Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-17 / 190. szám

DURAI TIBOR 1514 Bihari Sándor: HAZA Ülhetek már ide, az asztalomhoz, az erkélyen a virágokat, polcaimon a könyveket bámulhatom, — a távolság kioldoz, felment, mert lett villamosszék megint a nyugalom, a rendbe-rakott lét, belül a négy falon. Nem tudom megtartani magamba* az országutakat —: kinyílnak, megbizsergett tenyerem egy sarokház, hegyek oldalán a verssorokat rakják össze a lombok folyvást, üzen egy illat, mely a randevúra pontosan megérkezik, ahol itt vagyok sohse lehetek teljesen itt Azt hiszem, minden föld-darabon feliratlan is ez áll: Átmenő forgalom. Felütött sátrak a városok, s honfoglalás csak az, az a gondolatom, melyben a szétdobált történelmek és kontinensek találnak rendet, az idő nyit határtalan hazát Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk! — így mondja a régi Halotti Beszéd, és így mondom én felemlítve néked Zágler Józsefet Meghaltál, elmentél Zágler József. Nyugodjál békében. A barátom voltál Zágler József. Különös életed volt és különös halálod. Négyszer haltál meg. És háromszor feltámadtál. Negyedszer nem akartál. Felkértek, Zágler József, hogy említsem fel életedet itt, a családod, feleséged, két nagy gyereked és az egybegyűltek előtt. Négyre emlékszem én nagyon Zágler József, négy halálodra Józsi, felemlítem mindegyiket Az egyik halálod a háborúban volt. Együtt kaptunk behívót, együtt mentünk a vasúti állomásra. Te fogtad a bátyút kísért a feleséged, meg a két kicsi gyereked. Sántítottál, mert az első világháborúban a jobb lábadnak ment egy repesz. Nem kellett volna bevonulnod, mert a másik Zágler, a testvéred kapta a behívót, de annak hat gyereke volt és te jöttél helyette a repeszes lábaddal. Emlékszem. Zágler József, amikor bejött az állomásra a vonat és felültünk rá és kinéztünk az ablakon, sírt mindenki, sírtál te is, de aztán alig indultunk el, máris visszatolattak minket, rácsatoltak a szerelvényre egy vagont és akkor te kihajoltál az ablakon és azt mondtad, ne sírjatok, látjátok, már vissza Is jöttünk. És akkor nevettél. Aztán már nem sokat láttalak nevetni. A harctéren egyszer se láttalak nevetni. Emlékszel-e Józsi, amikor a lövészárokban a Donnál hárman haldokoltak melletted. Éhesek voltak. Nem volt már két napja egy karéjka kenyerünk se. Neked még volt három karéjod a hátizsákban, tíz méterre tőlünk a földbe elásva, oda ástad el, nehogy megegyed. Oda ástad el magadnak, hogy tartalékban legyen. És akkor már nem bírtad tovább és elmentél oda a helyre és kikapartad a hátizsákot és elhoztad a három szelet kenyeret a három haldoklónak. És ahogy hoztad, kimásztál a lövészárokbél és akkor egy golyó eltalálta a melledet. És akkor még a három szelet kenyeret odaadtad annak a háromnak, és aztán hanyatt estél, elvesztetted az eszméletedet. Nem kaptál levegőt, csak kapkodtál a száddal fölfelé. Akkor az a három megette a három szelet kenyeredet, aztán föléd hajolt és az orrodon fújták be a levegőjüket Felváltva fújták, egy órán át. Akkor megjöttek a szanltécek. Elvittek. Hárman mentették meg az életedet így haltál meg először. Józsi, és így támadtál fel. Felemlítem a második halálodat A szomszédomban laktál a falunkban, és láttam, hogy mindig, öt éven át. éjszaka mész munkába, éjszaka, hogy többet keressél, hogy több legyen a családnak. Egyik éjszaka után, amikor hazamentél a kis házadba, ettél, aztán fogtad a kapát és kimentél az udvarba szőlőt kapálni. Ott kapáltál a folyó partján, a kis szőlősödben, amikor láttad, az egyik fán a folyónál játszik egy gyerek. H. Barta Lajos: RAJTA FUTNAK A VONATOK Egyszercsak a gyerek az ágról a vízbe