Délmagyarország, 1969. április (59. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-04 / 78. szám

Sz. Lukács Imre PIROS TOJÁS, KÉK TOJÁS ZALA TIBOR BÉKE ŰJ UE (ankovich Ferenc ÓDA A FŐVÁROSHOZ Szél zuhogásában száz gyerek, árván, szenet szedeget. Sorsuk csupa könny, csupa vér, se szülő nincs, se kenyér — Háború dúlt, mint rég, háború dúlt s elment messzire apjuk, csak a gond, csak a bú, csak az ég havában sívó vidék, csak annyi maradt akkor minekünk Rég volt, de tudjuk, nem feledünk: mert látva láttuk a bajt, mert nyögve nyögtük a jajt, nagy város, lompos tereiden — így volt, s a szörnyű látomásra mintha a villám szúrna szivén. IL így volt... De nem, már más mutat a ma: nem véres habot görget a Duna; vashideg árját rengetve alant nyújtózkodik a daliás folyam, a nyert-fényes habokkal csobogó, a négy égtájat vígan befogó, rettentő, hengergö nagy Duna-test — s rajta — a hídjaival — Budapest. — A város és a vadvizü folyam, az nyeregben, ez nyerítve rohan, fitogtatja a terhét — mint huszárt, kinek a lába jó kengyelbe szállt: az egyik Pestet, a másik Budát tiporja, szikra-sarkú csillanón — Így együtt, egy világjáró úton, és száz halálon, történelmen át: együtt lobogva, őrzik a Hazát. Gereblyés László HŐSÖK TERE Szőke akácméz csorog kenyeremre Még most is Arcomba ér A dupla ós lila-fehér Szelenceág Még most is Itt szenderegnek bennem Azok a napok még most ú. •'. Mintha csak tenger öntött volna ki Még most is hallom fölmorajlani Hozzám szegődött akkor valami Piroslanak még bennem nyomai A szélben zászlók kezdtek bomlani..* Szepesi Attila TAVASZ A NEVED A hó alól előtűnik az ősz megannyi lomja Tavasz a neved Fillér vakít « lucskos fú között Fák közt bujdosó-szél sziszeg Zápolya-falka jégcsap-villogás Hány remény lapul gyökér-mélyben itt A rügyeket-bénító megszokás az éjszakával most szövetkezik: hogy árnyék bitangoljon s Dózsa csontját ne villantsa fehéren ez a föld Hogy örök legyen a zúzmara-ország s májusa rejtve éljen legbelül De előtűnik a fillér a lábnyom Valaki erre ment s mint a mező kibomlik a homályból szólítva: tavasz a te neved Akkor már a bíró lányát szerettem. Szép tavasz járt, meleg március. Szünetekben át-átszaladtunk a lányfolyosóra, mintha éppenséggel arra lenne dolgunk. Szép lány volt a Róza, szőke, kékszemű. Szerettük is valamennyien. Büszkén, nevetve kacérkodott velünk. Engem igazán kedvelt. Egyszer még levelet is írt, a csengető fiúval küldte, de aznap hiányoztam az iskolából. örültem, Másnap, mikor befaltuk a zsíroskenyeret, nagyképűen jelentettem ki: — Nem kell nekem a bíró lánya. — Nem? — Nem hát. Kifigyeltem. Elébe szaladtam a másik utcán, a kanálisnál találkoztunk. Meglepődtünk. — Hát te? — kérdezte. — Erre jöttem. — Nem is erre laktok. — Nem — mondtam. .Álldogáltunk ott jó darabig. A kanális korlátjának dőltem, cipőmmel vonalakat húzgáltam a földön. — Igaz, hogy küldtél levelet? — Igaz. — Hiányoztam. Segítettem anyámnak. — Tudom. Nem jártak az utcán. Vékony járda szaladt ott a Kakat mellett, erősen megnéztem. — Itt lakunk a másik utcán. — Tudom — mondtam. Kicsi, fehérfalú ház volt. Nádfedeles. Meglestem a sarokról, hová ment be. Boldog voltam én akkoriban nagyon. Anyám meg így szólt: — Húsvétra ruhát veszünk. Csak megbecsüld. Szót fogadtam. Hordtam vizet a kútról, talicskával eltoltam az őrletnivalót, eljártam a boltba, megcsináltam mindent. Esténként kérdezgettem: — Vesszük már a ruhát? Nehezen gyűlt össze az ára. A locsolkodás ideje pedig közelgett Haditanácsokat