket. Nem is mondta, valósággal prédikálta. Arca piros volt, haja csapzottan hullott a homlokára, mélyen ülő szemében szokatlan tűz égett. A nagy, felnőtt emberek, előredőlve, csodálkozón nyitva felejtett szájjal hallgatták. Nagyapám szava körülfogta őket eloldhatatlanul. Nem is emlékszem a többire, mert nagyon elálmosodtam a bortól, forogni kezdett velem a világ és elaludtam. Csak a másnapra emlékszem, hogy apám kiabált, anyám meg sírt. Azt vettem ki a szavukból, hogy nagyapámat még az este elvitték a csendőrök ... Sok év kellett ahhoz, hogy1 mindent megtudjak nagyapámról, és megértsem októberi meséinek minden részletét. Felnőtt fejjel is a szívemben ég csodaszép meséinek egész légiója, s ma már értem, hogy micsoda ember is volt az én nagyapám. Már legény sorban voltam, amikor nagyapám megint elővette a láda aljából a vörös zászlódarabot. De akkor már hajlott volt, mint a botja feje, és csak fektében láthatta, ami a feje fölött van az embernek. Hogyan készült az első októberi ünnepre! — De még ok tóber végén, mielőtt eljött volna az ünnep, szólították fentről. Koporsójába beletettük a vörös zászlót, amelyik egyre fényesebbé válik emlékezetemben, és mintha tele lenne írva apró gyöngybetűkkel — az ő csodálatos októberi meséivel. Ha a költő-diák tanulni akart, két lehetőség között választhatott- vagy ágyba feküdt. vagy elment a könyv tárba. Fűteni már csak azért sem fúthetett, mert a szobában nem akadt kályha." özvegye is ezt irta levelében amikor véleménvéi kértük, hol helyezzük el a mostani évfordulón a költő emléktábláját: „Ilyen központi helyen az emléktábla egészen hamis képzeteket támaszt. Nem vall arról, hogy Miklós voltaképpen a nagy ház egy ablaktalan cselédszobájában lakott az egyetemi időszak elején, és nem valami igazi lakásban. Magam sohasem láttam a helyet, Miklós gyűlölte, és valójában csak aludni járt, tért oda." 1931 tavaszán, említi Baróti Dezső, ebből a kis diákszobából kobozták el az Üjmódi pásztorok éneke címmel Pesten megjelent verseskötetét Itt született tehát az erről frissen beszámoló vers, a Férfinapló második darabja: Ü) könyvemet tegnap [elkobozták, most egyedül ülök, [ujjaim átfonva bokám körül, [piros pillét ástam ma babonásan a küszöb alá és lassan [elalszom! Majd fölébredek én is! [kedvesem arany varkocsán sikongat a [napfény, lóbálva nő fői árnyam az légig és huszonkét szemtelen évem [az éjjel bevacsorázik három [csillagot! 1931. április 19. Ugyanerre az emlékére utal a későbbi vers is: Most estébe fordul e sánta [vasárnap és itthon ülök. Békés és [harcos könyveim fölött a polcokon s fiókjaim [lukán lidércként imbolyg a [házkutatás riadalma Tört elégia 4 Ortutay is nyílván ezt a lakást festi le, amikor így ír róla: „öreg kapu, öreg gang, a kis udvari szoba sötét és nedves — itt ajándékozta első verskötetét egy érzékeny pillanatban a kis cselédlánykának, aki — mindig úgy hitte — nagyon szerette verseit." A kopár, füstös szoba, mondja még, ellentétben a gazdagon, újra meg újra megénekelt szegedi meg tápai tájjal, nem örökül meg Radnóti költészetében. Ahogyan a Bánomkert sori „különös szálloda" sem. „A Bánomkert sori emeletes ház — folytatja — még néhány évvel azelőtt hírhedett ház volt Szegeden, a ,Lili', ez volt a neve, reszketeg hetedik gimnazisták és kaján öregurak látogatták, úgy, mint a Maupassantnovellákból is ismertük. Mikor az efféle intézményeket megszüntette egy rendészeti intézkedés, lakásokká, hónapos szobákká alakították át, de megmaradt a tükrös szalon, s a folyosók, az egymás mellé börtöncellaként sorakozó szobák nagyon is emlékeztettek a múltra. Talán az első napokban még mulattatta a groteszk helyzet, irodalmi élményei Barbusse-től kezdve Kuprinig, de aztán hamarosan elköltözött ismét." Valószínű, hogy a következő lakása a Zrínyi u. 