Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-28 / 120. szám

Vasárnap a nemzetközi gyermeknapon az úttörőket és kisdobosokat köszöntötték Szegeden is, mint jelentettük. Sokféle rendezvénynyel kedveskedtek nekik s ingyenesen övék volt a Szegedet Újszegeddel öszszekötö 6-os autóbusz. Délután 2-től este 6-ig utazhattak rajta anélkül, hogy kérték volna tőlük a menetjegyet. Közülük legtöbben a vidámparkba siettek, hiszen egy kis nyomtatvány — amelyet a Szeged városi úttörő elnökségé adott ki — arra hívta fel a figyelmüket, hogy délután 3—5-lg díjmentes a vidámCsalódott úttörők park játékai kisdobosok és úttörők részére. A röplap szövegében bízva Igyekeztek volna fel a játé<okra. Azokról azonban leszólították őket, Illetve fizetniük kellett. Akik az aznapra kapott zsebpénzüket már elíugylaltozták, sírva távozhattak, hiába volt náluk kisdobos igazolvány. E csalódott úttörők nevében írt szerkesztőségünknek levelet Molnár József szegedi olvasónk. Levele nyomán kérdeztük meg Kiss Jenőtől, a vidámpark igazgatójától. hogy mit tud a kisdobosok panaszáról? Arról tájékoztatott, hogy a vidámpark igazgatósága a nemzetközi gyermeknapra 3 ezer darab jegyet adott a munkában és a tanulásban kiváló úttörőknek, kisdobosoknak. A jegyekel a csapatvezetők és az iskolák igazgatói ki is osztották. A kérdéses plakát szövegéhez a vidámpark igazgatóságának nincsen semmi köze. Gazdik Gyula, a városi úttörő elnökség titkára viszont sajnálkozását fejezte ki, amiért a kérdé- • ses szöveg tévedésből maradt a röplapon. Hamarabb elkészült, mint ahogy megegyeztek a vidámpark igazgatóságával abban, hogy csak 3 ezer ingyenes jegyet kaphatnak a kisiskolások. Az eset mindenképpen sajnálatos, olyan szépséghiba. amely sok kisgyermeknek elrontotta jókedvét a gyermeknapon. L. F. módon Siófoktól Pécsig A Veszprém megyei Napló, az Eszakmagyarország. a Tolna megyei Népújság, a Fejér megyei Hírlap es a Dunántúli Napló szolgáltatta ezen a héten az érdekességeket összeállításunkhoz. S mert itt az üdülési szezon, vele kapcsolatos hírekkel kezdjük. Tallózás a megyei lapokban Ha vörös a rakéta Az országos meteorológiai szolgálat balatoni viharjelzö ügyelete megkezdte nyári szolgálatát. A siófoki meteorológiai obszervatórium a helyszíni méréseken kívül felhasználja a hazai meteorológiai szolgálat óránként adott jelentéseit A keleteurópai térség meteorológiai megfigyeléseit általában három óránként, Európa magaslégköri méréseinek eredményeit hat óránként jegyzi. Képtárirón kapnak részletes térképeket a Szovjetunióból, Olaszországból és Németországból. A siófoki obszervatórium elórejelzéset nagyjából 12 urás időtartamra szólnak. Vihar előtt 2—3 órával sárga színű figyelmeztető rakétát lőnek fel a tó környékén elhelyezett viharagyúkból. A közvetlen veszélyt jelző vörös színű rakétákat egymásfél órával a vihar kitörése előtt röpítik a magasba Érdemes ezt megjegyeznie annak, aki balatoni nyaralásra készül! \ Föld alatti szanatórium A Jósvafől Béike-barlangban megkezdődött az idei gyógyüdültetés. Az első csoportban a borsodi szénbányák 31 légzőszervi és asztmatikus megbetegedésben szenvedő bányásza tölt három hetet a föld alatti szanatóriumban. A klímaterápiás gyógykúrán levők naponta öt órát tartózkodnak a kényelmesen berendezett, reflektorokkal