Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

> FOLYÓIRATOKBAN OLVASTUK Az elmúlt évek belső válságával ós a csehszlovák értelmiség szerepével foglalkozik Jiri Hajek tanulmánya: Értelmiség a válaszúton, mely baloldali nyugatnémet lapban, a KUrbiskernben jelent meg két folytatásban. A Nagyvilág novemberi száma röviden összefoglalja a Tvorba főszerkesztője dolgozatának első részét, majd némi rövidítéssel közli a második teljes szövegét. Hajek részletesen elemzi az 1968 januárjában kirobbant válság'évekre visszanyúló előzményeit; hizsen alaptétele szerint a csehszlovák kérdésről vitatkozni pillanatnyi információk, kiragadott jelenségek, érzelmi elemek nyomán nem lehet. A Novotny-éra törvénytelenségei elsősorben a párt hű emberei ellen irányultak, s a likvidált kádereket bürokratikus végrehajtó apparátus váltotta fel, mely a rehabilitálásokat a XX. kongresszus után még hét évvel elodázta. A gazdasági megrendülés első komoly jelei a GO-as évek elején mutatkoztak, a középrétegeket gazdaságilag szinte likvidálták, s a szocialista demokratizmus fejlesztésére jelentéktelen lépéseket tettek. Az 1968 Januárja előtU állapotokat félmegoldások: a taktikázás. az általános dezillúztó jellemezték. Vaclav Kopecky (6 felelős az 50-es évek politikai pereinek előkészítéséért) fogalmazta meg az állandósított jelszavakat, amelyeket Novotny következetesen alkalmazott. Ilyeneket, hogy az írók maradjanak a „kaptafánál", a munkások is csak arra valók, hogy dolgozzanak, ne szóljanak bele a hivatásos politikusok dolgába, csupán utasításaikat kövessék. Ügy gondolták, jobb, ha az írók, művészek a legváltozatosabb művészi kísérletekben élik ki magukat, s távolmaradnak a komoly társadalmi kérdésektől. Az értelmiség differenciálódása az 1956-os írókongresszuson kezdődött, de ezt a szükségszerű folyamatot a párthatározatok azzal a téves kijelentéssel akasztották meg. hogy a kongresszus antikommunista nezetek gyűjtőhelyévé vált. Az írók közös védekezésre kényszerültek, s az így létrejött egységen belül előtérbe kerültek a Jobboldali törekvések. 1959 és 63 között a pártvezetés szerint nem jobbról, hanem balról fenyegetett a fő veszély, melyet hol revlzionizmusnak, hol (a szlovák marxisták esetében) nacionalizmusnak neveztek. Az állítólagos szlovák polgári nacionalisták pereinek felülvizsgálatakor persze előkerült á felelősség kérdése la, ám a bűnösök akkor még vezető politikai funkciókat láttak el. A prágai és a pozsonyi pártvezetőség így először súlyos fenyegetőzéssel válaszolt, majd adminisztratív eszközökhöz nyúlt A viszonyok olyanokká váltak, hogy a meglevő visszásságok általános kritikája már kevés volt. Szocialista alternatívákra volt szükség, melyeket a párton belül és csakis általa lehel megvalósítani. Erre az objektív lehetőségek már adva voltak a párton belül, de a differenciálódás még nem öltött olyan méreteket hogy Novotnyval és híveivel szemjpen nyflt ellenzéki csoportosulás jöhessen létre. A felmerült kérdések megítélésénél egyre nőtt a feszültség Novotny és a rendszer belső válságát felismerők kőzött. A kommunista entellektüelék segítették a változások keresztülvitelét de mindenkor a párton és Intézményein belül. így szembekerültek a Llterarnl