zuhant és segítségért kiabált. Levágtad a kapát és ruhástól nekirohantál a víznek. Kegyetlenül mély, tíz méter mély ott a víz, és amikor olvad és áradni kezd, olyan sodrása van hogy rohan. Onnan kijönni nem lehet. Viszi a fákat és bömböl, négy éve itt belefúlt a község apaállatja is. Nagyon erős állat volt. mégsem birt kijönni. Te mégis belementél, csapkodtál, vitt az ár, a kalapod leesett, úszott a vfzen, cji megragadtad a gyereket. Téged is levitt a víz, levitt egyszer, kétszer, háromszor is. A víz messzire sodort már fulladoztál, de akkor ott volt fölötted egy nagy fűzfa koronája, gyökerét a víz kiforgatta, megdöntötte. koronája belehajolt föléd és lenyújtotta egyik ágát néked. Azt te el tudtad még kapni. így támadtál fel másodszor Zágler József, ez a fűzfa volt úgy mondják, a jó emberek fája. Felemlítem harmadik halálodat Látlak téged, Zágler József az öntödében. Ott dolgoztál, ott jöttél le mindig a kúpolókhoz a vaslépcsőn, a gázos öntödébe. Facipő volt rajtad, húsz évig ugyanaz, és kopogott a cipőd, ahogy jöttél. Megálltál, nézted, a hosszú nyakú Schneider hogyan fütyül és hogyan rakja a szenet a kemence alá. Emlékszel biztos, a formakészítők mellett a falon húsz évig hosszú repedés volt hányszor szóltál már a kőműveseknek, javítsák ki, de tettek rá, olyan volt nekik, ha szóitót mint a süketnek mondott szó. Szerettelek, Józsi, de volt aki neheztelt, nagyon neheztelt rád, mert sokuknak sokszor szólták mivel nem úgy cselekedtek, ahogy kellett volna. Tudom, te jót akartát de egy kicsit nyers voltát Emlékszel rá biztos, Zágler József, egyszer, amikor két fiatal öntő az öntőedényt vitte, farudak közé szorított üstben. Hintázott a vas, és a hátsó ember erőlködött a cipelés tőt izzadt mintha gőzfürdőből jönne, akkor azt mondtad neki: „hajja, kijjebb fogja a fanyelek könnyebb úgy". Nem köszönte meg, hogy szólták csak rátott egyet a vállán és otthagyott mérgesen. Ilyenekért voltak mérgesek rád, Zágler József. Hatvanéves lettél, sokszor mondtad, tudtuk, tudták, hogy nem akarsz te nyugdíjba menni. Ez Jött nekik kéz alá. Szereztek az irodából egy hivatalos papírt pecsétet ls csempésztek rá, és ráírták az írógéppet hogy elsejétől nyugdíjaztak, ne gyere. A küldöncnek adták a levelet az kézbesítette ki neked, és amikor megkaptad, lecsaptad a martinsapkát, nem Ls köszöntél, nem ls szóltál, elmentél. És délután én már mentem hozzád, mert üzent értem a feleséged, hogy beteg vagy. Lebetegedtél. Nem is szóltál, csak feküdtél, elmentem az orvoshoz, megkérdeztem, mi bajod. Azt mondta, nincsen bajod, de ha még így megy egy hétig, meghalsz. Másnap bementem az öntödébe és akik kegyetlenek voltak veled, elmentek mind hozzád, az ágyadhoz, és bocsánatot kértek. És akkor te feltámadtál, Zágler Józsel, mert másnap már bent voltál. Felmelítem a negyedik, az Igazi halálodat. Hatvanöt éves voltál már, de csak nem akartál nyugodni, egy hónapban egy hetet még bejártál mellém dolgozni. Emlékszem, szép nap volt, sütött a nap, de nálunk még forróbb volt minden, mint szokott, ittuk az ásványvizet, felemeltél egy csatost, alig tudtam lehúzni a szádról, megittad a másfél litert egyszuszra. Mondtam is, hagyd már abba, az üveget azért nem kell lenyelni. Akkor letetted az üveget jobb kezeddel megtörülted a szádat, aztán a homlokodat. Odamentünk a kemencéhez, megráztuk a kolompot amit még te hoztál egy vezérbika nyakáról, megráztuk, hogy csapolunk. Ott álltál az edénynél, és meg felmentem a lépcsőre, felhúztam a csapolókart. Folyt, szikrázott a vas te meg álltál az edénynél, a kis lapáttal belekotortál a forróságba, hogy utat engedj a folyásnak, és aztán hirtelen, Józsi, Zágler