Délmagyarország, 1969. június (59. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-22 / 142. szám

N em kellett ke- Somos Béla resgetni. Ahogy elmondták, pontosan úgy: — mikor leszállt az autóKÉMÉNYBÖNTÓR PÉTERFY LÁSZLÓ NŐI FEJ Andrássy Lajos MARGÓJEGYZET EGY VERSHEZ A keltezéssel van vajon hiba. Vagy átaludtál húsz évet, barátom? Nézem a verset, s bármint forgatom, talpát, hogy álljon, sehogysem találom! Sirámaidból költőm mit sem értek: szabad ölelni, enni, inni, járni, szabad felvenni havi-fizetést is, — a köpködőnél sem kell sorbaállnl, s szabad dolgozni érte, csendesen csak, komótosan — s a Közértben szalámi, friss vekni, tej, banán is kapható, mért hát a sarkon vöröshagymát rágni, vagy fűtetlen szobában sajtpapírt telesírni a bánatoddal: gépbe diktálhatsz snájdig rímeket s ha lódítsz, vagy káromkodsz meg sem köveznek érte, sőt! kinyomtatják, — néha több helyen s rád tukmálják a zizegő forintot!... Hajh! jó barátom Villon csontja már, s a vöröshagymás kor is elcsoszintott! Ma tárva áll előtted minden út, és minden ablak — asszonytól-futásban, mért kell az élvet könnybefojtani, mért görcsölődsz az önmarcangolásban? Nézd; észrevétlen, árnyad elhagyott már, lassú futásban messzi jár a vén is, hasadra süt a nap! — nem értelek: eltagadnád-e napunktól e fényt is?! Szárnyas lovadra ülve — hinni kell —, beéred még e változékony érát hol élve-élni sem szörnyű hiba, — s hol lányaink sem áldozó hetérák ... Sirámaidból így hát mit sem értek: szabad ölelni, enni, szólni, járni... Volt úgy, hogy költőt ennél kevesebb megtartott volna: S nem is volt akárki. buszról, rögtön meglátta. Igaz, egy másikat is, de az füstölt. — Hu, ha leesnék! Kis házak, kormos téglakerítések, foghíjas deszkapalánkok közt igyekezett feléje, hosszabb volt az út, mint az első pillanatban vélte, mert a házak miatt nem haladhatott toronyiránt. Negyed óra alatt mégiscsak odaért Még nagyobbnak tűnt. Tizenöt méter, húsz? Már bontottak belőle. — Ide küldtek — mondta és bemutatkozott. A fiatal nőt Pirinek, a középkorút Annusnak hívták. Annus fölkiabált a mesternek: — Megjött a segítség! A mester ott fönn mondott valamit, nem lehetett érteni. — Mérges — mondta az asszony. — Miért? Nem tudták. Pedig a neve nem mérges: Boldogh. Boldogh István a neve. Piros nevetett. Egészséges fogai voltak, kreol bőre, és a fekete haja itt-ott kibugygyant a kendője alóL — Magasabb — gondolta a fiú a lányhoz mérve magát — Csak pár centivel, de magasabb. Megmutatták, hol öltözhet át Mire átöltözött, lejött a mester. — Hány éves vagy? — Tizenhét. — Hm. Kevesebbnek látszik ... Ez nem magázás, hanem megállapítás volt, saját magának és a két nőnek mondta. András hallgatott. Mit szóljon? — Hát majd meglátjuk — biccentett az ember. A fiú kiválasztott egy talicskát, nekiállt a törmeléknek. Volt elég. Megnézte a kéményt Vastag volt a fala, több mint fél méter vastag. Az ürege is nagy, két és fél méter. — Mért nem robbantják? De ezt kár volt kérdezni, a kémény az épület közepében áll, s az épület túlfelében lakások is vannak. Boldogh kiáltott: — Vigyázz! Hullott a tégla, mint a zápor, rá a vastag törmelékre. Kevés tört össze. A legtöbb messze huppant a kéménytérből, s a többit, ami bennmaradt, azt akkor szedték ki, amikor a mester cigarettaszünetet tartott Néha beszélgetett Piri meg Andris, de nem nagyon tudtak miről. Piroska tizenkilenc éves múlt, ki tudja, mi