8. szám alatti házban volt. (Ezt 1961-ben bontották le, képe még látható az 1959-ben megjelent Radnóti-képeskönyv 89. lapján. A Szegedi Közlekedési Vállalat központja áll a helyén.) Az 1932. áprilisából, májusából közzétett leveleiben ismételten utal az akkoriban szokásba jött filléres vonatokra, melyekkel menyasszonya, Fifi is le-lerándult vasárnaponként Szegedre, özvegye most ezt írja: „Leghosszabb időt a Zrínyi u. 8-ban töltötte, ahol meglátogattam a filléres vonatok idején, de hát sajnos, ez a ház már nem létezik. Rövidebb ideig a Bánomkert soron is lakott, o;t is lártam egyszer." Az 1933/34 tanév második félévére innen iratkozott be, tehát 1934 február elején még itt lakott Ez az adat bizonv ellentmond eddigi ismereteinknek. Ortutay ugyanis ezt írja: „Az utolsó két évben aztán már finomabb szobához jutott A különcnek ismert Wolf főorvos Bokor utcai különös házában .." Radnóti Miklósné már többször említett levelében is úgy tudja, hogy a költő 1933—34-ben. a doktorátusáig lakott a Bokor u. 2-ben. Hozzáteszi: „Itt érezte magát legjobban, és talán ezért is ez érdemelné meg az emléktáblát leginkább." Ortutay szerint Radnóti a földszinten, Tolnai Gábor meg az emeleten lakott „Reggelenként az én tisztem volt a két nagyalvót fölkelteni. a kollégiumból jövet, hogy a nyelvészeti órákról el ne késsenek — az ébresztéshez mindegyre új meg új cseleket kellett kieszelnem. Ezt már szép szoba volt, mind a kettő, tágas, jó bútorok a szobákban, és az ablakokból vidéki kisvárosi tájra láthatni; a ház alatt húzódott a vasúti töltés, s mindegyre hallatszott a vonatok hars füttyszava: közel volt a nagyállomás. Szerette Miklós ezt a szobáját, a furcsa házat is, s a világot járt főorvost, aki maganyosan sétáltatta hatalmas kutyáját. A házban is, a lakásban is a főorvos utazási emlékeinek • egzotikuma keveredett egy zárkózott családi ház és valami külföldi kis szálloda hangulatával. S mindez az álmos, lusta, széles Szegeden. A groteszk iránt fogékony szellemét szórakoztatta mindez. Erre a lakásra később is sokszor, s derűvel emlékezett vissza." A másik kortárs, Jenő István, aki 1934-ben Radnóti doktori értekezését gépelte a költő diktálása nyomán, öt évvel ezelőtt újból ellátogatott egykori közös munkájuk színhelyére. Ö úgy emlékezett, hogy Radnóti az emeleten, külön bejáratú, kicsiny bútorozott szobában lakott: a helyén akkor már konyha volt. Nem tudunk közelebbit arról a két lakásáról sem, amelyet özvegye említ levelében : néhány hétre — vizsgák és baráti látogatások végett való szegedi tartózkodásainak idejére — 1935 májusában Kuglernénál lakott a Kölcsey u. 5. sz. alatt, 1936 szeptemberében pedig Becseiéknél, a Kölcsey u. 10-ben. Lakásain kívül az Ady téri egyetem, a Hétvezér utcai Munkásotthon, a menza. Sík Sándor rendházbeli szobája, továbbá Ligeti Jenő és Eidus Bentián vendégszerető háza volt még gyakori tartózkodási helye szegedi évei alatt a költőnek. Párizsban magam is elzarándokoltam a Cujas utca sarkára, „hol kissé lejt a járda", le is fényképeztem: mindig áhítattal gondoltam a költőre, valahányszor a földalatti megállt az ő versében emlegetett állomásokon: Chatelet, Cité, SaintMichel, Odéon, DenfertRochereau ... Hiába, számunkra Párizs Ady, József Attila, Radnóti verseinek különös . hangulatával jelenik meg. Az irodalmi emlékhelyek varázsa. S ez fog el bennünket akkor ls, ha itthon, a Tisza partján, a Széchenyi téren, öreg kis utcákban ballagunk. Költőink, íróink a legrokonszenvesebb szegedi idegenvezetők: verseik, prózai soraik örökre emlékezetesen jellemzik e táj, e város levegőjét, atmoszféráját. Ezért nem öncélú irodalmi és történelmi emlékhelyeink kultusza. S ha élni tudunk vele. ezért int bennünket a 10-én leleplezendő •emléktábla egy klasszikus életmű nagy tanulságára. Péter László