Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

Találkozások - háború után — Vászja! Vószja, kedves öcsém! — zokogta az emlékmű hideg kövére borulva, azt csókolgatva az Idős ember, Vlszilij Filipovics Klebánovics. A Minszktől 100 kilométernyire levő Gresszk községből utazott a feleségével Kistelekre, hogy a Nagy Honvédő Háborúban, elesett öccse hamvainál emlékezzen és emlékeztessen. A körölötttlk állók, a község és a Magyar—Szovjet Barátság Tsz vezetői sem tudtak uralkodni érzéseiken. Ami azelőtt csak egy név volt a közös síremléken, Iván Filipovics Klebánovicsé, az most szinte testet öltött. Szőke haja homlokába hullott, nevetős arccal, kék szemével rácsodálkozott a világra. Egyenruhája váll-lapján csakúgy szikrázott a fényben a hadnagyi aranycsillag, amelyet a tiszti Iskolából kilépve kapott, s ezer kilométerek után, a háború viharában otthagyott Kisteleken —• az életével együtt I katonatársával együtt nyugszik a községi tanács melletti kertben a fiatal tü•érhadnagy, Vászja, akinek a namvait most a könnyeivel öntözte a bátyja. Minszk mellől hogyan talált Kistelekre az idős házaspár? Megható, felemelő története van ennek. Mikor a község lakói új emlékművet készültek avatni az elesett szovjet katonák dicsőségére, a régi síremlékre vésett öt tiszt nevét elküldték a moszkvai rádió magyar osztályának. Bálán Miklósnak, a, községi pártbizottság titkárának kezdeményezése volt ez. A Szovjet Vöröskereszt felkutatta V. F. Klebánovicsékat, s aztán már tőlük jött a levél, annak nyomán pedig meghívták őket Kistelekre. Aligha voltak még e községnek Ilyen kedves vendégel, mint ők. Hosszú napokat töltöttek ott A falu minden Jelességét megmutatták nekik. Járták a Magyar— Szovjet Barátság Tsz hatalmas gazdaságát A testvériség meleg szeretetét osztotta meg velük Busa Vilmos tsz-elnök. Vendégei voltak tsz-gazdáknak, kőztük Sisák Imrének ls. A II. Rákóczi Ferenc Altalános Iskola úttörői tiszteletbeli úttörővé fogadták a háborús rokkant V. F. Klebánovicsot felségét elhalmozták ajándékokkal. Lépten-nyomon érezték a község lakóinak szeretetét. Később elkalauzolták őket Szegedre, majd Budapestre. Szegedi városnézésükkor ismerkedtem meg velük. Életreszóló élménnyel lettem gazdagabb, hogy aorsukba engedtek látni. Sokan összegörnyedtek volna anynyi csapás súlya alatt, amennyi V. F. Klebánovicsot érte. A fasiszta betolakodók úgy szétszórták a családját, hogy két lánya közül Larisszát találta csak meg, őt is húsz évvel a háború után. Szüleit keresve kopogtatott haza Franciaországból. Odavetette a háború vihara, ott nőtt fel, ott ment férjhez ott él most is két gyermekével. Négyéves volt, mikor anyjával és testvérével együtt elhurcolták a fasiszták. A zsúfolt vagonban anyjától egyre csak azt hallotta: — Kislányom, ha elszakítanak bennünket egymástól, el ne felejtsd a neved és azt, hogy Minszkben lakunk, és majd hazatalálj. Húsz év múltán az anyanyelvét elfelejtette Larissza. Minszket és a szülőföldet nem. így talált haxx, ahol szerettei közül az Oyulol János felvétele A szovjet vendégek a kisteleki hősi emlékműnél. Jobbról Bálán Miklós, a községi pártbizottság titkára apját találta csak, és V. F. Klebánovics második feleségét, akit szintén a háború tett özveggyé. Évtizedek múltán ls sebeket tép a háború, ha örömkönnyek ragyogják is be a találkozást Larissza nem tudott apjával beszélgetni, tolmács osztotta kettőjük közt a szót A fájdalom és az öröm egyszerre fogta, szorította