novmy körüli írócsoporttal, mely teátrálisan tárta országvilág elé kételyeit a szocializmusról. Ezeket a személyeket ma nyugaton az 1968-as úgynevezett prágai tavasz hőseiként ünneplik. Novotnyoak jói Jöttek a negatív megnyilatkozások, alkalmat adtak számára az erős kéz politikájához: követelte a vétkesek szigorú megbüntetését. A rendszabályokat persze elutasították, de a rV. írókongresszuson Vacv.Uk, Liehm. Klima és mások arról beszéltek, hogy a csehszlovák társadalom és kultúrpolitika a teljes szétesés képét mutatja, a szocializmus keretein belül nincs kiút többé. Ezt áz ideológiai platformot természetesen sem a pártvezetésen belüli Novotny-ellenzék. sem a marxista írók és teoretikusok nem fogadhatták el. Annyi azonban bebizonyosodott, a társadalom demokratizálódásáért folytatott harcot először a párton belül és csakis pozitív alternatívákkal kell megvívni. Az önkéntes halál Ijesztő statisztikája adott tollat Gergely Mihály kezébe. Kétrészes tanulmányának első fejezetét közli a novemberi Kortárs: Röpirat az öngyilkosságról. Naponta átlagosan ezer ember lesz öngyilkos, és legalább nyolcszor ennyinek áll szándékában. Európa legtöbb országában és Észak-Amerikában az első 5—10 halálfajták között szerepel az öngyilkosság. Magyarországon az utóbbi időben évente több mint 3 ezer öngyilkosság történt, többen haltak meg így. mint például tüdöbajban. Az arányszámok rangsorában világviszonylatban az első helyeken állunk. A téma sokáig kirekedt a publikáció területéről, összefoglaló adatai 1957-ig az országos statisztikai kiadványokban sem szerepeltek. Definíciója szerint az öngyilkosság valamennyi lehetséges formájának közős vonása, hogy a kivitelezést a dolgok ismeretében hajtják végre: az áldozat cselekvésének pillanatában tudatában van viselkedésének eredményével. Az okok keresésében a szerző megállapítja: az öngyilkosok többségének ijesztően alacsony az önismerete, általános műveltsége. A családi viszály és szerelmi bánat mellett magas az alkoholizmus önkéntes áldozatainak száma, de nyugtalanítóak az iskolai fegyelmi büntetések, rossz bizonyítványok nyomában elkövetett kísérletek is. Az öngyilkosság társadalmi jelenség, a társadalomban élő ember személyes tragédiája. Nincs fölmentés az egyénnek, de nem mentheti fel magát a társadalom sem: ő viseli a növekvő méretek hatását, a közérzetben jelentkező következményeket. N. I. EGY UJ MAGYAR OPERÁRÓL Hasztalan átlapozni színházba készülődve Dosetojevszkij regényét, Petrovics Emil operája egészen más ügy. Ám most, hogy a fővárosi operházban alkalmam nyílt megnézni az új magyar zenedrámát, mégsem tűnt hiábavalónak a regény újraolvasása: hozzásegített megérteni a szerzőt, miért vállalkozott olyan feladatra, melynek kilátástalanságai — ha tetszik: képtelenségei —, támadásai felületei számára is éppoly nyilvánvalók lehettek, mint kritikusainak, közönségének. A fogadtatás természetesen nem mentesülhetett a párhuzamok felemlegetésétől, elvégre a Bűn és bűnhődés — opera ide vagy oda — mégiscsak Dosztojevszkij-mű maradt, tudatában van ennek maga a szerző, Petrovics Emil, sőt már akkor tudhatta, mikor hozzáfogott. De mitől ez a predesztináció, a primér alkotás értékéről való eleve lemondás? A kérdés