érdekli? Andrást a sport érdekelte, esetleg egy jó izgalmas könyv. Talán a film? Tényleg, ez közös téma volt, megbeszélték, amit láttak. András szerette volna moziba hívni a lányt, de nem merte. — Hiába! Magasabb nálam — mentegetőzött maga előtt, s bosszankodott, hogy ilyen félszeg tizenhét éves létére, úgy viselkedik, mintha tizenöt éves lenne! Ha a nagy fekete szemével ránézett Piroska, Andrásnak rögtön elakadt a szava. Egyszer Boldogh leejtette a kalapácsát, kiabált: hozza föl valaki! András vitte. Előbb a padlásra, onnan ki a cseréptetőre mászott. De tovább? A kémény külsején vaskapcsok sorakoztak harminc-negyven centire egymástól. Némelyik hiányzott A legalsó kapocsig az odaerősített falétrán lehetett eljutni. — Jó — mondta föntről a mester. — Vigyázz, az a kapocs gyenge. Görcsösen szorította a rozsdás vasfokokat, s egyre ijedtebben, minél nagyobb lett a mélység alatta. Boldogh megkínálta cigarettával. Elfogadta, de megbánta néhány szippantás után, mert szédülni kezdett. Nem tudta, melyiktől Inkább, a magasságtól, vagy a cigarettától. Lengett a kémény, mint a hajóhinta. Átvetette a lábát a falon, mélység volt mind a két felé, belefogód zott a falba, ahol ült — Szét lehet nézni. — Igen — alig merte fölemelni a fejét, mert akkor jobban szédült. — Volt egy szakim — mesélte Boldogh —, az a saját hajába kapaszkodott... Andris megrázta a fejét. borbélyra és keretlegény társaira! Kötelet Ambrusnak!" Az emberek is ezt kiabálják. Ütemes ordításuk a magasföldszinti tárgyalótermének ablakait csapkodja: — Kőtelet Ambrusnak! Kötelet Ambrusnak! Halál a keretlegényekre! Kővágó megpróbál az emberek feje fölött belesni a dugig telt tárgyalóterembe. Idegességében a torkát köszörüli: Ambrus „testvér" és a Megyerifiúk melett Csepkó Mihályt is a vádlottak padján látja... Még csak az kell, hogy az ő nevét is belekeverjék valamibe ... Csepkótól kitelik, már csak számításból is: tudja, hogy azügyvéd mire képes, ha az ő bőréről is szó van ... Hogy minden követ megmozgatna... Kővágó fellépked az első emeletre. A folyosón leül egy lócára, s izgatottan teríti maga elé az útközben szerzett Közlönyt, melyben a rá vonatkozó rendelkezés módosítása található. Piros ceruzával húzogatja alá a különösképp érdekes részeket: „Ha az igazoló bizottság az igazolás alá vontat igazolhatónak nem találja ..., de nem állapított meg olyan súlyos cselekvést sem, amely a népbíróság elé utalást indokolná, úgy az alábbi büntetéseket szabja ki: 1. Megfeddés. 2. Áthelyezés. 3. Az előléptetésből meghatározott időre (1—5 év) kizárás. 4. Alacsonyabb javadalmazásé állásba való áthelyezés. 5. Állásvesztés — a) a hozzátartozók ellátási igényének meghagyásával — b) elvonásával." A városházán működő igazoló bizottság csupán fél óráig váratta Kővágót. Az előszobában ültében izgatottan igazgatta nyakkendőjét, de mikor a nevét hallotta, már a megszokott, fölényes tartással lépett a terembe. Otthon könnyed mozdulattal hajította íróasztalára aktatáskáját — Drágám! — sietett be hozzá a minden izében remegő Kővágóné. — Mi történt az istenért?! — Semmi különös. Megfeddés. Dr. Belanka volt az elnök. A hideg ls kirázta, oly buzgón keresgélt a paragrafusok között, hogy valami súlyos dolgot kisüssön rám. Egészen megkergült az az ember. De hiába erőlködött a tények — tények. Tény-való, hogy a Galilei-körbe jártam. Tény-való, hogy 19-ben kompromittáltam magam. Tény-való, a MÉP