megvilágított barlangban, rendszeres orvosi felügyelet mellett A kúra résztvevőinek a bejárat köaelcbe rendeztek be kétágyas szobákkal, társalgóval, tévével felszerelt „alpesi házat". Csak kósza hírek Egy héttel ezelőtt számoltunk be ebben a rovatban a paksi „atomfaluról". Most magáról az erőműről, s néhány kósza rémhírről esik szó. Az első magyar atomerőmű hat év múlva, 1975 közepére készül el, a több mint 10 milliárd forintos beruházás építőipari munkáját ugyanis ekkorra fejezik be. Ezután a szerelők még körülbelül egy évig dolgoznak. Az atomerőmű teljesítménye 860 megawatt lesz, a teljes üzembe helyezés után éri 5,5—6 milliárd kilowatt-óra villamos energiát termel. A számítások szerint 1978-ban, mikor már teljes kapacitással dolgozik, az ország villamosenergia-fogyasztása 31,4 milliárd kilowatt óra lesz. s ennek 18—20 százalékát fedezi a paksi erőmű. A nagy építkezés hírét az öröm mellett néhány rémhír is kíséri. A környékbeliek ugyanis tudni vélik, hogy az erőmű építői veszélyességi pótlékot és „hűségjutalmat" kapnak majd előre. Ismét mások azt állítják, hogy az építők egy éven belül távfűtéses lakást kapnak. Természetesen ezekből a rémhírekből egy szó sem igaz. Az építésben résztvevő vállalatok a törvényadta kereteken belül ugyanis jelentős kedvezményekben részesítik majd dolgozóikat, persze nem a jelentkezőket, hanem azokat, akik becsületesen helytállnak a munkában. A Budenz'ház „titka" A székesfehérvári Arany János utcában áll egy XVIII. századi copf stílusú lakóház. Nevét onnan kapta, hogy Itt élt, egykor Budenz Józsel finn-ugor nyelvész, aki a magyar összehasonlító nyelvészet megteremtője volt. Ezt a házat a közelmúltban helyreállították, és a nagyértékű Ybl-hagyatékot helyezték el benne. Az Yblcsalád a XVIII. század első felében telepedett le Fehérváron. s itt született Ybl Miklós, a múlt század nagy építésze is. A bútorok, tárgyak és képek legnagyobb része a XVIII. és a XIX. század stílusában készült. Itt helyezték el Ybl Miklós saját tervezé- i sű tervtároló szekrényét, és Ybl Ervin — a hagyaték adományozója — szecessziós dolgozószobáját Érdekes darabja a gyűjteménynek az a karosszék, amely Munkácsy Mihály párizsi műterméből származik. * Évforduló egy intézetben A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete most ülte fennállásának 25. évfordulóját. Az intézet első tevékenysége természetföldrajzi, valamint gazdaságtörténeti kutatásokból állt Jelenleg a természetes és mesterséges üregek klímaviszonyainak vizsgálatán dolgoznak. Az intézet fennállása óta 420 publikációt adtak közre és a pécsi rádióban mintegy 300 előadást tartottak. Meg nem tudnám mondani, melyikünknek jutott eszébe, mikor a déli sarkvidékre készülődtünk, hogy — csekély kétszázötven kilogrammnyi — felszerelésünk, személyi holmijaink között, néhány szegedi halászlékockát is vigyünk magunkkal. Eredetileg arra gondoltunk, hogy a szilveszteri vacsorát, újévi ebédel. tesszük majd változatosabbá a belőle főzött halászlével valamelyik sarki állomáson. Az utolsó csöppig Csakhogy a Davis-tenger jege megtréfált bennünket, körülzárta, fogságba vetette a hajót, s csak újév után engédte kikötni Mirnijben, jobban mondva attól vagy 20 kilométernyire a befagyott tenger jegének széléhez. A hajón pedig — tengerészek, oceánográfusok. az