Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-10 / 184. szám

A

múlt éjjel — beszélte Hlatyi Barna illusztris írótársam, — kimentünk a Dunára. Baráti társaságban, késő éjjel a sötét Dunára. — Jót fog tenni idegeinknek! — szólott egy fiatal hölgy, barátaim társaságában. Egy fiatal hölgy, akit sohasem láttam idáig, de aki nyilvánvalóan a kapitánynő szerepét Játszotta a csónakázók társaságában. Nem tudom, hogyan jutott ehhez a magas pozícióhoz. Valószínűleg kiváló szakértelme révén. Nem is szólván egyéb erényeiről, bátorságáról és energikus fiatalságónak szuggesztlvitásáról. De nem kutatom érvényesülésének, s parancsnoki varázsának titkait. Jó magam is, noha nagyobbszerű lelkesedés nélkül, de szinte ösztönösen engedelmeskedem neki. Mindjárt sejtettem is, hogy ezt az éjszakai kirándulást a sötét Dunára a fiatal hölgy kívánta. Időközben megtudtam, hogy Irmának hívják. — Azt fogjuk hinni — mondta —, hogy a Léthé vizén hajózunk, s el fogjuk felejteni a múltat. Megvallom, ez a magyarázat, a múltak felejtésének ez a tündéri ígérete tetszett nekem — folytatta Hlatyi Barna illusztris írótársam. — Még sohasem voltam a Dunán éjjel egy csónakon. Soha nem is képzeltem, hogy ebben részem ls lesz valaha. Magát az éjszakát, mindenféle változatban, számtalanszor áthajóztam, mint egy óceánt, de valóságérzetem Jóval alul maradván költői fantáziámon, egyenesen kizárta azt, hogy egyszer éjnek Idején a Dunán legyek, egy csónakon. Mindig úgy gondoltam, hogy ez halászoknak való dolog. Igaz, hajdan egy nyári estén kiszálltam a Balatonra egy vitorláson, egy szakavatott hajósemberrel. Nem volt mitől tartanom, olyan gyakorlott, s megbízható hajós volt, s mégis úgy éreztem, hogy az életem utolsó estéje. Hogy valahová — az örökkévalóságba vitorlázom féllodalt dőlve a vízen, a ködbe borult partok között, valami ösztönös kétségbeesésbe, utolsó sóhajommal, a tihanyi apátság felé, ahonnan egy bencésprofesszor barátom búcsúja int felém az ablakból, ad memóriám aeternitatis. Azóta megfogadtam, (ha ugyan még erről szó lehetne egyszer), hogy soha többé amíg élnem adott, nem hajózom éjjel. De söt nappal se többé, ha jól emlékszem fogadalmamra. De immár szeretvén Irmát, az első pillanatban megszeretvén Irmát, a végzetes szenvedély mámorosságában elmentem az önfeláldozásig. Elmentem volna nem is az éjjel Dunáig, de csakugyan a Léthé vizéig a sötét pokolba, • lemondva egy Jobb jövőről, vagy éppen egy Jobb jövő áhitozásában, Irmához fűztem silány polgári sorsomat. Kis csónakéhoz fűztem sorsomat Mint rendszerint mikor az ember önmaga ellen cselekszik, kész voltam a legvégsőkre. Még arra Is vállalkoztam, hogy evezni fogok. — Tud evezni? — kérdezte Irma a maga drága hangján, azzal a kétkedő gyöngédséggel, ahogy olykor a nők már eleve elnézik az embernek valami képessége hiányát — Nem tudok, — feleltem őszintén, — de azért fogok, — Ismételtem. — Nem baj, — szólott Irma, — a többlek tudnak és amúgy ls én leszek a vezérevezős. Mindenesetre lássa, az eveznitudás ls azok közé a dolgok közé tartozik, melyek bizonyos értelemben hozzásegítik az embert az élet megismeréséhez. Szomory Dezső ÉJSZAKAI KIRÁNDULÁS Két évforduló kapcsolja össze az itt következő írás alkotóját és modelljét. Nemrég, június 2-án emlékeztünk meg a magyar expresszionista próza sajátos művészének, Szomory