Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-02 / 255. szám

orosz kulturális élet nagyjaival való kap­csolat, a moszkvai szellemi élet friss esz­méktől és áramlatoktól pezsgő lüktetése. De barátai nem feledkeztek meg róla. Ezt tanúsítják a dedikált fényképek. Gorkij, Kuprin, Bunyin, Mamin-Szibirjak és más írók, Levitán, Vasznyecov és Jarcev festő­művészek, az akkori orosz szellemi élet sok kiválóságai holtak e ház vendégei. Az ebédlőben álló pianínón Rahmaninov szó­laltatta meg új müveit ós Saljapint kí­sérte. És ott van Lev Tolsztoj dedikált képe is és egy másik fénykép, amely Gaszpra krimi üdülőben készült a két író­nagyságról. Csehov szinte áhítatos tisztele­tet érzett Tolsztoj iránt, az utóbbi pedig nagyon becsülte Csehovot. Ismerni kell Tolsztoj óriási igényességét, hogy fel tud­juk mérni e szavainak jelentőségét: „Cse­hov — Puskin prózában". És ha már a fénykép-dokumentumokról van szó, szólnunk kell még egyről, ame­lyen Csehovot a Moszkvai Művész-színház tagjainak társaságában látjuk. E színház, melynek fejlődésében Csehov drámáinak oly nagy szerepük volt. 1902 áprilisában teljes számban Jaltába érkezett, hogy be­mutassa nagy házi szerzőjének óriási si­kert aratott két darabját — a Sirályt és a Ványa bácsit. És végül, a Jaltai emlékmúzeum a tehet­séges Csehov család szellemét őrzi. Itt lát­hatók az író bátyjának, Nyikolajnak a festményei, apjának egy grafikája, húga, Mária Pavlovna etűdjei. Mária Pavlovna különben nagy szerepet játszott bátyja életében. Hosszú ideig vezette melihovi és jaltai háztartását, óvta őt az élet viszon­tagságaitól. ajnározta, igyekezett a leg­kedvezőbb feltételeket megteremteni iro­dalmi munkásságához. A jaltai emlékmú­zeum is az ő életműve. Nagy gonddal gyűj­tögette össze bátyja irodalmi hagyatékát, leveleit, használati tárgyait A múzeum szervezője és őrzője volt egészen 1937-ig, amikor 94 éves korában meghalt 44 éves mit Csehov, amikor örökre távozott a jaltai villából. Mindössze 44 éves! Mennyit alkothatott volna még! Pausztovszkij. a huszadik századi orosz próza nagy mestere és Csehov művészeté­nek egyik legméltóbb letéteményese je­gyezte fel róla az emlékmúzeum látoga­tása után. „Ebben a házban, amelyben meg­kínozta. hogy élete oly rövid és vé­leménye szerint oly meddő volt. hogy az élet csupán könnyedén megérintette rekedt a XIX. század végének meg­hitt kényelme, Csehovot az a tudat szárnyával. De nemcsak őt gyötr! ez a tudat Valami oknál fogva majdnem minden idevetődő ember elgondolko­zik sorsán, kiváltképpen, ha valamit elszalasztott az életben és caak most kapott észbe". Tűnődésemből egy ritka természeti tüne­mény ragadott ki. A leáldozó nap hirtelen kibukkant a bárányfelhők mögül é6 mintha pótolni akarta volna mindazt a fényt és meleget, amellyel már nem tudta meg­ajándékozni a földet, mielőtt a látóhatár alá bukott volna, tündöklő, ragyogó fény­nyel árasztotta el a tengert és a dús déli növényzet zöldjében pompázó hegyoldalt. Ilyen tündöklő, intenzív lobogás volt Cse­hov élete, különösen pályafutásának utol­só. Jaltai szakasza. Korai, de ragyogó, zse­nihez méltó alkony. KOSZTA ROZÁLIA FIÚ LOVAKKAL Lusztig Károly Solymos Ida versel ARC NÉLKÜL Az Are nélkül című, most megjelent kötetből nagyon is plasztikusan bontakozik ki a költő arca, amelyet a Délmagyarország olvasói a lap hasábjairól is ismer­hetnek mér valamelyest, Solymos Ida ugyanis egyi­ke azoknak a fővárosi köl­tőknek, akik rendszeresen küldene* verset a szerkesz­tőségnek. Az új kötet jóval több mint félszáz vers* alapján. — ha összefoglalóan aka­runk jellemezni, — azt mondhatjuk, Solymos Ida a fegyelmezett fájdalom köl­tője. Gyorsan hozzá kell tenni: nem a költőnő kate­góriába tartozik. Nem