nyugtalanító, hiszen az opera tradíciói, a zenedráma története egészen más folyamatot mutat: a komponista vagy „elszerezte" a librettónak kiszemelt regényt, novellát, drámát — vagy belebukott. Vlctor Hugó hiába perelt Verdivel A király mulatért — Rlgolettó nak ismerte meg a világ, Merimee Carmen je is sápadt népszerűségű Bizet operája mellett, sőt a drámafejedelem Shakespeare Otellója sem állhatta a versenyt Verdi muzsikájával. A példák még hosszan sorolhatók — s íme a honi ellenpélda: hónapokkal ezelőtt Szokolay a Hamletből, most meg Petrovics a Bűn és bűnhődés sziluettjéről Irt zenedrámát. Ráadásul tudatosan tartva az összekötő szálakat, nyíltan hirdetve a szellemi rokonságot „boldog őseikkel": a librettók híven követik az eredeti alkotások oseménymenetét, hangsúlyalt, csak éppen érthető halványképpel, csontvázra vetkőztetett cselekménnyel. A válasz talán a kor szellemében keresendő. Az opera műfaj válságos évtizedeit éli a modern színházban, szövegkönyvének abszurdumait csak már halhatatlan, elfogadott, megcsodált zenei szövetben bocsátja meg a hallgató — ugyanezt mai darabban kevésbé. Megváltoztak a színházi követelmények, a kor mást vár a drámától, mást a zenétől, módosultak hát a zenedráma igényszempontjai is. Persze a hagyományok másra ls figyelmeztetnek: érdemes végigböngészni nagy operák szövegkönyvelt Szinte törvényszerű, valahol, valamiben sántítanak, a még oly tökéletes dramaturgiát is inkább elernyesztik a librettisták, hogy a darab kulminációs pontjait átengedjék a zenének. Ugyanabból a szituációból mást beszéltet kl a dráma és mást hallat a muzsika — az operaszínpadon ez utóbbi dominál,- a szövegkönyvnek — prozódiai apróságoktól ha kell főszereplők súlytalanításáig — alkalmazkodnia kell. Ennek a sémának sajátos ellenpólusát mutatja a modern opera, így Petrovics Bűn" és bűnhődése is. A kitűnő regényből Maár Gyula színpadilag „még elfogadható" (inkább a filmre emlékeztető) cselekményvázlatot desztillál, és ezt erősíti fel a zenével Petrovics — egyszersmind vállalva gz utánérzés folytonos jelenlétét. Ugyanakkor más művészi eszközökkel, a mához, a korhoz szóló muzsika nyelvén kísérli meg újrafogalmazni az eszmét, a gondolatot, mely a regényben, a zenedrámában egyaránt közös. Dosztojevszkij regényének lélektani vonala a librettóban szinte krimire egyszerűsödik: Raszkolnyikov először azért szenved, mert még nem cselekedett, a gyilkosság után pedig azért, mert már cselekedett. Innen a bűnhöz és innen a bünhődéshet vezető út. Ez a kettősség — mely vérbeli inspiráció a zenedrámára — aztán konkrétabb jegyekben ls megnyilvánul: Raszkolnyikov befelé vívódik, kételyei támadnak, azokat rendre pesszimistán válaszolja meg önmagának, ugyanakkor kifelé, a barátokkal és mindenekelőtt a vizsgálóbíróval szemben magabiztos, cinikus, bátor. (Az előadáson monológjait magnóról játsszák be.) A gyilkosság szükségszerűségében úgy bizonyosodik meg, hogy minden kétséget kizáróan tisztázza magában: „csak a tett válthat meg", aztán a kész tények után belátja, bűnhődnie kell, hiszen véres kézzel a „szabadság terhe" nagyon nehéz. Ehhez a belátáshoz segíti Szonja. A Bűn és bűnhődés alapvető erkölcsi definíció, amely elítél és megvált, büntet és