ügyvezetője voltam, de az is, hogy a nyilasok vizsgálati fogságában voltam ... Ez az utóbbi fájt neki a legjobban. A hülye... Képzelje, mivel kezdte: „Egy egész politikai rendszer ül a vádlottak padján". S hogy leesett az álla, amikor tanúkkal igazoltam a nyilas elhurcolást... — Drágám, pihenjen le egy kicsit, ö... egész idő alatt a telefonnál ültem, vártam, vártam, de maga kegyetlen, Béla drága, nem sietett megnyugtatni a jó hírrel. Kővágó könnyedén vont vállat. — Jó lapjaim voltak. De még mindig megkontrázhatják. Ennek a gyereknek a barátja, a Balázs Lajos, na meg ez a megkergült Belanka. Ha kisütik valahogy, hogy három napig tartott a „fogságom", s a legszívélyesebben engedtek utamra ... — A tanúk megjelentek? — Az egyik. Akinek útiköltséget küldtem ... A legjobb az volt a dologban, hogy az egyik igazoló bizottsági tag, valami Mercur-gyári fickó, „a munka jellemnemesítő hatásáról" prédikált nekem. Azt magyarázgatta, hogy a fizikai munkában nincs „félrebeszélés", ott nyilvánvaló, ki mit teljesített. Mindenáron azt akarta elérni, hogy fogjanak be kényszermunkára, mint Szlukát, meg Battyánffyt Mintha én nem töltöttem volna el keserves és megfeszített munkában az eddigi életemet. — Miért nem magyarázta meg neki, hogy a szellemi munka a biológusok szerint is sokkal kimerítőbb, mint a fizikai? — A ... megválogatom, kivel állok le vitatkozni. Nagyokat bólogattam: persze, a fizikai munkánál válik el, ki milyen ember... Fő, hogy sikerült. Most majd gyakorlatilag bizonyíthatom be, mennyit ér a szellemi munka: még ma felutazom a díszparaszthoz, Nagy Ferenchez, aki a Kisgazdapárt főkorifeusa. Személyes jó ismerős... Bizonyos, hogy talál számomra való megbízatást. Marika kopogott: — Apa? — Feddéssel, de leigazoltak, kislányom. — Képzeld, Máriám, odaálltak neki prédikálni a morálról. Egy tróger a képébe vágta, hogy amit ő dolgozik nem is munka ... Talán menjen el téglát adogatni?! — Mindenkinek azt kell csinálnia, amihez ért! — mondta nyeresen Marika, s kifordult a szobából. Kővágó felkapta a fejét. Meglepetten nézett a lánya után. Körülnézett. Messzire látott, egyik oldalon a hegyekig, másfelől a folyóig, látta a házak közt fölbukkanó villamosokat, a háztetőket, az udvarokat. Embereket. — Jó Itt a levegő — vélekedett Boldogh. — Mi? — Igen — hagyta rá. S megkérdezte: — Maga mit szeret jobban, bontani vagy újat csinálni? — Ezt is meg kell csinálni — felelte. Kis szünet után hozzátette: — Üj munka jobb, több a pénz rajta. De itt nincs felelősség... Mióta eldobta a cigarettát, jobban érezte magát. — Fölfele nem kell nézni. Szédülsz, ha a felhőket nézed. Boldogh a homlokát törölte, lerakta a szerszámot a falra, András elvette. Próbálta csinálni. — Látod — mondta a főnök —, tudod. Megmutatta, hogy megy Jobban, s hagyta. András élvezte a munkát Kilazította a téglát, pottyantotta. Nem akarta abbahagyni. De végül sok összegyűlt lenn, el kellett hordani. — Rendes a mester — gondolta lefelé mentében. Csak az volt a baj, hogy Boldoghnak is tetszett a lány. S nem teketóriázott: ebédszünetekben — meg máskor is, amikor csak tehette — megfogta a lány karját magához húzta, a derekához, a melléhez kapkodott. — Menjen már — mondta Piros, néha nevetve, néha idegesen. A mesternek mondta, de a fiú oldalgott el. Gondolta: egyszer szájba vágja Boldoghat De nem tudott eligazodni, hogy mit gondolhat valójában a lány, csak kelleti magát