úgy­nevezett női témák versbe­foglalója, oltalomkereső, gyönge panaszkodó. Költő; az ember férfira-nőre egy­aránt súlyosodé, valóságos VASÁRNAPI KÖNYVSZEMLE terhek nyomán felfakadó jajszavának megformálója. Keményen, kristályosan tiszta hanggal képes erre. És olyan hitelesen, egysze­rűen és ismételjük, fegyel­mezetten szól, hogy semmi­képpen sem nevezhető pesz­szimistának. Az így verssé formált fájdalom mások számára már vigasztalás. Témái a múló Idővel fo­gyatkozó fiatalság, a ma­gány, az önmagával való elégedetlenség, a valami nem sikerült, — talán az élet? — nyugtalanító érzé­se. az önvád az elkerült le­hetőségek miatt, egy mesz­szi, eltűnt, de mégis élő, százszor megtagadott, de le nem győzött szerelem emlé­ke-szomorúsága. Kl ne élne át valamit ezekből ez élményekből? Az élqt természetes rendje, hogy nincs ellenük oltalom, így, emiatt válnak Solymos Ida versei közüggyé, köz­érdekűvé. És azzal még. hogy a ver­sekből gyakran kicsendülő öngúny, az önmagával szembeni keménység jó ed­zés, segítő példa: föl ne ad­ja az ember, erősítse tovább a tartóst, amit kiépített már magának. Nem lehetnek ér­dektelenek a versek, ame­lyekből megtanulhatóan rajzolódik ki egy jóra tö­rekvő ember vívódása, az önmagát figyelni, mérni, megítélni is képes költő pre­cíz lélek térképe. Mi tetszik a kötetből leg­inkább? Mindjárt az élén található Avarfüst, a Gya­korlótér, a Psalmus perso­nalis, a Versenymű, a Má­jusi éj és virradat, a Hívat­lan vendég, a Hoppon ma­radt leányzó — hangvéte­léért, formai megoldásáért külön is, — és a kötet má­sodik ciklusának sok verse. Nem lehet mindet felsorol­ni: a Mariana Alcoforado levele, az Altatás alatt és legfőképpen az Elszalasztott lehetőség. Általában tetszene* a ké­pek, a kor megszólaltatása, a formában is. A nem mes­terkélt és nem agyonbogo­zott modernség. A szellemi erőfeszítést ugyan kívánó, de mégis követhető és ap­percipiálható szabad áradá­sa gondolatnak és megfogal­mazásnak. Nem Idegen szó­lal meg a versekben. Csontos Magda JALTAI LEVÉL A CSEHOV-VILLÁBÓL Csehov jaltai „Fehér villájának" erké­lyén állok és elmélázva nézem a tengert, amely kékségében a felhőtlen éggel ve­tekszik. Néhány órával ezelőtt még viha­ros volt, tajtékzott, az ár dühödten ostro­molta a partot, estére mintha csak ki­fáradt volna, megszelídült. A hullámok ernyedten nyaldossák a partmenti kavi­csot, úgy tűnik, hogy szüntelen, ütemes mozgásukkal az örökkévalóság töredékeit jelzik. Talán éppen így hullámzott, kék­lett a tenger 65 évvel ezelőtt is azon a téli napon, amikor a villa gazdája utoljára lépett ki a kerti kapun, hogy sohase tér­jen ide vissza. 65 év! A tenger hullámzása regisztrálta a másodperceket és perceket, órákat és napokat. Sok minden megválto­zott azóta a villa körül, társadalmi viha­rok zúgtak el felette, véres háborúk szele csapta meg, de Csehov szelleme változat­lanul uralja a házat. A nagy orosz író életének utolsó négy éve fűződik ehhez a házhoz. 1898-ban egészségi állapota hirtelen rosszabbra for­dult, orvosai nyomatékosan ajánlották, hogy költözzön a Krim-félsziget déli part­jára. Az egykori Atkán, a mostani Kirov utcában talál egy megfelelő, tengerre néző üres telket a város peremén. Rövidesen meg is indul az építkezés, és 1899 szep­temberében az író már be ls költözik új házába édesanyjával és Mária húgával. Itt, az akkor még zsenge fák árnyéká­ban pihent munka után. ezeken a virá­gokkal szegélyezett ösvényeken sétált, el­beszéléseinek, színdarabjainak részletein gondolkodva, szüzséjüket komponálva. Itt fogantak meg benne utolsó elbeszélései: A kutyás hölgy, a Menyasszony és több más, itt írta meg híres színdarabjait, a Cseresznyéskertet és a Három nővért, s néhány más művét Csehov jaltai