Dezsőnek (1869—1944) centenáriumáról, holnap pedig, augusztus 11-én lesz negyed százada, hogy eldobta magától az életet Juhász Gyula „önkéntes titkárnője", Kilényi Irma (1891—1944), akinek ötvenedik születésnapjára ajándékul szánta az író az Újság 1941. július 5-i számában megjelent tárcáját. Kilényi irma 1918 forradalmas napjaiban kereste föl levelével elóször a költőt, Juhász Gyulát, és szegődött 1919 őszén életmüvének szolgálatába. Lírája iránti rajongásból vállalta a költőnek és műveinek adminisztrálását, relikviáinak gyűjtését. Fáradhatatlan és áldozatos buzgalmának gyümölcse, gazdag „Juhász Gyula Múzeuma" 1944-ben nagy kárt szenvedett, ma már csak töredékében van meg a Somogyi-könyvtárban, de még csonkán is nagy kincs. Ez őrizte meg Babits és Kosztolányi Juhászhoz írott leveleit is. Barátnőjét és munkatársát, Vajda Bélánét, valamint Vajdáné leányait és kicsiny unokáit azon a huszonöt év előtti szörnyű nyáron vagonokba zsúfolták. Kilényit bántotta, hogy nem tudta megmenteni a később valóban elpusztult kicsiket, és a rászakadt magányban, szeretteit nélkülözve, kétségbeesett. Követte kedves költőjét a maga választotta megsemmisülésbe: a Kárász utca 14. számú házban, a harmadik emeleti 13. sz. lakás erkélyének ablakkilincsére akasztotta föl magát. Napok múltán találtak rá. P. U Mit akart mondani ezzel a sportbölcsességgel, nem tudom. Csak éppen azt a kis fényt láttam a szavak homályában, ami angyali lényét megvilágítva, valahogy közelebb hozta hozzám. Közelebb hozzám a filozófia területén. Közelebb hozzám Pascalban. — Irma — mondta elborulva, — Irma, az ember azt hiszi gőgjében és hívságában a nyomorult ember, hogy megismerheti az életet Holott az ember nem tudhat semmit, nem ismer semmit Még a bajnoki evezős sem ismer semmit Bajnok létére még önmagát sem. Olykor annyit el lehet érni, de ezt is valahogy véletlenül, hogy az élet elárul egy szemernyit a dolgok ÜtkaibóL A tiszte valóságot, óh Irma, * nem lehet megismerni. — Nagyon mély a Duna? — kérdezte Irma, mikor Óbudán, a hajógyári kikötőben, beszálltunk egy csónakba. Mint aki a tiszta valóságot kutatja, úgy kérdezte ezt Irma. — Oh, biztosan nagyon mély, — felelték barátaim, akik csendesen jöttek utánunk az éjszakába. — Már nem is lehet mélyebb! — mondtam és megremegtem a tulajdon hangomtól, ahogy a víz csobogásába keverten, elhangzott a csendben. Elhangzott és visszhangzott a csendben. Ügy megtörte a csendet, mintha kiáltottam volna. Néhány lámpás világított a parton, • a keskeny vizet a kikötőben, az egész medencét a maga sima és sötét tükrével a jégtörők között, valami halotti atmoszférába vonta. Igaz, a kikötő mélyen, a nyílt Duna irányában, egy magas ívlámpa tűzött az éjszakába, hideg és merev sugárzással. Dé ez a fény ezen a halotti atmoszférán át még kísértetiesebbnek tűnt, s fokozta a mély távolok homályát Mindenütt sötét volt a változó félhomálylyal, Jobbról és balról a partok vonala mögött És valahonnan a sötétből, félénk hangomra, ami elhangzott és visszhangzott a csendben, egy kutya ugatott Egy nagyon mérges kutya valahonnan a sötétbőL De ez még a szivemhez szólott, ez a hang, mint az utolsó üdvözlet a szárazföldről, az élet nyugalmából és boldogságából. Mint egy utolsó hang a rendes polgári életből. Már akkor kiértünk a jégtörők közül, az éjjeli