József, azt láttam, hogy megdőlsz, és nincs tovább. Nem ls tudtam megmozdulni. Beleestél a forró vasba, az edénybe és többet nem láttunk. így mentél el Zágler József. Semmi sem maradt belőled, csak a vas. így haltál meg Zágler József. Felemlítem Zágler József, kit hagytál hátra. Itt hagytad a feleségedet, a két gyerekedet, itthagytál százhúsz négyszögöl szőlőt az udvarodban, magad üttetted, szépen gondoztad, szépen terem. Itt hagytál a konyhában négy kis sámlit, magad faragtad, magad szögelted össze, meg egy deszkaasztalt a konyha közepén. Magad csináltad, még a gyúródeszkát is. És ttt hagytál, Zágler József, nem is tudom megmondani, mennyi vasat, nagyon sok vasat, amit te csináltál, és tudod Józsi, ezekből a vasakból síneket hengereltek, kivitték a síneket a nyílt pályákra, felszerelték a talpfákra és most rajta futnak a vonatok. Rajta utaznak az emberek oda. ahová akarnak, rajta utaznak, akik szeretik egymást, hogy egy állomáson találkozzanak. Ilyen síneknek valót csináltunk mi mindig Zágler József, ez volt a mi életünk. ...Hát csak por és hamu vagyunk mi, Józsi? A suhángos füzeseket beborítja a sötétség, hiába kémlelném vesszővágó korunk nyomát. Itt jártunk mindannyian apraja-nagyja. Kosárfonás alá vágtuk a füzet, kilószámra vették a városi kosárfonók. Elkoptak azóta már a vesszőből font kosarak, táskák és elhaltak a fonómesterek is. Számvetés formájú gondolatok rajzanak rendetlen összevisszaságban, miközben dohánylevél formájú evezőm lapátján bolondos figurákat rajzol épen maradt ujjam. Nem nehéz megfogalmazni, hogy mi a különbség ismerős és barát között, de milyen keserves eldönteni a személyes magatartást: ismerőseim legyenek-e vagy barátaim? Egy fiatal orvosházaspár hozta elő a napokban ezt a témát a Széchenyi téren. Valahogyan emberi kapcsolatokra fordult a szó és egy író megállapításán rágódtunk a platánok árnyékában. Amíg az ember csak jó pofa, tréfamester — teljesen mindegy, hogy melyik szót vesszük —, addig nagyon sok a barátja. De amint gondolkozni kezd és tud — azután már csak ismerősei lesznek. Szellemes megállapítás és sajnos inkább igaz, mint nem. Tengernyi ismerősöm van — de nincsen barátom. Ez a felismerés annyira megdöbbentett, hogy szinte leszédültem a ladik tatjáról. Kegyetlen megállapítás ez? Az lenne, ha tudnám érzékelni a barátságot. Mi ez? Anélkül, hogy idealisztikus világlátással kacérkodnék, az emberi kapcsolatokban legritkább a barátság. Amit egzisztenciális szálak kötnek össze, sohasem lehet tartós kötelék, mert megszakadnak e szálak, oda van a szimpátia. Amit anyagi érdekek fűznek össze — az sem tartós, mert az anyagi viszonyok kicsorbulása megrendíti az együvé tartozást. Amit alá- és fölérendeltségi viszony köt, szintén múlékony, mert akit a hierarchia kilök magából, nem tartozik e körhöz. Ezért a mai relációkban sem egyszerű eligazodni, hogy kivel hogyan ls van az ember. Mégis akad azért néhány barátom, nem több, de ennyi biztosan. Ezekkel nem fűz egybe érdek, anyagi kötelék, egzisztenciális kötődés: beszélgetős, érdeklődős, életnéző azonosság, hasonlatos természet, emberi tartás és magatartás alapján működő harmónia ez. Számomra teljesen mindegy, hogy téglagyári munkás vagy akadémikus, nem a ranggal és a címmel, hanem az emberrel szimpatizál az, aki barát. Érdekes, mert van közöttük akadémikus és gyári munkás is. ök sem a közéleti rangommal (múló epizóddal) barátkoznak, hanem velem beszélgetnek, függetlenül, hogy pályám merre visz, sodor. Szinte kínálkozik a mélyebbre vájkálás lehetősége, de elhagyom e filozófálást, mert erőt vesz rajtam a magányosság érzése, pedig nem vagyok egyedüL Fogtam egy szép