időszaka rendkívül termé­keny volt Küzdve az elhatalmasodó kór­ral, gyakran félig fekve, lázasan, türel­metlenül dolgozott. Tudta, hogy sürgeti az idő, hogy fogyóban vannak napjai. De soha egy percre sem engedett igényessé­géből. Íróasztalának üveglapja alatt utolsó elbeszélőnek, a Menyasszonynak egy lapja nyugszik. Csaknem minden sorban kihú­zások. javítások tömkelege. Nem egysze­rűen, nem magától adódott a csehovi stí­lus ismert irigylésre méltó tömörsége és világossága Sok mindent elmondanak, sejtetnek, mégéreztetnek a látogatóval Csehov lebi­lincselő egyéniségéről a Fehér villa szo­bái, berendezésük, az Itt őrzött tárgyak, fényképek. íróasztala sarkán ott vannak orvosi műszerei. Megfeszített írói munkája mellett élete végéig nem hagyta abba az orvosi praxist sem. Az akkor már világ­hírű írónak nem volt szükség* az orvosi honoráriumra. Csupán segíteni akart azo­kon, akik rászorultak. És ez legalább úgy, mint művei, rávilágít humanista demok­ratizmusára. De a dolgozószoba mást ta tükrfe Cse­hov emésztő honvágyát' Igein, honvágyát Mert itt. az akkori Oroszország szélén, nem érezte magát otthon. Mindig vissza­vágyott a szelíden lankás köaéporosz táj­ra, ahol a kanyargó folyók lustán höm­pölygetik vizüket a magas partok közt ahol minden annyira közelállt a szívéhez, a Moszkva környéki Melihovba, ahol a híressé vált Cseresznyéskert fél susogtat­ták lombjaikat Hiányzott az írónak a megszokott kör­nyezet is, a barátaival, írótársaival, az Horváth Dezs5 A FESTŐ Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy szegény ember. Egész héten a földben dolgozott de vasárnap elő­vette a gyúródeszkát, ráigazította rajzszeggel a visszájára fordított falvédö papirost, és mire beesteledett telerajzolta azzal, amit a héten látott. Csodálatosan szép rajzokat raj­zolt. Ahogy sötétedett, összetekerte, átkötötte vékony spár­gával, beállította a szekrény mögé, és visszavedlett közön­séges szegény emberré. Este azért még ellátogatott a kocs­mába. Külön asztalhoz ült, egy liter vöröset kért, és zár­óráig szépen megiszogatta. Kevés emberrel beszélt Senki sem tudta, hogy azt fürkészi az arcokon, ki mit szólna, ha most kiderülne, hogy ő híres festő. (A Sándor bizto­san nagyot nevetne, de 6 akkor hozzávágná ezt az üve­get, még akkor is, ha félig van borral.) Pedig egyszer híre ment ennek is. Az egész falu meg­tudta, hogy a főjegyző valami pesti úrfélével olyan várat­lanul nyitott be hozzá, hogy még a deszkát sem tudta el­tenni az asztalról. Alig tekintette meg a rajzokat, mind­járt azt kérdezte: — Festeni próbált-e már? — Még soha se. De ha az úr úgy óhajtja, megpróbál­hatom azt is. A szerkesztő úr fölírta egy papírra, hogy a városban melyik kereskedőnél milyen festéket, ecsetet meg papírt vegyen, a falvédőn pedig bekeretezte azokat a rajzokat, amelyeket jó lenne megfesteni. Megtadta a pesti címét, az­tán meghagyta, hogy azonnal küldje el az első képét, ahogy készen lesz, mindjárt. A többivel ne törődjön, olyan híres embert csinál ő belőle, hogy tátva marad a falu szája. Alig telt el az egy hét, elindult a? első kép Pestre. Jött érte öt pengő előleg, meg egy levél. A levél körbejárt a kocsmában. Mindenki olvashatta, hogy ö olyan tehetséggel megáldott embere szomorú sor­aő hazánknak, amilyenből nagyon sok kellene, de száz­évenként alig található kettő. Nagy pazarlás lenne ezt a benne lakó őstehetséget arra kárhoztatni, hogy az Idők végeztéig rejtve maradjon. Kiolvasta belőle a festő azt ls, hogy hagyjon fel a parasztizálással, ne tegyen mást, csak fessen. Közel van már az Idő. hogy hazánk előkelő sze­mélyiségei előtt bemutathassa, és kivívja számára az őt megillető helyet a társadalomban. Ilyen szép levél után tótágast állt az agyvelő