előző expedíció legénységének felváltására utazó sarkutazók — jóval több mint kétszázan voltunk, s ennyi halászlére természetesen nem lett volna elegendő a magunkkal vitt „készlet", így azután aprópénzre váltottuk a nagy ebédet, s baráti társaságokban. hatnyolcszemélyes kis „halászlé-partik" keretében fogyasztottuk el a finom csípős lét, melynek Ismerős ízei bennünket egy kicsit „hazarepítettek". vendégeinket pedig — függetlenül attól, hogy könnybelábadt-e a szemük kanalazgatás közben. vagy nem — mindig őszinte elismerésre késztették. A fehér bőrű. vörös szakállas leningrádi szeizmológus, Mihail, például sűrűn kapkodott levegő, majd kenyér után, miután belekóstolt. Szása, a magas, fekete hajú, kaukázusi származású aerológus viszont még „meg is toldotta" egy kis cseresznyepaprikával, de mindketten kikanalazták az utolsó csöppig. csakúgy, mint mindenki, aki csak közelebbi ismeretségbe került a „magyar hallevessel", ahogy maguk közt nevezték. Jónéhány kellemes, baráti hangulatú estét ízesített meg Greguss Ákos vegyészmérnök pompás találmánya (hazatérésünk után tudtuk csak meg. hogy az 6 „főztje" aratta a megérdemelt sikert a déli jeges óceánon), de talán a legemlékezetesebb hangulatú „vacsora" az volt valamennyi között, amelyet a hajó hidrokémiai laboratóriumában fogyasztottunk el, egy hideg, viharos estén. Pelri-csészébeu Délután filmezgettünk ebben a laboratóriumban, ahol a hidrológusok által az óceán többezer méteres mélységeiből felhúzott vízmintákat vegyelemzik a hajón utazó hidrokémikusok. Megkérdeztük őket, vacsora után meghívhatjuk-e a társaságot egy kis magyar halászlére, afféle pőtvacsoraként, és ehhez igénybe vehetjük-e — konyha gyanánt — a laboratóriumot. Némi kíváncsisággal mondtak igent, de nem kérdezősködtek. Tíz órakor megjelentünk. Hónunk alatt két üveg moldvai rizling, kezünkben frissensült kenyér (pékség is van ám egy ekkora hajón!), zsebünkben négy vagy öt halászlékocka. A hajó éppen oceanográfiai „megállóban" állt. Így nevezik azt, amikor a hajó — előre meghatározott földrajzi pontokon — megáll, leeresztik a mélybe a finom acélkábelt, melyen a mélységi hőmérők, vízmintavevő tartályok függenek. A leeresztés, felhúzás gyakran igen kellemetlen munkáját a hidrológusok végzik, a hidrokémikusok akkor kezdenek csak a vízminták elemzéséhez, ha már valamennyit behozták a laboratóriumba és a hajó tovább indul. A kémiai apparátust pillanatnyilag kissé szokatlan „vegyszernek" vettük igénybe. Szabados Tomi, az operatőr — összehasonlíthatatlanul ügyesebb nálam konyhai dolgokban — Petri-csészében, üvegbottal dörzsöli szét a harmadik halászlé-kocka tartalmát, én — valamivel többet gagyogok oroszul — „ismeretterjesztő előadást" tartok a magyar halászléről, s közben időnként kavarok egyet a kecses, magasnyakú lombikban fortyogó, ínycsiklandozó illatú halászlén. Szovjet barátaink — mi tagadás — gyanakvó, sőt aggodalmas pillantásokat vetnek a sötétvörös, nagy buborékokkal forró folyadékra. Mi lesz ebből? Az öt perc letelt, levesszük a lombikokat. Tálkák kerülnek elő, tálalva van! Kint kellemetlen, hideg szél süvít, a nagy hajó lassú táncot jár a jókora hullámokon, a hidrológusok és a nekik segédkező matrózok gémberedett kézzel hordják be a tengervízzel megtöltött tartályokat. A hidrokémikusok már