fekete, göndör szőrű pulit Anyás fölött; a komp mellett botorkált. Kölyökkutya — szégyen —, de elloptam. Üt közben megvigasztaltam; jól tartom, tiszta, puha fészket készítek a számára, megtanítom minden kutayságra. Azt is elmondtam neki — okos a kutya, ért a szóból —, hogy amíg én kenyérkeresően bírok dolgozni, ne legyen gondja, őszintén tisztáztam vele mindenre számítóan, hogy ha valami baj ér, újra kóbor életre kerül és emberek szeszélyes kegyelméből kapja meg napi, másnapi kosztját. Visszavinnyogott, alighanem azt jelezte, hogy ettől őrizze meg az isten, vagy valami más hatóság: mivel a személytől függő kegyelemnél, kérésnél nincsen rosszabb, tán még a pusztulás is jobb. I ofo'Ó rinmtntt 9 UÍ7 Elértem a Nagykörút torLcIGiC IlllydlUll ú Ili. kolatát, mellette a folyóparti gimnázium árnyékolt vonásait alig láttam. Furcsán alakuló, emeletes homokkupacokat védelmeznek uszályok, rakodó daruk, pillogó fényű jelzőlámpák. Belül, a vontató féltetős bódéjában pihen az éjeliőr. Alighanem öreg Ferkó, régi ismerősöm. Még az ötvenes években elhalt a felesége. Borvirágos-lila arcú, széles járomcsontú asszony volt az Ilka, megölte az alkohol, meg a tripper — azóta aztán egyedül él az időből kiesett vizes-Lajos ember. Hajításnyira odébb sima a homokos part. Olyan, mint a finoman süppedő vastag szőnyeg. Evezőmmel húzom a ladikot, orral rátapad a kellemesen hűvös fövenyre. Alulról nehezen tekinthető föl a város. Csak a régi Pick-gyár magas szárítótornya világít, tetején a reklámszalámi nenonfénye gangoskodik. Csöndesen, sötétbe húzódva áll a stég, lámpa jelzi ottlétét. Följebb a rendőrség ügyeletes bódéjának peronján térűl-fordul néhány egyenruhás, de a rocsók ott himbálóznak kikötve a kék épület mellett a vízen. Megadóan hallgatag minden. Kellemesen alkalmazkodó a part, olyan, mint a város. Sima, barátságos, csalogtó. Lángot fúvó kedvemet keresem, milyen szépen tudnám most. Nagy pofa petróleumot kortyolni, azután egy újságpapírfidibuszra ráfújni; négy-öt méteres lángnyelv csapna fel a magasba. Régen így volt és most sem lenne másképpen, de nem merem megtenni. Nincs is petró, a benzin meg veszélyes. Egyszer Papp Manónak is a benzintől gyulladt meg a gégéje, meg a gyomra. Igaz az én sírhelyem megváltására már előkészülődtem a belvárosi temetőben, a díszsírhelyek táján ajánlották, hogy van még ott egy üres hely, a Szekerke Lajos mellett, az ötvenhat pera parcellán, ez volna még eladó. A biztonság kedvéért majd lefoglalom. Itt ls érdemes előre gondolni, mert ölég nagy a tolongás. Alkonyat után elült a zaj a túlsó parton is. Későre jár most már vagy inkább hajnalra, de nem akarom ellódítani a ladikot. Megbékélő diskurálgatás következnék Inkább, fohászkodó kérezkedés ehhez a parthoz, házakhoz, utcákhoz, terekhez, gyárakhoz és boltokhoz, emberekhez; akik oly esendők és szegények, igyekvők és gyarapítók, önérzetesek és meleg szívűek, utálkozók és sajnálkozók. Megtettem. Pedig tudtam, hogy — Tamási Áronnal szólva. Farkaslakáról — nem lehet szabad az ember, ha ennyire köti szülőhajléka, szűk kis otthona. Nem értek a megfejtéshez — mi lehet ez: nosztalgia, vénülés, a gyerekléptek megszépítő nyoma vagy a jövő megfejtésétől való félelem. Esetleg mind, együttesen? Bár lennék primitív — bugrisan gőgös, magabiztos... mennyivel könnyebb lenne a sorsom. De így? Nehéz ekkora világnéző fókusszal élni. Magam vagyok- Nem lát senki. Letérdelek a nedves parti homokon és a fölvöröslő nap ott talál alvatlan szemmelarccal, áhítattal a Tisza-parton. Imát mondanék, de nem hiszek a mitológiában, az egyházéban sem. Agyam vibrálását figyelem, a játszó, csapongó idegeket és várom a reggelt