Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

MÓRA MŰHELYÉBŐL Gombó Pál P P M

órának van egy kötetben meg nem jelent, s még Vajda László kitűnő bibliográfiájában sem szereplő cikke 1908ból Plágium-tudomány címmel. Arról szól, hogy „minden fa megkapja a maga hernyóját", minden írónak kijár a maga kutatója, aki kideríti, hogy az író mit honnan lopott össze. Ez így persze irónikus, öngúnytól sem mentes megfogalmazása annak, hogy a kutatás számára valóban izgató és mindig érdekes, megtudni, íróink milyen forrásból merítettek, és — ez még íontosabb — az elődöktől vett tárgyat hogyan formálták át saját ízlésük, világlátásuk, eszméik szerint. A népköltészet és a középkori irodalom nem is törődött az eredetiséggel. Sem Moliére, sem Shakespeare nem volt „eredeti" a mai fogalmak szerint: témáikat egyaránt merítették ókori szerzőktől, legendákból, mesékből, élő szájhagyományból, vagy éppen elődeik, kortársaik gyöngécske műveiből. A modern irodalomban Anatole Francé alkalmazta és fogalmazta meg az elvet: témáimat onnan veszem, ahol találomI Móra, bár nem mondotta ki, szintén ezt vallotta. Tárcáinak, elbeszéléseinek témáját, regényei egy-egy motívumának, epizódjának tárgyát megtaláljuk a népköltészetben, a világjáró anekdoták között, mint ismert „vándormotlvumot", középkori legendáriumokban, sőt mi több: írótársainak, Tömörkény Istvánnak és Juhász Gyulának elbeszéléseiben, tárcáiban. Csak néhány példát. Először pár szólást. A hitvány bort adó szőlőről Móra is sokszor leírja a Tömörkénytől tanult paraszti átkot: Verje el az isten a tövit útrul útra ... Szinte Idézi Tömörkénytől a paraszti esztétika elvét: Nem az a szép, ami szép; ami nekem tetszik, az a szépI Az is gyakori mondás Móra műveiben: sönkit se köll a hifiből kiverni; Tömörkény űgy írja: zavarni... A homoki ember egyszerű tréfája a városival, aki panaszolja kint járván, hogy nagy a homok: nem nagy az, inkább kicsi, de — sokl Az a népetimológikus tréfa, hogy foga van az üdőnek; 14 fog az idő —, szintén Tömörkényiül való megfigyelés; Móra Is fölhasználja. A „hazulrul gyüjjék kend" jelképes mondókát (hogy ti. akkor otthonról hozzon is valami ajándékot a hivatalbéliek számára) ugyancsak Tömörkény művében találjuk először. ö használja az alelölüló szót, amely Mórának annyira megtetszett hogy többször is él vele. Ir a Jupiter meglövöldöztetése című Móratárcából ismert esetről, a Szeged fölött elhúzó Zeppelin históriájáról is. Tömörkény irja meg azt is elsőnek, hogy Tápén a lányok leszíjjazzák a mellüket, nagyra ne nőjön, mert az a helyi erkölcsi szemlélet szerint világi hivalkodást jelent, parázna hajlamot. Móra a Négy apának egy leánya című regényében fölhasználja ezt is. Vasút akar lenni — Ilyen cimmel Tömörkénynek is, Mórának is van novellája. Az egyik 1912-ből, a másik 1925-ből. A tárgy szükségképpen hasonló — a kisvasúiról szól —, de részleteiben persze teljesen eltér a két írás egymástól. De a cím Móra kezén nyilván Tömörkény-ihletés. Ugyancsak Tömörkény megírta már, hogy a tanyai asszony „csökélyli" Árpád apánkat Munkácsy Honfoglalás cimű képén. Móra Szél ángyó szájába adja a paraszti ideáltípus e jellemző kritikai megnyilatkozását. Tömörkény 1916-ban írta János a földdel című kis karcolatát. Talán ő is, Móra ls, Tonelli Sándortól hallótla a történetet, aki a fronton maga volt tanúja a jelenetnek. Utóbb, 1920. június 23-án a Dugonics-Társaságban A magyar föld legendája címmel el is mondta. Egy rejtély azért még van. Ugyanez a motívum megtalálható Tamási Áron Siratnivaló székely című elbeszélésében ls: Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt: — Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének. Honnan vette Tamási? El kell hinnem, hogy talán ő is Tonellitől: hiszen a székely író mint ifjú tiszt a szegedi negyvenhatosok között járta meg a frontot! Juhász Gyula riportot írt 1924. június 22-én a makói elemi iskola vizsgájáról. Ebben írja: Először olvasás