végtelenbe. — Olvasta Juhász Gyula verseit? — kérdezte Irma váratlanul, mintha egy szalonban ülne, egy fotelben, egy teáscsésze előtt. Ügy kérdezte ezt, hangnak és hangsúlynak, érzéssel kevert sóhajnak olyan sérthetetlen szentségével és nyugalmával, hogy ezt nem is tudom mondani. Finom női érzékre vallott, merném mondani, a legfinomabb művészi érzékre vallott, hogy a csend, a táj, az éjjel és a széles folyó szépségét, kis csónakunk bús magányosságát négyünkkel a csendben, a tájban, az éjjelben és a széles folyón, ahhoz a másik szépséghez csatolta, ami a költészet. Ezt az egész fájdalmas költészetet az éjjelben és csendben ahhoz a másik fájdalomhoz, ami túl ezen az éjjelen és csenden, a Juhász Gyula világa lehetett, egy másik éjjelben és csendben, a lelke fényével és homályával egy másik bárkán és egy másik végtelenben, egy másik folyó árján, magán az életen. S ehhez a nagy képhez a szivünkben, s emlékeinkben s ezekhez a titkokhoz körülöttünk egy kis lámpa fénye rezgett a csónak orrán s a vizén. Hogyan fog nekünk ez a kis lámpa világítani ezen az úttalan folyón, ebben a sivatagban? — gondoltam szívszorongva és eveztem. A víz folyása Irányában eveztem, lefelé a vízen. Éreztem, így könnyebb evezni. — Fölfelé evezünk! — mondta Irma. — Hát persze, hogy felfelé! — szóltak rám barátaim. — Magának nem is muszáj evezni, — mondta Irma, s inkább csak éreztem, mint láttam, hogy nekem szól, felém fordulva. — Tegye be az evezőt a csónakba s üljön nyugodtan — fejezte be a maga dallamos hangján a vízen és a sötétben. Ekkor, ahogy nyugodtan ültem s a többiek erőteljesen eveztek, egyértelműleg és egyazon tempóban, hirtelen, észak felől, a sötétből, egy még sötétebb tömeg emelkedett elő, halvány fényekkel megtűzdeltem Egy sötét tömeg, mint egy sötét hegy tűnt fel a sötétben, kis sárga és piros csillagokkal. , — Nézzék csak! — mondta Irma. — Egyenesen nekünk jön. Ez egy nagy hajó, amelyik nekünk jön. — Egy igazi nagy hajó! — mondta az egyik barátom. — Egy igazi nagy hajó, amelyik nekünk jön, — mondta udvariasan, hogy Irmának igaza legyen. — Ez a bolygó hollandi! — mondta a másik evezősbarátom, aki wagnerista volt — Bátran feléje! — kiáltotta Irma, — mind közelebb feléje, hogy meglássa a lámpásunkat. — Inkább talán álljunk meg! — kockáztattam meg, mint bátor hajós. — Ami biztos, az biztos! — tettem hozzá ösztönösen. És néztem a sötét végtelenben egy-egy gyér csillagot a fejem fölött. És a gyér csillagok között azokat a palakék felhőket az égen, melyek foszladozó árnyaikat a víz színére teritették, mint fátylakat egy tükörre. A víz fodra itt-ott, csillogón a palakékben, mint a tört üveg sodródott örvénylések felett, s kavargatta magával ezt a sápadt fényt, míg beomlott vele a mélybe. És néztem a fekete tömeget, ami közeledett, piros csillagával a sötét végtelenben. — Evezni! — kiáltotta Irma s maga is csapkodta a vizet a vezérevezővel. Egész nagy víztömegeket csapkodott föl forgatagos barázdák felé, melyek súlyos hullámokká dagadva közeledtek. — Én bízom Istenben! — mondta evangélikusán azzal a vallástan! emlékemmel, hogy a hit négy ajtón át jön be az ember lelkébe: apa, anya, pap és Isten, akik mind sajnos, olyan messze vannak e percben. Azontúl, nem szóltam egy szót, csak vártam. Megadva magamat sorsomnak, csak vártam. Még éreztem ugyan a lelkem