Délmagyarország, 1969. október (59. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-26 / 249. szám

Csa'a lázló FENYES ÖNERZET Még akkor történt, amikor villanyt vezettek a faluba. Sánta Rostás Ádám nagy dérrel-durral nyitott a tanácselnök szobájába, s így ostromolta meg az államhatalom fiatal képvselőjét: — Hallod-e, elnök elvtárs, mennyivel rangosabb ember nélam Kökény Illés?! — Mondtam én, hogy rangosabb? — hüledezett az elnök. Mire aztán S. Rostás Ádám félretette a hivatalos hangot, nehogy csak a hatalom embere értse el, amit el kell értenie, hanem Veréb Andris is. Hiszen szegről-végről rokona volna, s amit megtagad az elnök, azt nem tagadhatja meg a vérségi kötelék. — Azt kérdezem, Andris, de igaz lelkedre felelj: különb ember-e nálam Kökény Illés? — Nem mondom én, hogy különb, dehogy mondom ... — Hát akkor meg mire jó ez a kivételezés! S hogy az olvasó is megértse Rostás Ádám mérhetetlen szívfájdalmát, elmesélem tüzes vassal égetett önérzetének törvény és rokoni kebel elé citált, s harc árán is igazságot kereső óhaját. Vagyis azt: milyen lesújtó megaláztatás érte Rostás Ádámot a falu előtt. Ha így kívánja a demokrácia érdeke, ám legyen —, tűnődött éjszakánként Rostás Ádám —, de a mindenit, azt már a demokrácia se kívánhatja, hogy éppen Kökény Illés kerekedjék fölébe! Pontosan az a Kökény Illés, aki neki örök ellenlábasa, s marad ls, amíg kettejük közül valamelyik föld alá nem kerül! A szóban levő ügy vonatkozásában nem lényeges, milyen formák, változások, okok, okozatok, tények, ferdítések táplálták a haragszomrád rejtett és nyílt érzésének külső és belső indítékait Tény az, hogy emberemlékezet óta kutyamacska barátságban éltek. Ha az egyik karmolt olyképpen, hogy esti pincézésből hazafelé menet megeresztette hangját, miszerint „Kék a kökény recece..másnap, a tsz határában dolgozván, eme harapással adta tudtára a sértett fél válaszát a környéknek „Sánta a lovam, rostás a patkója ..." Sánta is, meg rozsdás helyett rostás is — hát ez már sok! Erre újabb kontra kell! Mind ez ideig azonban nem volt rá szükség, hogy a hatalom testülete, és a testület hatalma osszon igazságot. Így aztán nagynagy oka volt, ha Sánta Rostás Ádám egyenesen a tanács elnökéhez fordult baja orvoslására. Történt ugyanis egy napon, hogy villanyszerelők telepedtek le a faluban. Kábeleket húztak, oszlopokat állítottak. Jutott a szép, karcsú oszlopokból Rostás Ádám és Kökény Illés háza elé is. Kökény egy sarki házban lakott, két utca találkozásánál, Rostás meg mellette, éppen csak a kert és a tüskés sövénykerítés állított közéjük mezsgyét. Nosza, lett is egyszerre tervezgetés! Kökény jó előre rádiót vásárolt, Rostás pedig, mikor ezt megtudta, a rádió mellé televíziót is vett. Erre Kökény villanydarálóval kontrázott. A mélységes konfliktus mégis egészen más miatt keletkezett. Egy nyavalyás kis villanyégő okozta a bajt. A Kökény Illés háza elé állított oszlopra ugyanis felszerelték az égőt. gyönyörű fényt árasztott maga körül a kis körte formájú üveg, beragyogta Kökényék házát, portáját, fényesre fürösztötte az utcai front ablakait, még fényesebbre az esténként a kapu előtti kispadon ücsörgő Kökény Illés arcát, melyről ráadásul gőgös