felszabadít. Hogyne Incselkedne a zene csodálatos képességeivel. Az Operaház előadása (a második szereposztást láttam) korrekt, bár helyen ként-helyzetenként a szólamok kiéneklésénél szerencsésebb lenne a beszédhez közelítő recitativós modor. A színpad kusza vonalaival, merész térábráival számtalan helyszínlehetőség variációját teremti meg, mindig olyannak látszik, amit a zene látatt általa-belőle. A korlátok zsúfolt túlhangsúlyozása viszont felesleges: a darabban úgyis elégszer hangzik el, hogy át kell lépni a korlátokat — indokolatlan még be is mutatni. A muzsika erénye az előadás erejévé válik. Petrovics Ismeri a hallgatót, tudja, a dallamot nem száműzheti állhatatosan, így a főhős vívódását kifejező kaotikus feszültséget rendre gyönyörű dalban oldja fel — et* tői a szereplők is operai biztonságérzetet kapnak. Mikd András rendezése, Forray Gábor díszletei mellett a népes szereplőgárdából Begányi Ferenc Raszkolnyikovja, Palcsó Sándor Vizsgálóbírója és Miller Lajos Razumihinja tetszett legjobban. Az előadást Lukács Ervin vezényelte. Nikolényi István DUDOR A KUGLIGOLYÓN öreg haverom, Lóg Oszkár úgy ült megszokott presszónkban, mint egy rakás szerencsétlenség. Pedig anyagbeszerzőből főmeóssá avanzsált, amióta nem láttam. Ezért kellő tisztelettel ereszkedtem le hozzá. Bávatagon bámult felém. Magába öntötte kihűlt feketéjét és az én konyakomat, felugrott és lemondó legyintéssel harsogta: „Nincs más hátra, csak a Duna!" Majdnem futva tettük meg az utat. Beugrottunk a belső terembe. Itt végül elpanaszolta, hogy a Déli-Esti Hírharang „Írjunk együtt" rovatában megjelent a hőn szeretett cége, a Kugligolyó Gömbölyítő Ktsz. Hogy nem egészen gömbölyű a kugllgolyó. hanem itt-ott dudorl. Es emiatt Kákáncso Mów ni ka panaszt tett, hogy férje elvesztette a vasárnapi ebédet. Ugyanis a kugligolyó nem oda ment, ahova a férje küldte. Es most mindenki lenézi a Kugligolyó Gömbölyítő Ktsz-t. Es itt jön a baki. Félbeszakítottam Őszit egy „miért nem írod meg?" költőt kérdéssel. Rám bámult, hősi pózba vágta magát és elviharzott. A másnapi Hajnali Harsonában megjelent Oszi válasza. A három becsületsértést és öt sajtóvétséget leszámítva egész jó cikk volt. Még aznap megjelent az Esti-Déli Hírnök „No de ilyet" hasábjain a válasz. Ezzel megindult a lavina. Ismételten nyilatkozott Kákáncso Mónika, irt a lapóknak Kis Péter a Kis utcából, Nagy Pista a Nagy utcából. A kugligolyógömbölyités közügy lett nálunk. Az érdekeltek kerek és csiszolt mondatokban a saját igazukat bizonygatták formás levelekben, amelyeket a nyomdászok három műszakban szedtek kl, hogy a nagy vita sajtóigényét kielégíthessék. Sőt a rádióban még esti mesét is mondtak a gyerekeknek „Hogy gurítsunk?" címmel. Sok a tekekedvelő, de nincs kugllgolyőnk. Ami van, az is dudori. Es Lóg Oszkárnak azt a balga tanácsot adtam, hogy írja meg. Es ő irt. Pedig jobb lett volna, ha meós létére Irt. Mármint dudorokat. Barbarits Miklós Matkó István HÉTFŐK Hétfőn a műhely mindig hidegebbíek, piszkosabbnak tűnt A satuk nagukbaroskadtan gubbasztottak az ilajjal átitatott tölgyfa asztalok széén. Még a gépek se úgy indultak, mint máskor; az»emberek meg egyenesen mogorvák voltak. Suhajda, a nagydarab kisteleki