mélyén, hogy szeretem Irmát, de már semmi jót nem reméltem ettől a megszállottságomtól, s egészen más sorsomat vártam. Hajdani balatoni estém is átvillant az agyamon, még egyszer láttam a szakavatott hajósembert, a vitorla alatt, nem tudom, micsoda drámaiságban. Azonfelül mit éreztem? Valami olyasfélét éreztem, hogy az igazság nem a szavakban van vagy az emberek érzelmességében. Az igazság a lélek tehetetlenségében van — valami Ilyesfélét éreztem. De már akkor a nagy hajó, az igazi nagy hajó elvonult mellettünk, súlyosan és ünnepélyesen. A kerekei zúgtak, vastag füst szállott és a hullámok felénk torlódva, vigan táncoltatták kis csónakunkat négyünkkel a Dunán. Messziről a foszladozó felhőzet alatt távoli partokról a láthatárban, talán Szentendre felől, kis fények pislogtak bágyadtan és reménytelenül. S megint csend volt a tájban, a vízen és az éjszakában. Akkor Irma bevonta az evezőt, s odasiklott elém, a lábamhoz a csónakban. Ez olyan volt, mint egy szobormű, ahogy ült a lábamnál, s felnézett rám. Mint egy Rodin, ez olyan volt. — Olvasta Juhász Gyula verseit? — kérdezte megint, az arcával a térdemen. Siklós János: Mesélő levelesláda Negyven esztendőt szolgáltam, tavaly őszön nyugalomba vonultam. Igaz, még elég jó erőben vagyok, sötétzöld színemet nem szítta meg a nap, csukló zsanérjaim jól forognak, kis ablakom ls ép. Itt függök az utcaajtó mellett, két kerítéslécre szögelve. A napok mindig egyformán jönnek és mennek el. Pontosan járnak, nem késnek és soha nem sietnek. Régóta figyelem, az évszakok változását, az egymásba csúszó nappalokat és éjszakákat Míg fiatalabb voltam, bcleszelesedtem a munkába, nem érkeztem gondolni ilyesmivel. Csak vártam a postást meg az újságost tudtam, hogy aztán rám terelődik a figyelem. Elhajtják a félfordítót, kinyitják az üvegajtót belekeresgélnek a gyomromba, s én boldog vagyok, hogy szolgálok. Annak idején úgy vettem, hogy a kötelcsségcsinálás a legjobb orvosság, attól megvidámodik még a fa is. Láttam sok-sok ezer reggel megérkezését. Frissek, nedvesek, erősek, különösen júniusban. Vörös-fénytelenül fölérkezik a nap a nyárfasor derekára, úgy tetszett ilyenkor, hogy erőlködik szilajul, mintha nem birná a fölfelé terhet Csak áll, áll a fatörzsek mögött alja-széle még a rozstábla körül kerül, aztán igen lassan enged följebb, följebb. Igyekvésében, dolgában bele fehéredik, néhány bágyadt sugár megérinti kis ablakom üveglapját Néhány perccel később meglódul, szorgosabbra fordul a járása, igyekszik föl a nyárfa tetejébe. Minden éjszakán győz a nap, meghozza a hajnalt. Megszépíti a szürke virradatot teleszín, tiszta fénnyel. Pontosan jön, még nem tévedett, nem kel korán, nem érkezik későn, útját még soha nem vétette el. Mi is lenne, ha egyszer megtévedne a nap, valahogyan eltérne szokásos útjáról valamelyik másik égi csapásra fordulna? Szerencse, hogy nem feledékeny eszű emberek igazgatják. Ilyesmi bolondos gondolatokkal töltöttem az Időt, aztán a postás várására fordult a figyelmem. Először az újságos érkezett. Gazdám csoszogó lépteit hallottam, az újságot mindig nagyon várta. Néha ott a kerítés mellett kezdte olvasni és annyira elfelejtkezett magáról, hogy a déli harangszó verte el onnan. Ilyenkor biztosan jó újságot csináltak az újsággyártók. Egyszer valamilyen prímásról olvasott és félhangon