elégedettség is tükröződött... A Rostás háza előtti oszlopra nem jutott égő. No, biztosan kifogyott éppen, vagy előbb valahol máshol fejezik be munkájukat a szerelők, aztán majd csak jönnek ide is. Várt egy napig, kettőig — egy hétig. Akkor aztán nem győzte tovább türelemmel. Elcsípte az egyik szerelőt: mondaná meg, szaktárs, mikor teszik már fel azt az égőt! „Oda nem teszünk, oda nem kell." Hogyhogy nem kell?! De a hétszentségit, már hogyne kéne! De merre találhatná meg igazát!... Fúrta, emésztette a gond. Esténként irigykedve leste a fényárban úszó szomszédházat. No, igaz, ami igaz: jut neki is a fényből, elvilágít idáig a lámpa. De nem itt van! S lényeges különbség. Pedig mennyire inkább ide illene! Hát hol van Kökénynek olyan szép háza, mint neki! Faragott terméskő a lábazata, fröcskölt sárga a fala, fényes bádog az eresze — itt még a fecskék is szívesebben raknak fészket. Ennek a háznak kell a fény, mitöbb, a reflektor. Hát Igazság ez? Neki csak a maradék fény jut. Inkább árnyék, mint fény. Micsoda?! Hogy a Kökény Illés árnyékában éljen! Azt nem! KAJÁRI GYULA m*m A FÖLSZÁLLOTT A PÁVA-SOROZATBÓL Ilyen rettentő előzmények után ostromolta meg néhány nappal később a tanácselnököt. — Szóval, Andris, dukál nekem az égő, vagy nem? — mérte végig öntudattól feszítve a tanácselnököt. — Dukál, dukál, azt én nem tagadom. Csakhogy másképp áll a dolog. A közvilágítás közcélokat szolgál. Kökény Illés előtt azért ég, mert a sarkon jobb helye van, meg szükségesebb, mintha maguk elé tettük volna. — Tegyetek nekem is, fizetem! — húzta ki magát Rostás. — Azt nem fizetheti. Az áramot a tanács fizeti a szolgáltató vállalatnak. Az utca állami terület, magánember nem közösködhet. — Ez az utolsó szavad, Andris? — Mást nem mondhatok. — Semmi megoldás nincs, elnök elvtárs? Dupla bért fizetek! — Nem lehet! Rostás valósággal remegett az indulattól. Ha arra gondolt, hogy vereséget szenved Kökénnyel szemben, még a szívverése is elállt. — Azt mondod — szólt keservesen szünet után —, hogy az utca állami terület! Akkor az én portám micsoda? Az ugye, magánterület. Szóval az. Az utcán azt csinál az állam amit akar. Én az én portámon csinálhatok-e azt amit akarok? — Ha törvénybe nem ütkozőző. miért ne? — mondta az elnök. — Ki mondja meg nekem, hogy mit csinálhatok ott? Ügyvéd megmondja-e? — Meg, persze — felelt az elnök. — Akkor jő. Akkor isten áldjon, elnök elvtárs! Azután hol járt, mit ügyködött, kivel tárgyalt, mennyit áldozott Sánta Rostás Ádám a következő napokban, azt senki sem tudja. Tény, hogy egy jó hét múltán a kerítésén belül oszlopot állítatott fel, magasabbat a kintinél, dróttal köttette össze a konyhai résszel, s olyan búrát vett a vakító erejű fénnyel sugárzó égő kalapjául, hogy megbámulta aki arra járt. Fényben fürdött a faragott terméskő talpazat, a fröcskölt fal, a bádogeresz, az ablak is mind, sőt, bőven jutott fény ki az utcára, amelyen Sánta Rostás Ádám megnyúlt árnyéka büszkélkedett, hadd lássa őt az utca egyszerre bent is, kint is, ahogy sétál a lámpa alatt meg előtt, egyenes derékkal és elégedetten. Hadd tudja meg Kökény Illés ls, hogy semmivel se alávalóbb ember nála Sánta Rostás Ádám, még akkor sem, ha a maja pénzén