van, Petőfi Sándor életét betűzik, lelkendezve, néhol akadozva, és a nagy ember alakja, sorsa mondatról mondatra nő, nő, a kiskőrösi bölcső ringásától a segesvári közös sír dübörgéséig... A hazafias lelkedesés... — rebepi a p öttőn Kovács Kása Jani, mire az elnök úr szelíden megkérkezi: — Hogy is »an az, fiam? Nézd csak meg jobban egy kicsit! — A hazafias lelkedesés — sivítja még nagyobb buzgósággal a gyerek. — Lelkesedés, fiam, lelkesedés! — A hazafias lelke desé s — töri ismét a nyelvét, és negyedszer is csak l e lk e d e s é s az... Móra Parasztjaim című értekező prózájában, amely 1931-ben jelent meg, ezt az epizódot, mint egy tanyai vizsgán tapasztalt emléket adja elő. Buborék Tallas Andriska Mátyás királlyá választásáról olvas — nekiszilajodva: — Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt leldekeséssel... — Megállj! — akasztotta meg a tanító úr a háromarasztos hun utódot. — Nézd meg csak jobban azt a szót. Andriska szót fogadott, és így igazította helyre magát: — F elkönt lelkedeséssel... A tanító úr összecsapta a kezét. — Ja), de szégyenlem magam, Andriska! Hát nem tudod te elővenni a szemedet? lífhogy nem tudta, szegény kis szittya! Űgy elővette két bogár szemét, hogy majd kidülledt, még a nyelvecskéjét is kileffentette nagy igyekezetében, s most már csakugyan ráhibázott az igazságra. — Fölkent leselkedé ss el — vágta ki fennkölt lelkesedéssel. Ez a példa arra ls jő, hogy szemügyre vegyük a fontosabbat: hogyan alakított Móra forrásán. Juhász Gyula újságírói, riporteri föladatot végzett: színesen, de a valósághoz híven ragaszkodva leírta a makai vizsgát. Móra költött, de „a valóság párnáján álmodva": a készen kapott magot fantáziája és eredendő humorérzéke szerint fejlesztette tovább, sőt időszerű politikai ízt, iróniát is kevert belé. Míg Juhász nebulója kitart a lelkedesés mellett, Móra újabb tréfa-forrást lelt a szó további változtatgatásával, s a tanyai gyerek további gyötretése során újabb népetimológiaszerű olvasatot teremt: leselkedés. Nemcsak jó szójáték ez Mórának, de kiválóan alkalmas mondanivalója tartalmi elmélyítésére is: kifejezi, hogy a lelkesedésre még véletlenül sem tud ráhibázni szegény kis magyar, mert ez számára idegen szó; keres hát olyat még, ami neki értelmes! Mindezt Móra fokozza, hogy a hazafias jelző helyébe is olyat fundál ki, amely a jelzett szóhoz hasonlatosan értelmetlen a népnyelv számára, és szintén alkalmas „értelmessé" alakításra. A példákat szaporíthatnám. A Harmadikon című novella népek közötti barátságot ugyanazzal a példával hirdeti, mint Tömörkény a Faj és felekezet című tárcájában. A Tápéi diplomaták megtalálhatók György Lajos anekdotagyűjteményében — Rátóti követek címmel. Ugyanitt Csalárd asszonyok a címe annak, amit Móra köteteiben Az Asszonyok Tükréből cimű írás visel. A Hol termett az istenáldotta búza? című írásban meg azt meséli el, amit Tömörkény A tanyai ember Ág Illése című cikkében. Móra itt éppen azt mutatja meg, hogy amit a kunágotai tarlón a kalászszedő Mári nénitől hallott, s mint a búza meséjét megírt, mennyire ősi közkincse az emberiségnek. Kitűnő ötlet volt ez tőle: a forma adekvát a tartalommal. Az Ág Illés história (hogy a tanyaiak Achilles történetét pár év múltán mint Ág Illés nevezetű huszárgyerök kalandjait mesélik vissza), Tömörkény után űjra való elmondása pontosan azt illusztrálja, amit az író egész írásával képviselt: a motívumok vándorlásának, tudatos írói alkalmazásának jogosságát. S miközben magyarázta, meg is valósította! Péter László EMLEKMU Aslbotsn japán városka p arkjában Tosltaka Kawahara fORorvos párját ritkító emlők müvet építtetett abból az 54 ezer emberi fogból, amelyet több mint húszéves praxisa során kihúzott. „Eljön az idö — j elcntette kl az újságíróknak — amikor ezt az emlékmüvet nagy idegenforgalmi látványosságként fogják mutogatni". (Hír a Lud-ban.) — A November 7. térre? utakkal, ezüstvonattal. Oda nem fogják engedélyez- Ugyanis