tartottunk az iskolaudvaron. ki hova köszönt be a kölnivízzel. Ünneplőbe bújtak a fák. Az udvarokat felverte a laboda; az árokpartokon nagyra nőtt a fű. Szaladtam Róza után. — Eljövök locsolkodnl — szóltam. — Gyere. — Itthon leszel? — Itthon. — Nem haragudnak majd apadék? — Nem. Befordultunk a sarkon. Már nem sokáig kísérhettem. Sietve mondtam: — A piactéren sergő is lesz. — Láttad? — Láttam. Befizetek érted. Elköszöntek. Janka felrobogott a lépcsőn, s véle az a megnevezhetetlen gondolat is, ami nem hagyta békén az óra alatt sem, miközben Czinke Mihály előadó Móricz Zsigmond parasztábrázolásáról magyarázott. De nemcsak hogy nem hagyta el, egyre inkább birtokába is vette ez a gondolat, annyira hogy már az előadó tanárban is a néni alakmását látta. Eleven tekintetét ennek két szeme tükrében, szavainak muzsikáját a kandidátus kottáznivalóan szép mondataiban, sőt még a járását, gesztusainak kedves félszegségét is rokonította amannak elbizonytalanodásával, ott az Astoria-aluljáró közepén: „Mondja, kedveském, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába?" S minél jobban elfoglalta ez a gondolat, annál inkább elégedetlen lett önmagával, s a „branccsal", ahová színe jóízlése ellenére odakapcsolta Dezső. Czinke A boldog ember-bői idézett: „Annyi sok fejéreseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adhatok az istennek, hogy ebbe a szerencsébe részeltetett, hogy lelki boldogságot adott...'" Véletlenül találkozott a tekintetük, éppen akkor, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a sokszoknyás, hátikosaras öregasszony. A legkisebb zavar nélkül „Jónapot kívánok"-í>t köszönt, odament a fiához, megcsókolta. — Csakhogy megleltelek — mondta örvendezve, mintha ketten lettek volna csupán. — El sem képzelnéd, te, Miska, milyen jókat mondott felőled az a főtanát' úr. A hallgatóság kíváncsian figyelte a közjátékot, s miközben a tanár a folyosóra kísérte az édesanyját, a legkülönfélébb vélemények hangzottak el. — Tipikus kádernyanya — mondta Lukács Győző, a „nagymenő"' szűcs fia, aki gépkocsijáért Onassis-nak hívtak. — Ha ilyet látok, mindig attól félek, hogy megint balra megy a parti. — Húnyd be a szemed! — szólt rá Lakatos Vince. — Többet érhet/ az, mint ti mindnyájan. — Azt hiszem, hogy Ázsiában élek az ilyen népi sereglések idején. Többen is rápisszegtek. Azután viszszajött a tanár, és folytatta az órát, de az előbbi természetességét nem nyerte többé vissza, mintha érezte volna, milyen megosztott a hallgatósága. Hamarosan megszólalt a csengő is, nem kellett kínlódnia tovább. Janka kilépett a folyosóra, ahová az újra keveredett vita hivatlanul is elkísérte. — Mi az, elvtikém, megsajdult az osztályharcos szíved? — kérdezte Onassis. — Miért nem vitted el kikúrálni valahová?! — Fogd be a szád, te, szemét! Még a csattanást is hallotta, mégse fordult vissza, pedig azt sem tudta, hová igyekszik annyira. Olyan mélyen kavargott benne minden, hogy a Dezső köszönése is váratlanul érte. a szokott helyen, az V-ös előadóterem iránt. — Szia. Jan. — Szervusz... — „Csombé"-nak Bécsbe ment a mamája, estére lesz kégli! — Nem érek rá ... — Mit izélsz? Te mondtad az este, hogy még egy nap! És megint várni kell?... Tudod, hogy milyen tele vagyok! — Akkor sem érek rá! Nagyon szégyellte magát, s úgy ment tovább, hogy meg sem állt. A lépcsőfordulóban utóiérte az öregasszonyt, meg a fiát, s amikor elkocogott mellettük, a néni utánaszólt. — Várjon csak, leányom! — Ránevetett a fiára. — Ez