vásárolja a megbecsülést Mikola Omelcsenko A PILLANAT (A novella szerzője Ismert odesszai Író.) Kezük összekulcsolódott. Egymás mellett mentek a parkban, karjukat könnyedén lóbálva. A lány kék sportruhában, szorosan a testéhez simuló nadrágban volt, szeme kéken mosolygott. A fiú világvörös pulóvert viselt mely — mint valami denevérszárny — kétfelől lelógott széles, erős válláról, A hó már elolvadt, s felülete olyan, mintha millió gyémántfényű könnycsepp csillogna rajta. Fehérsége tűnőben volt már, inkább átázott vászonhoz hasonlított. Egymás mellett lépdeltek, válluk néha-néha öszszekoccant. Egyszer-egyszer tekintetük is egymásba akadt, ilyenkor aztán lalassították lépteiket, mintha megállnának. Csakhogy ezt egyikük sem akarta elsőként megtenni. Gyorsan és könnyedén átszelték a kis tisztást, melyre a különböző madarak háromszög alakú lábnyomai már meglepő szövésű hálót mintáztak. A fiú és a lány nagy rugaszkod ássál rohantak lefelé a meredek dombtetőről. A lány elesett. A fiú hatalmas hófelhőt kavarva fékezett mellette. A kislány sítalpai egymásba bogozódtak, s így nem sikerült felállnia. A fiú először szélesen nevetett a kislány tehetetlenségén, aztán talpra állította, de nem engedte ki az öleléséből. — Engedj — mondta gyerekes mímeléssel a lány. — Nem, nem engedlek — és továbbra is magához szorította. A kislány nekifeszítette kezét a fiú mellének. Mintha egy hegyet akart volna elmozdítani. Az pedig még erősebben szorította a lányt, ajkát keresve. De az nem adta meg magát, színlelt ellenkezéssel próbálta távol tartani magától a fiút Eldobta a botokat is, hanem a sítalpak még mélyebbre süppedtek a hóba, nyomukban feltört a víz, amely szinte szikrázott a napsütésben. — Szeretsz? — kérdezte végül a fiú. amikor már abbahagyta a csókolgatást. Félig lehunyt szemmel nézett a lányra. Feleletet nem kapott, csak még jobban magához húzta a lány. — Szeretsz, tudom, hogy szeretsz — ismételgette, s forró lehelete szinte perzselte a lány arcát. S megint összecsókolta szemét, száját, haját — Egy egész életre... Örökké... — szakadt ki a sóhajtás a lányból. — Örökké... örökké... örökké... — ujjongta a fiú. — Ugye, mindenki ott lesz a rokonságból? — szólalt a lány. — Minden virágos lesz. Sok, sok virág. — Mint a temetésen? — nevette el magát hirtelen a fiú. — Ez már nem divat. Eredetibb dolog kell. Kijövök ide és egy nagy csokor hóvirágot hozok erről a helyről A hóvirágok a tavaszi fák illatát idézik; s az emlékeztetni fog minket a mai napra. A mi első napunkra. Jó lesz' — Jó — suttogta a lány. tott össze a szájában, valahogy úgy érezte, hogy kiszáradt a torka. Már benn haladtak a folyó közepén és valami kegyetlen sugallat hajtotta, hogy most, most meg kell tennie... Arcizma többször megrándult. Nézte Péter tarkóját... A ladik lassan, szinte észrevétlenül szembefordult a víz folyásával. Az evezőt Kálmán erősen markolja és tartja az irányt... Péter észre sem veszi, hogy enyhén útirányt változtattak. Nem néz fel, sem a túloldal felé. A vizet kémleli, mint aki keres, kutat valamit ott, lenn a folyó medrében ... Arra mintha felfigyelt volna, hogy a ladik megingott. Úgy, mint amikor valaki feláll és aztán még egyet lép is. Hirtelen azonban