aztán felvás ... ni — mondotta gondterhelt arccal az Országos Pénztár igazgatója. — Űgy gondoltam, hogy a torony négy karcsú lábon állna, amelyek a négy -ma kertesített járdaszigeten helyezkednének el. Higyje el, csak díszítené a fővárost — magyarázta Temérdek Tódor. — Na igen, így talán menne. Ha van acélkapacitás. — Az első emeletet carrarai márvány borítással képzelem Jól menne a kiállított szövetekhez. Ugyanis a negyvenes évek elején én textilnagyker... — Minket a kedves megrendelő magánügyei nem érdekelnek — vágott közbe az igazgató. — Ha jól értettem, a költségeket az első.szintig lírában tetszik fizetni? — Lírában. A második szint: üvegfalak, meleg barna bársonyfüggönyök. A melasz színe. Az infláció Idején ugyanis... — Kérem, ez talán majd az emlékmű látogatóit fogja érdekelni. Dollárból fedezi? — Dollárból. A terem közepén vitrinben áll majd a lapát, amellyel elástam. — Ó. az esztétikus lesz. A harmadik szint? — Még habozom. Talán a kerület domborművű térképét? Mit gondol? — Ó, semmi, semmi, éppen legyeket fogdostam. Mindenesetre feljegyzem: „művészi — iparművészi munka". Forint? — Hová gondol! Arany. Es talán mindjárt egy aranyművesre gondoljunk a következő szintnél. Aranyalma, aranykörte, aranyspenót, aranybab, aranyfalak ezüstCS. PATAJ MIHÁLY SZEGEDI SZABADTÉRI Felvásárolja majd a terveket. Valuta? — Ezúttal forint. Jó? — Jó, csak legyen. De önnek ugye van? — Legyen nyugodt, igazgató úr, van. A következő szint a családi életé. Belváros, ruhaszalon, mosolygó hölgyek neglizsében viaszkból. Nejem, született... — Persze, hogy született. Kész? Vagy vannak még további szintek? — Sok üveg, üveg... Persze, hogy vannak. Például a következő szint olcsó lesz, csupa műanyag. Ugye érti, mért? — Kérem, ez minket nem érdekel. Műanyag, az műanyag, majd meg tetszik jelölni a fajtákat, a kivitelt és főként a valutát. — Megint csak forint. Fel tudnak egyébként erre a szintre szállítani egy autót? — Ha a torony négylábas lesz, majd az egyik lábba beszerelünk egy teherfelvonót, akkor megy. — Mind a négy lábba. Ne kíméljük a költségeket. Namármost egy szint lesz még világtérképpel, mondjuk platinából, drágakő-berakással az olyan nagyobb városoknak, mint Bécs, Róma, Párizs, München, ahonnan csemp... — Csempét ls adhatunk. Aztán? — Aztán az utolsó szint, a torony csúcsa. Kis apart termecskét képzelek el, benne kicsiny családi házacska, nyaraló, motorcsónak, satöbbi, és egy kicsiny-kicsiny, picinyke lángossütő bódé. Valuták? — Igen, az utolsó előtti szint valuta, sokféle valuta, de mind konvertábilis, a csúcs, hazafiasan, forint. Az igazgató elégedett*? hátradőlt: — Akkor meg is volnánk.' — Köszönöm — mondotta Temérdek Tódor, majd szeme sarkában néhány könnycseppet szétmorzsolva felsóhajtott: — Istenem, ha meggondolom, hogy ez az emlékmű életem harminc esztedejének iparkodását tárja majd az utókor elé! Harminc kemény esztendő! — Látja — válaszolta az igazgató — ezen még gondolkodnunk kell. Bankunk egyelőre még a legfizetőképesebb ügyfélnek sem tudja biztosítani az utókort De talán csinálhatunk valamit. Ha megfelelő összeget tetszik elhelyezni erre a célra, annak kamataiból újság-, rádió- és televízió-hirdetésekben hívhatnánk fel a figyelmet nagybecsű emlékműve látogatására. Fenákel ludit JEGYZŐKÖNYVÖN KÍVÜL Itt élek közöttük az 1600 forintommal, és mindent elvállalok, hogy föltornázzam 2000-ig. Zongorázni tanítom a botfülű gyerekeiket, s ahelyett, hogy sorba kidobálnám őket, mert tönkreverik a zongorámat, mosolygok a mamára: taníttatni kell a fiút, föltétlenül taníttatni. Kivételes tehetsége van a zenéhez. Ezt persze csak úgy jegyzőkönyvön kívül mondom, nehogy megírja. Megépítették neki ezt a házat, négymilliót adott rá az állam. Van itt kis szoba, nagy szoba, még nagyobb szoba. Tavaly idejött egy zöldfülű népművelés szakos, öszszecsapta a kezét: valóságos paradicsom! Attól függ kinek — mondtam neki. Nem értette. Szakköröket kell ide