őket, tudva, hogy megtalálták egymást; sorsukban mégis kétfelé élnek, a világ egyik és a másik felén. S Itt volt most ez a második fájdalmas-könnyen találkozás a tüzér hadnagytestvér emlékével, és mindazokkal, akik méltón adóznak Kisteleken ls az értünk elesett hősökért Hosszan elnéztem a 62 esztendős V. K. Klebánovicsot A haját megkurtította és megfehérítette az idő. Arcán a kedves öregek mosolyával olyan, mint akit elkerültek a nagy megpróbáltatások, pedig tragédiákat élt ót és azok nyomát hordja magában. Csak a szívükben nagyon erős emberek tudnak ilyennek maradni. Csak a bal kezével tud kezet szorítatnl, ölelni. Testében négyszer sebesült és gyógyult. Lelkében fel-feltépett sebeket gyógyít az Idő és az • szeretet ls, amelyet megismert bennünk, magyarokban. Mikor elköszöntünk egymástól, azt mondta: — Vászja jó helyen van nálatok, testvéreknél. Szeressétek az emlékét, hiszen az életét adta az életért Lődl Ferenc Szavak súlya Mottó: „A nép szigorú munkaadó. Sok munkát ad, sok feje van, mindent Iát és mindent követel. Régen szidta az ember a tőkést, harcolt ellene, a dolog egyszerű volt Most szembe Jön az utcán egy ember, és megkérdezi: hát maguk ezt miért csinálják így? (Kádár János). S

zembe jön az utcán egy ember és megkérezi: Mindig és mindenütt biztatják a népet, hogy mondja a véleményét bíráljon és javasoljon, miért hagynak rá mégis olyan sok mindent vagy mért tesznek másként? Itt vagyunk az egyik utcasarkon és a közéleti demokrácia egyik sarkkérdésénél. Összedugjuk a fejünket gondolkozunk. Igen, ez a mai közállapot: az emberek mondják a véleményüket kérdezés nélkül is, utcán, villamoson, munkahelyen, gyűlésen. Mondják panaszaikat, ellenkezéseiket vágyaikat. Nagyszerű dolog ez. Bemmiféle oktalan félelem nem korlátozza őket nem írják mondataikat kis noteszekbe, nem ültetik karosszékbe egyiküket sem, hogy megfaggassák, hogyan is gondolta, hogy is merészelte. Éppen ellenkezőleg: mindenfelől sugárzik a biztatás, és figyelem kíséri az aggodalmakat, a javaslatokat, de a szemrehányásokat is. A közéleti demokrácia egyik oldala ez. De ha csak ennyiből áll, vagy csak enynyiből állna a demokrácia, mi különböztetné meg a polgári világétól? Akkor csak egy nagy Hyde-park lenne ez a kis ország: beszélj polgár, beszélj, add ki a mérged — ki figyel oda? Elmondtad — megnyugodtál. Ha újra Izgatni kezd valami, ismét kimégy a „parkba", újra elmondod, megint megnyugszol, s egyszer majd csak ráunsz... Ez a polgári demokrácia logikája. Ezt irigylik sokan, akiknek illúzióik vannak ezzel a „mindent szabad" látszattal. Ml mostanában igen sokat beszélünk a szocialista demokráciáról. A társadalom fejlődése diktálja ezt. De valami kis torzulás él a közfelfogásban. Sokszor hajlamosak vagyunk ugyanis formaságokon mérni és formákon elakadni. Pedig a formát hamar megtalálja a szükség és a lelemény. Mert már az is a forma gazdagsága, hogy az ember ezer helyen és sok-sok komoly helyen mondja s mondhatja a véleményét. Azt hiszem ezért, a mi demokráciánknak az a fokmérője, hogy mekkora a mondanivaló tisztessége. Hogy az értelmes beszédnek, a közjót szolgáló szavaknak mekkora a valóságos társadalmi súlyuk. Erre nem lehet szűk igennel vagy nemmel felelni. Van kitűnő, példás figyelem; van még bürokratikus süllyesztő; de akad még társadalmi érzéketlenség is. S ebből mindjárt kitűnik, hogy legtöbbször magamagunk vagyunk a gazdái a magunk demokráciájának. Miért kell például mindig az ügyintézésben