a mesternek, vagy tényleg haragszik rá? Véletlenül meghallotta, hogy Annus azt mondja Pirinek: — Ha annyira akarja ;: 1 miért nem vagy kedvesebb hozzá? — Legyen kedves maga! Nekem nem kell! Az asszony nem akarta megérteni és tovább magyarázott, de hiába. András füttyentett örömében. Később Ismét eszébe jutott: magasabb a lány. Hiába, magasabb. Pedig hát gyerekes dolog. Mégiscsak zavarta. — Viszont én még növök! S úgy köszöntek már egymásnak: szervusz. Vagy úgy: szia. Véletlenül jött, de sokkal természetesebb volt... Reggel, már elmúlt hét óra, fél nyolc, s nem jött meg Boldogh. Üldögéltek. — Talán beteg. — Vagy bepiált. örültek a semmittevésnek. de lassan megunták. — Itt a mester! — Hol? András nevetve magára mutatott. S indult fölfele. — Le ne essen! — mondta Annus. — Tényleg vigyázzál! Nevetett. — Fölkúszott a magasba. Már nem félt. Sütött a nap. S hullottak a téglák a keze alól, zuhogtak lefele. Csak meg kellett bontani a sort, s ment. Aztán, amíg az aljból elhordták a törmeléket, pihent. Szétnézett. Nem is olyan veszélyes. Ha befelé esne, az üregbe, az persze rossz lenne. Arra még jókora a mélység. De kifelé nem, mert ott a háztető. Nyolc méterre talán. Túlélné. Harmadnap jött a mérnök, s mondta, hogy a mester betegállományban volt, most meg átirányították más munkára, ami sürgősebb. — Magukkal mi legyen? Vakargatta az állát a mérnök. Azon a másik munkán nem kellett segéderő. — Csak tisztogassák a téglákat — mondta aztán. — Majd küldök valakit — Nem kell senki —* mondta Annus. — Megvagyunk ... A mérnök a fejét rázta, s azt mondta: Bontani kelL — Itt van Bandi. — Nem szakmunkás. — Nem baj — mondta Annus. — Azért tudja... Gondolkodott a mérnök. Mert ezt a munkát szakember csinálhatja, senki más. De haladni kéne, itt a határidő. — Tudod csinálni? — Csináltam már. — Hát jó. — Kis szünet után kérdezte: — öved van? — öv? Boldogh szaki se használta... — Biztonsági öv nélkül nem dolgozhatsz! Csak övvel... — Jó. Akkor azzal dolgozom. Előkeresték az övet, fölvitte magával. A mérnök figyelte lentről, hogy mozog. — Hát jó — mondta a mérnők. — Ideiglenesen. András csinálta, mintha valóban szakmunkás lenne S fogyott a kémény. Napról napra. Küszködtek, Izzadtak. Ha sok törmelék összegyűlt lenn, András is segített az elhordásban. Azt a téglagyári kéményt hárman, András, Anna és Piroska bontották le Három segédmunkás. Elfogyott a kémény. Nem kellett a segítség. Hoztak két üveg kőbányait a KÖZÉRT-ből, hozzákocogta tták az utolsó téglákhoz. A kémény a kerítés közelében feküdt. Andrásnak térdéig ért. — Nagyobb lettem a kéménynél. Nevetett ezen magában. Mert butaság, de igaz is. — Pedig ledobott volna..! — az első nap járt az., eszében. Meglátta az egyik törött lábú talicskát, odatolta a ház falához. Anna távolabb volt, Piroska a szerszámokat szedegette, vitte a raktárhelyiségbe. Amikor elhaladt András mellett, a fiú majdnem felkiáltott: nem magasabb! Nem magasabb! Egyforma magasak voltak ... Piros mosolygott. Jött vi6zszafelé. — Várj csak — mondta András. — Te hazautazol .. szombaton ? — Nem én! — Nincs kedved eljönni •.. valahová ? — Hová? — Hát... Nem tudom ... táncolni... vagy moziba ? A lány a kendője alá igazította a haját. — Jössz? — Jövök — mondta Piros és mosolygott Mentek a villamoshoz:, útközben András úgy látta, hogy egy egész kicsivel mégiscsak magasabb a lány — de most már nem törődött annyira ezzel...