lakatos, szertartásosan végigtörülte a sublert, s kijelentette, hogy itt mindenki egy fuser. Ezentúl kuss a mércéhez — /agyis nem adja senkinek kölcsön. Hogy ki kezdte? — ezt bem tudom pontosan. Meri mindig elkezdte vaiífki. Suhajda, Kocsis, a gyomorbajos marós vagy én. Aztán saját törvénye szerint fordult nevetésbe vagy veszekedésbe a dolog. Kránics Rudi, a hegesztő csöndesen meghúzódott az acél palackok és i fekete papírellenző között. Sárga jjjai között érzéssel szívta a füstöt. Níézett maga elé azzal az utánozhatatlan áldozat-kifejezéssel. . Arcisontjai kiálltak, negyvenöt éves /olt, de legalább hatvannak látszott &zt hiszem, egyetlen alaposabb orzosi felülvizsgálat után azonnal rokkant nyugdíjba küldték volna. Villannyal, lánggal egyformán jól bánt. S azt mondta: az ív sárgította meg a bőrét, az szívta ki belőle az életerőt. Lehet, végighegesztette Dunapentelét; mikor Sztálinváros lett, Rudi már a harmincméteres kürtőket varrta össze. Mesélte: egyfolytában sokszor tíztizenkét órát is kitartott az éles dunai szélben. S ez egyáltalán nem számított hőstettnek — annak örült, ha békén hagyták. Vett két üveg bort a földes kantinban, aztán megitta valakivel a priccsen. A bor melegített, segített a takarónak és nyugodt, süket éjszakákkal ajándékozta meg. Nem kellett semmire gondolni. Mondom, Kránics különbözött tőlünk. A műhelyhez tartozott nagyon szorosan —, de ő sose kötozködötl, úgy istenigazából nem vágott vissza, ha cukkoltuk. Ebben pedig ugyancsak része volt. Ha nem bírt egymással Suhajda és Kocsis — nekiestek Rudinak. Még Gyertyán, a rpűvezető is nála törlesztett a főnökségtől vagy az asszonytól kapott adagért. Csak ült reggel az összehajtogatott azbesztkesztyűkön. Keskeny vállai megfeszültek, hamuszínű arcán meg se rezdült a bőr. Megfigyeltem: elsüllyedt benne minden, nyomtalanul, hullámot sem vetve. Alig voltam tizenkilenc éves, mikor Idekerültem. Érettségivel. Az első napon azonnal tudomásomra hozták, hogy az oklevéllel akár azt is csinálhatom, — Itt más dolgok számítanak. 1 A műhelyben szigorú rend és hierarchia volt, minden helyet „elfoglaltak". Milyen sorrendben? — például, hogy Suhajda után már nem illik folytatni a témát, vagy Ludvig szimpla ugratásaiban jobb áldozatnak lenni, mint győztesnek. Mindannyian árgus szemekkel figyeltek, közben természetesen „keresztülnéztek" rajtam, mintha ott sem lennék. Ludvig a tizedik napon elszalasztott uzsonnáért. Így: „Na, fiam. hozz tíz parizert egy szelet kenyérrel. Kapkodd a lábaid!" Munkaidőben tilos elhagyni a műhely területét. Ráadásul mit képzelnek rólam a többiek, ha tényleg hozok? Átvetettem magam a kerítésen, a boltban döntöttem: nem teljesítem Ludvig kérését. — Jól van, öcsi — nyúlt mosolyogva a zacskó felé a segédmunkás. — Pardon, ez nem parizer, szelet kenyérrel. Én nem leszek senkinek a zsanja — feleltem. Ludvig szó nélkül sarkonfordult Már azt hittem, ezzel elintéződött a dolog. Diadalmasan néztem körül —, de nem vettem észre rajtuk semmi helyeslést. És csakhamar visszakaptam a kölcsönt: kis trafót töltöttünk meg olajjal, Ludvignak meg nekem kellett a targoncáról asztalra tenni. — Most — mondta és én emeltem, 5 meg nem.,. Fejemre ömlött az egész olaj..,. Jót nevettek rajtam.