megbarátkoztak a „gyanús folyadékkal", most, hogy a munka befejezéséhez közeledik, a hidrológusokon, matrózokon a sor. Gyanakvó arccal hörpöl bele az egyik, forgatja egy kicsit az ismeretlen ízt a szájában, gyorsan vesz még egy kanállal, aztán hátraveti fején a pufajka csuklyáját, nekiül, és fel sem áll addig, amíg csak van valami a tálkában. A forró folyadék jólesően árad szét átfázott testében. Azután megy vissza a szélbe, de „propagandája" hatására, no meg a mi invitálásunkra, egymás után érkeznek a többi vendégek. Ujabb lombikot „teszünk fel"... Alekszej dicsérete A kábelt közben felhúzták, a hajó továbbindult, a vegyészek szép csendben felálltak az asztaltól és megkezdik a vízminták elemzését, a halászlét rég megettük, a bort rég megittuk, de még sokáig ott üldögélünk az asztal körül, beszélgetünk mindenféléről. A hajó nagyokat bókolva halad előre, időnként egy-egy jégtömb puffan tompán az oldalának. Éjfél van. A kémikusok maradnak még, mi és a többiek szedelőzködünk. Az öreg Alekszej kétfelé törli fókabajuszát: — Jó levest főztetek fiacskáim. No, de jó lesz lefeküdni, reggel ötkor nyakunkon a következő megálló... Rockenbaner Pál A leleményes üstdobos IMiBffiSSI (9.) — Nem tanulni kell ám. tudni. Palikám, hanem Cigarettával kínálnak, és én elfogadom, mert az soha nincs. És utálom őket, irigylem őket! A nyelvtant nem tudom, és nemcsak a fejem, de a fenekem is ideges már a sok üléstől. És a lábam rángatózik. Ha lefekszem, nem tudok aludni. Vergődők. Többet nem ajánlkoztam a pártba. Nem is hívtak. 3,9 volt az átlageredményem. Mozgalmi munkám maradt, ami volt. Igaz ugyan, hogy a DISZ-csoportvezetés alól felmentettek. Csak a kollégiumi tornafelelŐ6ség maradt rajtam. Nem esett nehezemre. Koránkelő ember voltam mindig. Es megszerettem, hogy én ébresztettem fel a többieket. Az álomból ébredő fesztelen, póz nélküli. Meg az is kedvemre volt, hogy naponta bosszanthattam vele a polgárokat. Nem szerettek felkelni. Nyújtózkodtak, ásítoztak, sokáig ropogtatták a csontjukat. En meg szobáról szobára jártam. Reggelenként enyém volt az egész kollégium. — Ébresztő, föl, reggeli tornára sorakozó! Fel is keltek. Száztizennégy ember kelt fel az én szavamra. De az udvaron csak kilencvenkét ember állt be a gyakorlatokhoz. Napokig nem értettem, hova tűnnek el a hiányzók. Egy hét is bele tellett, mire megsejtettem, hogy inkább az illemhelyen ülnek, de akkor sem vetik alá magukat a proletár akaratának. Na, megálljatok, Rondoltam mugamban! Mert a megmaradt funkciómat jól akartam ellátni, meg más tekintetben is kezdtem az egyetemi élet fonalát meglelni. Másfél év alatt sok bölcsességre szert tesz itt az ember. A tanulásnak is kezdtem meglelni a módját. Tudtam, mikor mit kell kézbe vennem. Az idővel is megtanultam gazdálkodni. Odakünn se vége, se hossza nem volt az Időnek. Ezért értéke sem. Itt a percek is drágák. Egy perc alatt egy idegen szót meg lehet tanulni. Egy téglát tehettem műveltségem csarnokához. Mert én nagy csarnokot akartam magamnak műveltségből. Olyat, amelyikben ha egyet sóhajt az ember, százszorosan meghangosodva verődik vissza. Én tudtam, már a lovak faránál is elképzeltem, hogy az okos 6zó fölér a kilométerekre elvilágító lámpával. És most a polgárok elbújnak a torna elől, amikor rám van bízva. Rajtam nem fogtok