nem is erre lett figyelmes, hanem arra, hogy a víz mintha körbe forogna alatta. Azonnyomban rádöbbent, hogy nem a víz, hanem a ladik forog vele. Hátra nézett volna, de abban a pillanatban észrevette a túloldalról feléjük közeledő ladikot. Nem nézett hátra, nem látta, hogy Kálmán visszaül a helyére, csak azt hallotta, amikor a másik ladikban ülő asszony kérdezi, hogy hát hozzák. Amikor az asszony meglátta a kosarat, lassú fordulással vissza irányította a két ember után a ladikját. A folyó túlodalán, amikor kikötöttek. Péter kiugrott a partra. Az asszony odaért hozzájuk, átlépett a kosárért. Megfogta, felemelte, majd kivitte a partra. Az erdőszélen emberek álltak. Rájuk vártak, hogy ma is megkapják munkájukért a rőzsét. Amikor meglátták, hogy az asszony maga cipekszik, Kálmán meg csak megy utána, rászóltak, hogy látják már, miért nem kap asszonyt, hiszen semmi figyelmesség nincs benne a fehérnép iránt. Akadt aki azt mondta, hogy figyelmes ember Kálmán, csak nem mindenkihez. Ekkor mintha Péter és Kálmán tekintete találkozott volna. Elhallgattak. Az idegen asszony a gáton állt az öt kosár mellett. Kocsira várt. Az emberek megkezdték a rőzsekévék széthordását. Külön rakták, ami a víztársulatnak járt, és külön még tíz rakást. Tíz csoport vágta ezen a szakaszon a cserjét, a surját és ásta ki a kiszáradt fatörzseket, nyeste a fákat. Tíz csoport szegényember, akik téli tűzrevalőjukat keresték így meg részesedéssel a vfztársulatnál. Ilyenkor kevés beszédűek az emberek. Mégis amikor a töltésen várakozó asszonyért megérkezett a kocsi, valaki megjegyezte, jobban is tette Kálmán, hogy nem kerülgette azt a menyecskét, mert az a szálas atyafi, aki kocsijával elvitte, nyilván számonkérte volna. Ez a megjegyzés is válasz nélkül maradt, mint ahogy a többi is, amely ilyen értelemben elhangzott Az emberek nem tudták milyen érzésekkel küszködik, milyen rettenetes gondolatok kavarognak Kálmán fejében. Nem szól semmit, tűri, hogy állandóan azzal bántsák, hogy nem mer megnősülni. A célozgatásra mindig találnak valami alkalmat. Máskor is így volt ez, lehet hogy még durvábbak voltak, akikkel együtt dolgozott, lehet, de akkor még nem érezte, milyen is az asszony ölelése. Estefelé, amikor a szokásos időben félbe akarták hagyni a munkát, Kálmán azt mondta, ha így haladnak, még holnap se lesznek készen. Jobban tennék, ha kissé tovább dolgoznának. Ekkor már érezte és tudta, hogy csak este, hazafelé menet történhet meg az, amire már napok óta készülődik, mert az éjszaka jó segítőtárs a bűnben. Az este pedig eltakarja Teréz szemében az örömöt... vagy a vádat, ha megtörténik ... Ismét felvillant előtte az a nap minden eseményével, amikor Pétert a viztársulat székhelyére hívták. Akkor, azon a forró szerelemtől megszépült éjszakán érezték Terézzel, hogy nem élhetnek egymás nélkül. Annak már három hónapja és azóta mennyi vágyat öltek egy-egy lopott pillantásba, egy-egy röpke csókba, a vággyal teli álmatlan éjszakába... Várták ezt a mindennapi átkelést a folyón és érezték, hogy valami mégsem úgy lesz, ahogyan szeretnék, úgy hogy bűn nélkül történjen. Aztán, amikor néhány pillanatra magukra maradva szót váltottak, csak idegesség, vádaskodás volt a