szervezni, meg mindenféle klubokat. Külön a fiataloknak, külön az öregeknek. Itt aztán lehet élni. És utána? — kérdem tőle — ki takarítja ezt a rengeteg helyiséget? Mert takarítónőm nincs, nem fért bele a költségvetésbe. A gondnok fűt, takarít, vigyáz a rendre/ s még a székeket is összeszögeli, ha szétrúgják a lakodalmasok. Persze ezt is csak úgy magunk között. Mert maga elmegy, kint várja a Volga, de én az ócska bringámmal úgyse jutnék messzire. Nekem azután is itt lesz a kenyerem. Kenyerem? Ahogy vesszük. Tavaly decemberben bemondtam a csődöt. Ilyet még nem hallott ugye? Egyszerűen nem maradt pénzünk a bankban. Nem volt miből fizetni. A gondnoknak még kiszorítottam valahogy, mert három gyerek lóg a nyakán, de nekem már nem Jutott. Szépen karácsonyoztunk, képzelheti. Most aztán ml legyen? Karácsonyfa nélkül, ajándék nélkül, egy üveg szilveszteri bor nélkül? A fiam is Jézuska ajándéka, karácsony másnapján született, s most ünnepeltük volna a harmadik születésnapját. Lenyeltem a szégyenkezést, átmentem ide a szomszédba Gombár Imréhez. Vártam, míg az asszony kilábatlankodott a konyhából. — ötszáz forint kéne Imre bátyám. — ötszáz?! — forgatta a szemét, mintha ilyen nagy pénzt egycsomóban sose látott volna. Előtte két héttel a tsz-vacsorán szemem láttára tépett három darabba egy százforintost. — Azt mondjátok, nem merem elszaggatni? Senkise mondta. Csak mikor darabokban volt, jegyezte meg az egyik ember: — Ezt még éppen összeragaszthatod, a bank beváltja. — Hogy ezt beváltja? — és szétaprította olyan apróra, hogy kétnapi munkával se rakhattuk volna össze. — Szóval nincsen? — Hát ugye ... — Értem, Imre bátyám. Ha nincs, akkor nincs. Még egy helyen próbát tettem. Ez a másik szomszéd már egyszer kisegített a bajból. Fölfogadtam egy hakni brigádot. Hozták a Marica grófnőt, bíztam a sikerben. Egykét jobb név is volt a plakáton, igaz az előadásra már nem jutott belőlük. Arra viszont nem számítottam, hogy aznap este a két Latabárt mutatják a televízióban. Nekem meg fizetni kellett, mert előre lekötötték a gázsit. Alig zörgött valami pénz a kasszában. A szervező türelmetlenkedett: kérem a művészek föl vannak háborodva. Nem vagyunk szatócsok, hogy hitelezzünk. Szalmáéknél világított az ablak, bezörgettem. — Csak most az egyszer segítsenek rajtam. — Mennyi köll? — Háromezer. A szemük se rebbent. Az ember a belső zsebéből leszámolt huszanhét darab százast. Aztán odaszólt az aszszonynak — adjál ide a bukszádból háromszázat. Annyit se kérdeztek, mikor hozom vissza. De nem írja meg? Errefelé csupa földieper a határ. Akkora a kert, mint ez a szoba. De a földből ezresek nőnek ki. Csak lehajolnak érte. Utána begyűrik bukszába, kabátzsebbe, tiszti ruha alá a szekrénybe, tán soha nem veszik számba, mennyi van összesen. Ha kell valamire, motorra, házra, autóra a gyereknek, kihúzogatják ahonnan eszükbe jut. Szóval mentem Szalmáékhoz. Nem akartam másodszor is hozzájuk fordulni. Dehát rákényszerültem. Szalma meghallgatott, hümmgetett, még borral is kínált. — Nem jól gazdálkodik maga fiatalember. Négy hónapja adtam háromezret. — De azt nem nekem adta. hiszen elmagyaráztam. A kultúrháznak kölcsönzött, az államnak. — Lehetséges — mondta Szalma, de láttam rajta, úgysem hiszi. — A férfiembernek családos létire érteni köll a pénzhez. Hazudhatnám magának, hogy nincsen. Pedighát van — s csak úgy találomra a kabátzsebébe nyúlt. Egy marék papírpénzt lökött az asztalra. — Több is van. — A kezem mozdult az asztalon, szorítani kellett, nehogy utánakapjon. — De nem adok. Mégse adok. Mindenki abból éljen, amit megkeres. Én is abból éltem egész életemben. Ügy ültünk szenteste egy kopasz fenyő körül, s a kisfiam a gondnokhoz kéredzkedett be karácsonyfát bámulnf. Az én szüleim messzire laknak innen, maguk is segítségre szorulnának. A feleségem városi lány, apja-anyja ellenezte, hogy hozzámkösse magát. Mi,csoda örömük lett volna, ha most beállít az unokával és enni-inni kér.