volt az a kedves, Miskám, aki reggel idevezetett. Ismered? — Persze, hiszen a tanítványom. — Hát akkor hívjuk meg estére kacsapecsenyére. Hiszen olyan sápadtka. mint a holdvilág. Eljönne? Janka elpirult. — Nem szeretnék terhükre lenni. — Jöjjön nyugodtan — invitálta a tanár is — mondjuk hétre. Jó? — Köszönöm szépen, ott leszek ... Dezső a porta iránt érte utói... — Ugye. csak marhultál, Jan? Szótlanul végigmérte. — Szóval nem? — Nem ... — És mikor? — Azt hiszem, soha! Ahogy kimondta, mindjárt erősebbnek érezte magát... — Miért dilizel, Jan? — Vége van, Dezső, vége!... Visszafordult egy percre, megfürdette az arcát a lefelé lépkedő kosaras néni mosolyában, azután kilépett az utcára. Az Erzsébet-hídon már legszívesebben tancraperúült volna,,. — Jó — mosolygott a lány —4 talán elengednek. A kanálisnál apjával találkoztam. Magas, barna ember volt. Világéletében kubikos, napszámos. Amikor letűnt az uraknak, messzire hordta irháját Breznai főszolgabíró úr, akkor választották falu fejének, főbírónak a Róza apját. — Kezitcsókolom — köszöntem illedelmesen. Fogadta. Kipirosodott az arcom hirtelen. Anyám rámparancsolt, készülődjek. Megvesszük a ruhát. Mentünk. A piactéren üzletek sorakoztak. Benyitottunk a legnagyobba. Fekete olajjal eresztették be a padlót, meglátszott a cipőm nyoma. — Ruha kellene a gyereknek — mondta anyám. — Milyen árú? — Az olcsóbbikból. Elénk terítettek hármat ls. Anyám megfogta, meggyűrögette az anyagot, az ajtó közelébe vitte. Aztán szemügyre vette a másikat. — Gyere csak. Vedd fel — mutatott a kabátra. A kereskedő dicsérni kezdte, éppen rámszabták, meg ilyen zöldségeket mondott. — Jó — bólintott anyám. Nekem nem tetszett. Megláttam a hozzávaló nadrágot is, a pultra terítve. Rövidszárú nadrág volt. Ilyenben menjek locsolkodni? — Szorít — dacoskodtam. — Hol? — A hónom alján — kinyújtottam a kezemet és előre dőltem egy kicsit. — Nagyobb nincs? — kérdezte anyám. — Ki se látszik belőle. Kilátszottam. Megforgattak az ajtónál, begombolták rajtam a kabátot, s alkudoztak. Aztán a boltos hozta a nadrágot is. Rövidszárút. — Ez meg lötyög — kiáltottam. — Sebaj. Belenősz. — Hosszúszárú nadrág nincs? Nekem csak az kelL — Drágább. Az jóval drágább. — Elvisszük — mondta anyám haragosan. Nem örültem én a ruhának. Csüngött a fejem és a beton kockákat számoltam hazáig. Most már el se mehetek locsolkodni. Otthon aztán eltörött a a mécses. Hátramentem az ólhoz, s megsirattam a nadrágot. Később nagyapám ült mellém. Pöfékelt az ócska cseréppipából, s nagyokat köpött a földre. — Jó meleg van. Feljebb húzta nadrágját a lába szárán. Fekete szőrök virítottak rajta. — Neked a legjobb. Rövidet hordasz. — Így menjek locsolkodni? Mint a kisiskolások? — Járnánk mi úgy szívesen, de nem szabad. — Miért nem? <- Szőrös a lábam. El kell hogy takarjuk. — Kölnim sincs. — Rózsavíz? — Az sincs. — Az már baj — mondta az öreg. — Milyen legény az, aki nem megy locsolkodni? Másnap korán ébredtem. Még alig jártak az utcán, ünneplőbe öltözve lestem a kerítésünk mögül. A szekrény tetejéről előkotortam a tavalyi kölnisüveget, szappanos vizet eresztettem bele. Jószagú lett. Számolni kezdtem a házakat, ahová elmehetek locsolkodni. Felírtam az írkalapra. Gyűlt a forint, meg a tojás. Nem fért már a zsebemben. Hazaszaladtam, kiraktam a kisablakba. — Ez az enyém — mondtam anyámnak és a húgomnak. — Ne adjátok oda a locsolkodóknak. Mentem tovább. A kanálisnál megálltam. Megigazítottam a ruhámat, megsimítottam a hajamat. A bíró