a festő fejében. Legszívesebben részegre itatta volna a kocsma ösz­szes vendégét a kocsmárossal együtt, de pénz nélkül nem tehette. Hiába kalimpált a szíve a nagy hírességre, mint a bolond harang ütője, csak szegény ember volt ő. Az lett inkább, hogy őt itatta mindenki. Cserébe megígértették vele, hogy egyszer ezt az egész társaságot lefesti úgy, ahogy van. Egyszer hallja, hogy kiállítás lesz, az ő képeit ls ki­akasztják a falra, és hogy ő is menjen föl oda. Ha már úgy is fölmegy, egyúttal fesse meg az eucharisztikus kong­resszus dekorációját is, mert olyan ájtatos templomi képet egyes egyedül csak ő festhet — üvegre. Kimondhatatlanul boldog volt, amikor sorra gratulál­tak neki a pesti urak. A szerkesztő úr jóvoltából patyolat­fehér ruhába öltöztették, és ez a ruha az övé is maradt. Bemutatták a kegyelmes úrnak is A díszebédnél nem tud­ta eldönteni, hogy itt enni érdemes-e inkább, vagy az előkelő vendégeket nézni. Alig itta ki a poharát, máris töltötték bele a pincérek a gyöngyös bort. Az üveget sem fogták pusztán, hanem fehér gyolcsba csavarták. Látszik, hogy itt nem parasztember a kocsmáros. A falu népének a fehér ruha tűnt fel először. Kine­vették érte. Nehezen ugyan, de elengedte a füle mellett. Illendőnek találta azonban, hogy két képét közszemlére tegye ki a kocsma ivójába. A kép hátuljára ráírta a ne­vét, meg azt is, hogy festőművész. Nem hozott ez a két kép akkora dicsőséget a nevének, mint várta. Azt még talán elviselte volna, hogy nem dicséri senki, de még viccel is kikezdték. Szíven ütötte a vicc. ö, aki olyan nagy urakkal paro­lázott, gyerekkori pajtásaitól csak ennyi megbecsülést kap? Ennyire tartja csak ez a porba ragadt falu? Csigaházából csak annyit bújt kl, hogy naponta két­szer, percnyi pontossággal elindult a kocsmába, megitta á kétszer két decit, rágyújtott egy pántlikás szivarra, és ha­zament. A szivar ugyan közönséges földi szivar volt, * legolcsóbb az egész boltban, de a pántlika az mennyei és örök rajta. Egyik szivarról átkerült a másikra. Ez a naponkénti tiszteletkör sem tartott sokáig. A kocsmárosnak mondta ő el először, hogy a kegyelmes úr havonként ötven pengő járandóságot ígért neki, annyira tetszettek a képei. Kérdezte is mindennap a postást, de a pénz nem jött — Az az ígéret is addig tartott csak, amíg kimond­ták. — Nem akárki mondta! Akkora úr nem hazudik. — Akkorát nem, mint mi tudunk, csak nagyobbat. Bo­londot csinál az még belőled. Egyik nap csekkel várja a kocsmáros, ötven pengő az ő nevére, örült a pénznek is, meg a postás eszének is, amiért ide adta le a csekket. Hadd lássák, hogy akkora úr nem hazudhat. Ment vele a postára. Nem látott 6 még Ilyet, nem tűnt fel, hogy a pecsétet kétfelé tört kukoricatorzsa szol­gáltatta rá. Nem is jutott a pecsétig. Csak a nevét, meg a festőművészt olvasta újra meg újra. Nagyon fájt, amikor a postáskisasszony megmondta, hogy erre a csekkre egy fillért se fizethet. Erős elhatározás született benne. Ha csak bolondnak jó ő ebben a faluban, akkor inkább odébb áll. Különben is, városban volna a helye már régen. Mintha csak rendelésre jött volna az az igazi festő, akire az egész falu azt mondta, hogy ez igen! Olyan képe­ket festett az, hogy együtt vérzett az ember szíve a le­nyugvó nappal, meg a párja után bőgő szarvassal. Aki hattyút még soha nem látott, az most táthatta a száját, hogyan eteti a gyönyörű tó partján a kurtaszoknyás, ró­zsaszín keblű tündérszép táncosnő. Ez igen! — Ilyet fess, ha tudsz! Nagyot nevet a Művésznő, hogy nem mezítlábas em­bernek való mesterség a művészet. Hamar fölvilágosít­ják, hogy azért nem akárki ám az ő emberük sem. Igaz, hogy nem hattyút fest, csak kendermagos tyúkokat, de azt

Next

/
Oldalképek
Tartalom