ki! Korábban keljetek nálam. Este három felmosó vödröt készítettem teli vízzel. Azt gondoltam, hogy amelyik vécét a torna idején belülről zárva találom, oda bezúdítok. Tudtam, hogy goromba tréfa, de nálunk a tanyán, ha valaki doronggal köszön, arra bottal* válaszolnak. Reggel végigfutottam a huszonöt szobán. Nagy ásítások, nyögések, vakaródzások. Előre tippeltem, vajon kik lesznek az áldozatok? Hej, gondoltam, szorul a selyempizsama. Amikor megkezdődött a torna, a létszám persze nem volt teljes. Futok a vödreimhez. A Pilátus konyháján csak egy ajtó volt beakasztva. Gondoltam, szerencséd van pajtás. Három vödörrel is kapsz egy helyett. Aztán zuhé. a deszkafal tetején a hideg vizet. Nagy lottyanás, de belülről egy hang nem hallatszik. Az első pillanatban megütődtem, hát én nem papírnyulakra lövöldözök? Kapok az ajtóhoz. Belülről bezárva. Ahá, mégiscsak van odabent valaki. Na, még egy vödörrel. Erre megnyílik az ajtó, s a fiatal professzor, aki velünk lakott, jobbjában gatyája korcát markolva, szétmosott frizurával kinéz, de mérgesen ám. Elállt a lélegzetem. Egy jó reggelt nem tudtam neki odanyögni, de azt sem, hogy bocsánat. Persze 6 sem szólt. Ha polgár lettem volna, bizonyára, de proletárt megszidni? Letettem a vödröt, és már nem is tudom, hogy. eloldalogtam onnét. Tudtam, hogy bocsánatot kellene kérni, megmagyarázni. Akkor már ismertem Csehovnak a bocsánatkérő Csinovnyik halála című elbeszélését. Ügy döntöttem, hogy én ugyan nem kérek bocsánaot. De attól kezdve nagyon röstelltem a találkozást a fiatal profeszszorral. Ahogy a harmadik félévi vizsgák szorító hurkaiból is kihúztuk a nyakunkat, már meg is virradt ránk, az áldott szép kikelet. Kerek négyesre álltam, de ... egyetemi hallgató, míg lesz a földön, mindig így lesz, hogy de! Ha még egy napom lett volna, mondjuk egyetemes történelemre, hogy átlapozzam még egyszer, hogy egy kicsit a helyére rakjam az anyagot, hát másképp vizsgázom. Hanem a gyakorlatban az úgy van, hogy a jó vizsgához mindig csak egyetlen nap hiányzik. Nagy, fölszabadító érzés túl lenni két szigorlaton és hat kollokviumon. Szinte az első percben, amikor lejön az ember, kezében az indexszel az Alma Mater soklépcsőjű épületéből, nem is hiszi, hogy szabad. Legalább egy nap kell, mire oda ocsúdik, hogy igaz. Aztán nem tud magával mit kezdeni. Üj nyomokat, utakat, módszereket keres. Levonja a tanulságokat. És fogadkozik. Hogy no, ez a mai nap elszaladt, de holnap igazán elkezdem a rendszeres tanulást. Hogy ne álljak az év végi vizsgákon megintcsak az utolsó perceikre hagyatkozva. De az a holnap is elfutott, este nagy a számon-báaom. Elhülyéskedtük ezt a napot is. De majd holnap. Aztán holnap meg azt érzi, hogy fáj a nyaka, ina valamitől. Mert az ember izmai a tétlenségtől is tudnak úgy fájni, akár a tréning nélküli munkától. Hát most annak az izomnak a karomban, amivel a karikás ostort durrogtattam, nincsen semmi dolga. Meg annak az izomnak sem, amelyikkel a lovat megültem, amivel felrángattam napi háromszáz vödör vizet. Ezek az izmok börtönnek érzik testemet, ahol halálraítélten zsugorodnak rá a csontjaimra. Hogyne jajgatnának a tétlenségtől? Az embernek minden porcikája élni akar. Az izom szeret dolgozni. Amikor kívül kerül a használaton, üvölteni kezd a fájdalomtól. (Folytatjuk..)