az a harminc nap, ha esetenként öt percnyi gondolkodás meg egy belyegzó is megtenné? Miért vannak szakállas témái a közigazgatás és az állampolgár viszonyának? Olyan régi panasz, hogy valóságos bürokratikus hálóban vergődik az építési, kisajátítási és házhelykitűzési munka. Hány hangos és haragos szót pazaroltunk a panaszügyek egyszerűsítésének ígenyére! Mennyit imádkoztunk és káromkodtunk bizonyos értelmetlen igazolások beszerzési kötelezettsége ellen. Évek óta küszködünk, hogy ahol új lakónegyed épül, beköltözésig álljanak az üzletek, óvodák, javítóműhelyek stb. is. S hozzá tehetne adni még tíz-húsz mást. Legyinteni pedig kár lenne, hogy mi köze mindennek a demokráciához. Közügyek ezek — s a közügyek hatásos képviselete és előmozdítása jól megfér a szocialista demokrácia tartalmának csomagjában. Vezetni már tudunk — intézkedni még nem mindig. Viccesen most is mondogatjuk: tudunk Erzsébet-hidat és földalattit építeni, számítógépeket és csodás műszereket szerkeszteni, de a bokszosdobozokat még elszabjuk és ezért maszatos cipőben jár egy-két hétig az ország. Csodálatos konténerekben röpül az áru vidékre meg külföldre, de tejet, kiflit, húst és szemetet csak döcögve tudunk szállítani. S bár ennek ismét nincs közvetlen köze a szocialista demokráciához, annak már mégis, hogy régóta morgolódunk miatta. 3

01 megférnek ezek az apróságok is abban a keretben, amely az állami munka tökélesítésének napirenden levő fontosabb feladatait összefoglalja. Hogy legyen ez a munka hatékonyabb, könnyebben áttekinthető, kevésbé bürokratikus, s az államnak és a polgárnak ls olcsóbb, akár idővel, akár pénzzel mérjük. Ez a törekvés már érik, nagyban és kicsinyben. Erősödik a tanácsok közigazgatási szerepe, ami az apróbb szavak súlyát is tovább növeli. S mindezt mégsem úgy képzeljük el, hogy majd a tanácsok lesznek a mindenféle panaszok mindenesel, — hiszen ez éppen csökkentené munkájuk színvonalát —, hanem úgy, hogy nagyobb önállóságukkal, közigazgatási tevékenységük erősítésével jobban elejét tudják,-majd venni a panaszok újjászületésének és orrunk előtti megöregedésének. SZ. SIMON ISTVÁN 1 sfifl janicsárok "JIHíiiJJf A felvételi vizsgán az én soromtól azt kérdezték: Mit tud Puskinról? Soha nem hallottam ezt a nevet. Mit tudhattam volna róla? Csikósbojtár voltam én Mezőhegyesen, a 71-es majorban. Azokat a lovakat törtem hám alá, amelyeket a bizottság igára ítélt A rágósokat háromoldalú kalodába kötöttem, amilyenben a gyávább kovácsok szoktak patkolni, és ott okítottam a szilaj jószágot az ember szeretetére. Nem ütöttem. A kaloda negyedik oldalán, a ló hátuljánál, csüngött egy polyvászsák. Azt ha meghúztam, farba ütötte a lovat Felrúgott. Elrúgta magától a zsákot de az újra farba ütötte, a ló újra elrúgta, így ment ez egynémelyik lónál fél napig vagy egész nap. A szilajabbak néha még egy éjszakát is rápótoltak a makacsságra. Mikor a vagy kétvödörnyi habot kidolgozták magukból, hátranéztek, s látták, hogy hülyeség az egész. Ha nem rúgnak, megnyugszik a zsák, megnyugszanak ők is. Ilyenkor aztán lehetett őket kocsiba fogni, nyereg alá venni. Én nem ütöttem a lovat Csak Idomítottam őket. Lóidomár voltam. Ugyan a majorbeli tanító lópedagógusnak hívott, s erre őszintén szólva büszke voltam. Bár akkoriban nem tudtam, mi az, hogy pedagógus. S csak ültem, ültem tőbbszázad magammal a hallatlan nagy, tudományszagú teremben, amelynek ajtajára az volt írva: Auditórium Maximum, mi meg úgy hívtuk: Circus maximus, és gondolkoztam a hivatalos papír fölött, hogy uramteremtőm, mit is tudhatok én Puskinról. Néhányszor végignéztem a soromat. A hátulján ültem, s tényleg, mint a cirkuszban, előre felé lejtett a széksor. Jól láttam vagy húsz fejet soromból, s azt is, hogy a húsz fej közül vagy öt-hat ír valamit. Azok hát tudtak Puskinról. A jobb szélső sorban Dózsáról kellett írni. Bántam, hogy én nem oda kerültem, mert Dózsáról sokat tudtam. Füzetem is volt róla, Szabad Föld Téli Estén kaptam. De hát én Puskin sorába kerültem, azt sem tudtam, ki volt. Ha azt kérdezték volna, mit kell csinálni azzal a lóval, amelyik hároméves koráig szilajon nevelkedik, s mikor kézhez veszik, harap, mint a kutya, olyan szépen válaszoltam volna, hogy bizonyára felvesznek érte az egyetemre. Mert én a harapós lovat sem ütöttem. Bennem, pedig haj, de sok konyító lovat rendre tanítottam, soha nem tettek kárt. Ismerek néhány embert, akinek a fülét nyomorította el a ló, másiknak az orrát, vagy az arcából vett ki egy csipetnyit. Nekem aztán nem. Énhozzám úgy jött a ló, tudtam a mániáját. Harapós? Jól van, pajtás, gyere. Felvettem a disznóbőr ujjasomat, jó vastagon megkentem avas zsírral, s aztán odamentem hozzá. Már előre konyított meg ágaskodott, kapkodott utánam. Néhányszor kiugrottam előle, hogy minél jobban föltámadjon rám a gusztusa, s mikor javában tátogott rám, szájába adtam a zsíros bőrkabát i.jját. Azt mindenki tudja, hogy a lő nem szereti a zsírosat O, ilyenkor, ha köpni tudna, szívesen tenné. Kevés olyan ló volt, amelyik ezután emberre tátotta volna a száját. De hát nem ezt kérdezték. Hanem azt mit tudok Puskinról Tehetetlen voltam. Azt pedig utálom, amikor tehetetlen az ember. Mintha össze lennék kötve. A butaság gúzsba szorít. Az én soromban is egyre többen írnak. A balra levő sorban József Attila proletárköltészetéről kellett írni. Még arról is tudtam volna valamit. De Puskinról, ha itt lőnek főbe, akkor sem tudok semmit. Minek is jöttem ide? Csak ég a képem a szégyentől. Legszívesebben felállnék, és visszafutnék a majorba. Letagadnám azt ls, hogy valaha itt jártam, hogy ide merészkedtem az első hívó trombitára, de amikor tudni kellett volna valamit, akkor megrezzent az eszem ina. Kinevetnek az otthoniak. Nagy fittyre ideküld a párt, hogy legyek egyetemista, aztán én meg lepiszkítom a hámfát. A többiek írnak. Nyolc óra óta itt ülünk, én meg nézem a szép fehér papírt. A címet felírtam. Mit tud Puskinról? Írjam alá, hogy semmit? Itt ültem két órán át, és most visszamegyek. Holnap tele lesz vele a major, hogy né, a híres Miska, azt hitte, hogy mindjárt félistent csinálnak belőle odabent, mert ő ért a lovakhoz. Világgá sincs kedvem futni, hiszen nem vagyok már mai kába. Az egész Mezőhegyesből magam értem el idáig. Olyan _ tudományszag van az épületben, hogy fejfájást kap tőle az ember. A többiek írnak. Csak úgy pördül a papír a ceruzájuk alatt. Még ilyen haszontalanul rég nem ültem ennyi időt egy rakásra, mióta Iwltágú vagyok. Fészkelődtem, hogy elmegyek. De akkor mindenki engem néz. Meglátják rajtam, hogy menekülök, hogy hülye vagyok. Talán soha ilyen hurokba még nem hágott a lábam. Néztem az órát. Ott szeletelte az időt az ajtó fölött. Háromnegyed tizenegy. Legalább ne írtam volna föl a papírra a nevem. De már ehhez is ravaszság kell. A fene gondolta, hogy ide lyukadok ki. Akkoriban éppen nem volt meleg, de a tenyerembe izzadt a kis kezembeli ceruza. Egyszercsak eszembe