dörmögött el egy strófát. Még emlékszem a hangokra: „A prímás uralkodott. Estétől-éjjel négy óráig a prímás jelenléte mögé szorult minden és mindenki; kisasszonyok és miniszterek, pincérek és helyi előkelőségek. A zenész élvezte a hatalmát, amelyet a hegedűjévvel és megjelenésével tett elvitathatatlanná. A műsorközti szünetben a zenekar mögött nyíló ajtóban eltűnt a közönség elől. Nem ment asztalok közé és nem hajbókolt. Borravalót, meg egyéb ajánlást: „na Itt van két liter, igyál" — tapintatos, de hideg mozdulattal elutasított Az előkelő adakozó ilyenkor sunyi sértettséggel elszégyellte magát. Ráfogták, hogy különc. A rangosabb vendégek sehogyan sem tudták elviselni, hogy egy prímás áll a középpontban. Miféle dolog az, hogy egy muzsikus, aki még csak nem is cigány, olyan arisztokratikusan viselkedik, mintha több volna egy szórakoztató hoppmesternél. Viselkedjen úgy. mint a többi prímás, bokázzon és hndongjon, vedelje a megajánlt bort kurjongasson a vendégek kívánsága szerint... akkor el'smerjük tehetséges vonóját..." Gazdám a sajáf gondolatát mon-toottn ott, főiig hangosan: „bolond zenész, azt hitte, hogy ölég a vonó. meg a négy húr." A leveleket Inkább a gazdaasszonyom várta. Hivatalos iratok nem Igen érkeztek ide, legfeljebb adóügyben, víz meg kéményseprő díjak befizetésére fölszólitás, vagy tüdőszűrésre behívás. A levelek a távolra került fölnőtt gyerekektől jöttek. Szépen írtak, mindig írtak. Állandó várakozást, örömöt teremtő levegőt hoztak ezek a finom fehér borítékok. Büszke voltam magamra, mivel a derűteremtésnek én is részese voltam. Figyeltem asszonyom sápadt, redős arcát, amikor elolvasta a föladó nevét Ideges, szomorú vonásai ilyenkor megenyhültek, zöldes-barna szeméből jóságos meleg fény áradt. Pici ,eres kezeiben forgatta a borítékot aztán gyors, sederintő járással, fiatalosan ment a lakásba. Tudtam, hogy most jól eső, szép percek következnek, talán függetlenül a levél tartalmától. A világban kószáló gyerek valamelyike ide varázsolta Európát vagy Szibériát; szubptrópusi éghajlat minden pálmáját és magnóliáját; negyven fokos hideg kemény csikorgását vagy a tél múlását. Visszaloptak ide a régiből, a gyerekkorból valami kedveset, bájosát, fölidéztek életre szóló emlékeket. A ráncokba húzódó kis szemekből kicsordultak a könnyek, nem tudtam megítélni, hogy az öröm vagy az elmúlás riadalma korbácsolta az érzéseket. Föltámadhatott újra a gyermekelért életét föláldozó szent anya keserves, gyötrelmes és oroszlános, kálváriásan keresztes és madonnásan szép életviadalának egy-egy villanata? Szép és nyugalmas merengés következett egy-egy levél elolvasása után; olyan volt ez, mint hivőnek a gyónás és áldozás. Megtisztulást hozó órákat, az öregség nyűgétől és a magánytól való szabadulást nyújtottam én működésem utolsó évtizedében. Élt itten egy érdekes fiú. előttem nevelődött föl. Sutytyó legényke korában elkerült a háztól, hányta-vetette a sors. de mindig vtssza-visszaért ide Hasorla'os volt az anyjához: küiső'eg az arcuk, szemük, meg az orruk, az egyik idős a másik fiatal, de névformák voltak. Szomorú tekintetükből mindig valami riadteág-elszántságféle. csüggedés és föleszmélkedés belső játéka áradt. Ideges, szorongó természetükben ezer körömmel munkált a külvilág, parányi jelenségre ls rezdültek, mint a szeizmográf. Talán az