szavuk és uszítás volt a tekintetük tükrében. Ma reggel is. Mit hoz 3 ma este? Örömöt, vagy vádat? Ha ma este is hazaérnek mindketten, végleg összeroppan minden. Majd — Senki nem kell nekünk, csak ketten leszünk, jő? — Igen. — Idejövök, mihelyt eltűnik a hó és kibukkannak a földből az első hóvirágok, jó? — Jó lesz... Elengedte a lányt. Az hirtelen kisebb lett. Mintha megijedt volna saját boldogságától. Talán csak álmodta mindezt. Szieme előtt minden ködbe szürkült — Hányadika van ma, milyen hónap, milyen év? — kérdezte aztán. — Nem mindegy? — válaszolt a fiú. — Ez a pillanat az örökkévalóság kezdete. — Csodálatos pillanat gyün.vörű pillanat... — Gyönyörű — mondta a fiú és síbotjával a hóba karcolta: SZÉP VAGY, PILLANAT! Aztán eldobták a sítalpakat. A közeli, höbolyhos bokorhoz mentek, rádőltek, táskájukat pedig napfény-puhította ágra akasztották. Esteledett. Aztán reggel lett Űj nap virradt Az ő napjuk ... A lankákról már eltűnt a hó. Csak itt, a legmagasabb domb lábánál feketéllett még a tél nyoma. A hó megőrizte a sítalpak és botok vonalait, s fekete vízzel írta ki a természet: SZÉP VAGY, PILLANAT! / Aztán ezt is elmosta egv. a hegyekből lezubogó patak, kibukkant a vidám-zöld fű, fejüket kidugták a lilás-fehér hóvirágok is. De senki sem jött értük .., Ferencz Győző fordítása vacsoráznak, Teréz elmegy mellette, és már csak úgy véletlenül sem érinti meg a kezét, nem ül úgy asztalhoz, hogy néha egymáshoz simuló lábuk melege megszépítse a közelséget. Utána a gátőrház másik végében rideg legénylakása várja... És ha megtörténik, és egyedül ér haza, meddig tart az öröm és meddig tépi lelküket a folyón történt tragédia. Az emberek azt mondják, ők nem maradnak későig. Minek? Hiszen holnap is lesz idő, ha nem holnap, majd holnapután. Kitelik a télből. Várjon a társulat az elszámolással. Miért kell éppen vasárnapig kazalba rakni a rőzsét. Aztán azt is mondták, hogy egész nap fúj a szél. És este későn szeles időben a lélekvesztő rossz ladikokon veszélyes az átkelés. Az alkonyatban odaátról három ladik indult vissza. Induláskor Péter akart evezni, ő akart hátul maradni. Aztán mégis előre ült. Ök ketten az utolsó ladikban indultak. Kálmán a szeles időben megfeszített erővel evez. Érzi, hogy ez a nap ip elmúlik, ez az utolsó nap, az utolsó alkalom és utána minden elveszett... A ladik lassan siklik a többi után. Senki se néz vissza, csak előre. Péter, most is, akárcsak reggel, ül a ladik orrában és a vizet nézi. Rövid idő után aztán, úgy mint reggel, csak kissé erőteljesebben fordul a ladik ... a víz folyásával új irányt vesz. Péter érzi, hogy irányt változtattak, de nem néz hátra. A ladik a víz sodrásával délnek tart. Péter csak nézi, nézi a vizet. Azt is észreveszi, hogy mögötte Kálmán • megmozdul ... Feszült várakozással, csak ül. Idegeiben ott rezdül minden mozdulata az úszó és enyhén megbillenő ladiknak ... Vár... Semmi. Péter lassan megfordul. Meglepődik. Aztán riadt döbbenettel arra eszmél, hogy Kálmán nincs a ladikban. Valahol kissé feljebb, ott ahol talán irányt változtattak, mintha kavarogna a viz. De semmi más... Kiáltana az embereknek, de lassan lerogy a ladikba és maga elé mormolja: én készülődtem, ő bátrabb volt.