szökött, hogy nem, én még nem futottam el sehonnét, pedig dűlt már rám répaverem, kötöttem ki égő istállóból lovat, és álltam a számadó ostorcsapásai alatt. Ha agyon üt is az élet, el nem szaladok! Én nem futok el innét! Néztem a címet. Mit tud Puskinról? Aláírtam: Puskinról semmit, de Adyról a következőket. És amikor tizenkettőkor lejárt az írásbeli ideje, úgy szedték ki a kezemből a papírokat, hogy be sem fejeztem. Hét oldalt írtam. Felvettek. Jó életem volt az egyetemen. Azért olyankor, mikor bajban voltam, megsajdult a szívem a szép szabad élet meg a lovak után. Le is bolondoztak érte néhányszor a polgárok. Mert ha olyanom volt, kimentem az út közepére, hogy egy-egy lovat megsimogathassak. Azt mondogatták, hogy ez sznobság, hogy ez joviális szenvelgés. Nem haragudtam én ezekért a jelzőkért, hiszen nem is nagyon értettem, csak a kollégiumban mindig megnéztem lexikonból, hogy mit jelentenek. Meg is tanultam nyomban, és ahol lehetett, én is használtam. Nem haragudtam a kispolgárokra, bár akkoriban sűrűn a szánkon volt ez a szó. Ha valaki olaszkát viselt, az kispolgár volt, vagy az is, aki tokos cigarettát szívott, hegyes orrú cipőt húzott, retikült hordott, nyakkendőt kötött, vagy zenekari hangversenyekre járt Azt hittem, eléggé benne volt a fülem a mozgalomban, s nemigen kívántak tőlem olyat amire tagadólag ráztam volna a fejem. De kispolgár lánynak udvaroltam. Nem akartam én. A számra sem mertem volna venni, hogy ilyen után óhajtoznék. Az úgy volt, hogy öregebb egyetemi hallgatók segítettek nekünk beiratkozni. Akkoriban még lepedőnyi martikulákat kellett kiállítani, százféle rubrikával. A hozzáértő is könnyedén eltévedt abban. Nekem egy copfos, jó szagú lány segédkezett. Fehér volt az arca, fekete a haja. Foga ragyogott, és olyan kedves volt mint a, szóval én ilyen lánnyal még soha nem találkoztam. Moziszínészek voltak ilyen szépek, meg a mi intézőnk lánya. De azokhoz nem szólhattam én. Ö meg kikérdezett mindent felőlem, és beírkálta a matrikulába. Mindent megtudott rólam. És kacarászott, és többet is kérdezett mint ami szükséges volt. Néha a kezemre ejtette a kezét. Talán csak véletlenségből. Én az első félórában felgyulladtam. De hát egy szót se! Estére már csókolóztunk. Ennyi jót egy rakásra gereblyézett nékem az élet. Komolyan azt éreztem, hogy ez nem is lehet igaz. Hogy ennek nem lesz jó vége. Mintha törvénytelen jószágot rejtegetnék. Mintha loptam volna én az egészet. Kispolgár volt. Ismeretségünk első hónapjában bemutatott szüleinek, ö nem tudta, milyen bajban vagyok. Cipőt egyik fiútól kértem, inget a másiktól, kabátot a harmadiktól. Bíró volt az apja. Ennyit tudtam a szülőkről. Nem mehetek hozzájuk cájgnadrágban! Felöltöztem, és egy udvariassági szakkönyvből kinéztem, mit kell ott nékem tennem; vagy nem tenneem. De abban több szabály volt följegyezve, mint amennyit én összeségében az egész életről tudtam. Elmentem. Uzsonnával fogadtak. Papa, mama otthon. Alig tudtam nyelni. Ennem kellett. A lakás zsúfolásig teli drága bútorokkal. Mindenhonnét a pénz, meg a számomra ismeretlen ízlés ordítozott. A szülők jóindulatúan társalogtak velem. Egyetlen lányuk rigolyáit mindenben meg akarták érteni. Népies kispolgárok voltak. A népi írók sok kötete a polcukon ült. A papa erről társalgott velem. A lány meg zongorázott. Alattam elindult a süppedő bőrkanapé. Én nem szidtam a kispolgárt, bár tanyaiak számára készült brosúrákból ismertem bűneiket. (Folytatjuk.)