házába mégse léphetek akárhogv. Leültetnek majd, tésztával kínálnak, borral, s még az is meglehet, egvedül maradok Rózával. Aho°v a leeénvek. Délután meg befizetem a sergőre. a körhintára. veszek papírrózsát is. Talán még a templomkertbe is eljön velem. Nagy fiú vagyok már. Bátortalanul kopogtam az ajtón. Benyitottam. Ott ailt a lány az asztal mellett. A zöld terítővel letakart asztalon tojások és tészták sorakoztak. Róza szép volt. — De tudnám én szeretni — jutott eszembe. A sarokba helyezték el az ágyat. Benne feküdt az anyja, betegen. Elmondtam valami versikét és meglocsoltam a hajukat. — Jószagú kölnid van — mondta a lány. — Nagyapámtól kaptam — pirultam el. Ott álltam mindjárt a kemence mellett. Senki se szólt. Álldogáltam néhány percig, amikor megkérdezte az aszszony: — Te ki fia vagy? Megmondtam. Hallgattunk. Róza hol az anyjára pillantott, hol rám. Piros lett az arcom. — Akkor én megyek — mondtam szomorúan. — Vegyél tojást — szólt a bíróné. Róza elébem emelte a tányért a festett tojásokkal. Elpirult ő is. Kivettem egyet — Adjál neki pénzt is. — Nem azért jöttem én. — Ne szerénykedj. Vegyél rajta cukrot. Kitámolyogtam a szobából Égett az arcom, legszívesebben sírtam volna. Kezemben szorítottam a piros tojást es a negyven fillért. Róza ki se kisért. A kanálisnál még megálltam. Visszanéztem. — Nem szeret ő engem igazán — gondoltam. Nehéz lett a zsebem, lehúzta a tojás. Pedig milyen szép szeme van, a haja meg szőke. Elővettem a pénzt, meg a tojást. A kezem piros lett tőle. Hirtelen messzire visszadobtam az utcán. — Egyétek meg. Szomorúan mentem haza. Leültem a kisszékre, csüngött a fejem erősen. — Már befejezted a locsolkodást? — csodálkozol t anyám. — Be. — A szomszédoknál voltál? — Pedig várnak. Nagyon várnak. Gyönyörű kék tojást festettek neked. — Nem. — Egyék meg. Érti? Odaugrottam a kisablakhoz. Felkaptam két tojást és földhöz csaptam. Anyám csak nézett. Aztán megfogta a karom, elhúzott onnan. — Mi a baj, kisfiam? — simította meg a fejem. — Semmi — pityeregtem. — Mondtam, hogy hosszú nadrágot vegyen. Sírtam egy darabig. Később megszámoltam a keresetemet, a festett tojásokat meg eladtam anyámnak. Akkor már délután volt. A piactérre mentem. Zene szólt, forgott a sergő, meg a körhinta. Sokan ácsorogtak a céllövölde előtt. Egy forintért vagy egy tojásért hármat lehetett lőni. Megpróbáltam. Nem nyertem. Pedig a polcokon sorakozott a rengeteg ajándék, porcelán malackák, alvós babák, papír forgók, similabdák, papír trombiták, és a hervadt rózsák. Felültem a sergőre és a körhintára. Még mindig maradt pénzem. De Róza nem jött. — Nyerek neki egy szép ajándékot — határoztam el. Célozgattam a kopott paprikajancsit, az erdei vaddisznót, míg végül is hozzám került az ócska papírvirág, örültem. Ajándéknak szép ez. De Róza nem jött a piactérre. Estig vártam. Megállt a sergő, meg a körhihta, a puskákat ls elrakták Takácsok. Csendes lett a falu. Besötétedett. Futottam hazáig. — Megint elcsavarogtál? — szólt rám mérgesen anyáin. — Mi lesz tebelőled? — Bíró — mondtam —, az mindenkinek parancsol. Lefeküdtünk. Két ágy volt a szobánkban. Azon aludt az egész család. Közelebb húzódtam anyámhoz. — Magának hoztam — adtam oda a papírrózsát — Köszönöm — simitotta végig az arcom. — Mégiscsak jó fiú vagy. A végén tényleg bíró lesz belőled. — Az nem lennék soha — suttogtam. Elaludtunk. Reggelre csuromvíz lett a párnám. Meglehet, hogy sírtam akkor éjszaka. Észre se vettük, pedig akkor már elmúlt a húsvét. y