Délmagyarország, 1969. április (59. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-20 / 89. szám

A SZELLEM KARAKTERE Volt egy vita a közelmúltban Szegeden. A város új művelődési centrumában otthonra lelt művészklub első rendezvénye volt ez a vita. Azé a klubé, amelynek hiányát régtől fogva éreztük valamennyien — képzőművészek, zeneszerzők, előadóművészek, építészek. írók, tudományos kutatóik — szellemi munkások. Amely időnként meg-megalakult, működött is a legváltozatosabb formákban és programokkal, aztán nem sok idő múlva újra és újra megszűnt. Miért?... Most úgy tűnik, sikerült minden eddiginél jobb keretet és tartalmat adni ennek a klubnak. Ennek a mindig nélkülözött együttlétnek; s hadd fogalmazzak ez egyszer szerénytelenül: annak a szellemi életnek is tán, amiről Erdei Ferenc vitaindítója és nyomában a hozzászólások annyi mindent elmondtak, hogy együtt az maga kötetre menő tanulmány lehetett volna, ha nem hagyják füstként levegőbe szállni. De hisz nem is hagyják) Készül a megye és Szeged jelenkori szellemi életének topográfiája. A vita is része volt ennek az előkészületnek. Legalábbis abban, hogy Jelezte: mennyi minden vár tisztázásra, mi mindent kell itt helyretenni, értékének, valós tartalmának megfelelő rendbe sorolni. Ezzel a vitaesttel mint kiindulóponttal, mint kezdettel ezért is szerencsésen választott a művészklub. S még szerencsésebb lenne, ha az abbamaradt vita folytatódnék. A művészklub összejövetelein is, sorra véve a szellemi élet különböző területeit, ágazatait az egyetem mint szellemi centrum problémáitól az írók, irodalmárok helyzetéig. Es nemcsak a művészklubban. Szellemi életünk megnyilatkozásainak másféle fórumain is. Például a szegedi sajtóban. Napilapjaink szerkesztőségei minden bizonnyal szívesen fogadnák az érdekeltek tartalmasan, hozzáértőén érvelő, polemizáló írásait. Hiszen bármely tudósítás, riport, interjú — mégha oly terjedelmes is — kevesebbet ad vissza a vitából, annak hangulatából, légköréből, tartalmából, mint ha magát a vitát hallhatjuk-olvashatjuk. Hogy van-e erre hely a hasábokon? Kell hogy legyen. Kell hogy érezzük, érzékeljük, milyen kérdések foglallioztatják a szellem, a kultúra szegedi munkásait, milyen eredményeik vannak, s milyen gondok, nehézségek gátolják óket előbb re jutásukban; milyen a kapcsolatuk például a közvéleménnyel, tudják-e érzékelni, hogy azok, akik számára alkotnak — könyveket írnak, festményeket, szobrokat állítanak ki, színműveket mutatnak be a színházban, új épületeket terveznek — mit tartanak róluk, hogyan vélekedik alkotásaikról, erőfeszítéseikről a közönség. E nélkül a kapcsolatkeresés és -tartás nélkül a művész úgy dolgozik, él, mintha hangszigetelő kamrában volna. S előbbutóbb elbizonytalanítja, fékezi, lehúzza a megértés és elfogadás ismeretének hiánya; mert ez a körülvevő megértés és elfogadás a művész öntudatának és alkotói biztonságérzetének éppoly fontos része-feltétele, mint másfelöl a tehetség termékenysége, önmagát is fejlesztő és erősítő aktivitása. Maradok a saját asztalomnál! Különféle Jelentések, tervek, felmérések és előterjesztések, távlati programok és statisztikai összegzések immár örökzöld adaléka, hogy a vidéki városok közül Szeged irodalmi élete a legerősebb, Itt van a legtöbb írószövetségi tag. Itt jelent meg a legtöbb szépirodalmi mű. Itt a legjobb, legszínvonalasabb a kritikai munka, s Itt Igazán minden remény és feltétel megvan ahhoz, hogy ez az Irodalmi élet még tovább erősödjön, még tovább gazdagodjon és még tovább... Valóban, ezek a számokkal is kifejezhető mennyiségi adatok feljogosítanak a legvérmesebb reményekre is. Valóban? Anélkül, hogy panaszkodni akarnék — akkor sem szeretek, ha netán okom van rá —, csupán a kérdőjel indoklásaként vetném itt papírra néhány lassacskán eldöntendő kérdéssé fogalmazódott kételyemet Nem akarok senkit és semmit bírálni, bántani velük. Nem személyeknek szólnak ezek. S ha válaszolna mégis valaki rájuk, kérem, ne nekem, hanem maguknak a kérdéseknek címezze válaszát Okom van rá, hogy higgyem: ezeket a kérdéseket nemcsak én fogalmaztam meg így magamban, ezek objektíve vannak, közöttünk, s nem pusztán bennünk léteznek. Tényleg Szeged irodalma a legerősebb a vidéki városok közül? Ha ez így van, akkor kellene, hogy érvényesüljön az Irodalom konkrét megnyilvánulásaiban, az irodalom közéleti súlyában-szerepében, az íróknak nem személyes tulajdonságaik, hanem munkásságuk értéke szerinti megbecsülésében. Nem azt mondom én, hogy ez a megbecsülés hiányzik. Csak annyit: mintha nem állna arányban a fent említett mennyiségi tényezővel, s nem differenciálna az egyes értékeknek megfelelően, mintha határozatlan volna a nagyon pontosan és könnyen megkülöböztethető tehetség megkülönböztetésében; nem meri, vagy nem akarja vállalni e minősítő elfogadás kétségtelenül nagyobb felelősségét. Itt Jelent meg a legtöbb szépirodalmi mű? A kérdőjel ismét csak nem a szám igazát vitatja, hanem arra próbálna utalni, hogy elegendő-e éppen nekünk beérnünk a mennyiség kényelmes regisztrálásával. Vajon a sokból minden megjelent mű egyformán értékes, egyformán elismerésre érdemes alkotás, vagy vannak színvonalbeli, sőt urambocsá' tehetségben különbségek, amik mellett szó nélkül elmenni nem lehet s nem is szabad. Itt a legjobb, legszínvonalasabb a kritikai munka? Valóban, a kritika, irodalomesztétika szegedi művelői országosan is megbecsültek, írásaikat, véleményüket rendszeresen és gyakran közlik vezető folyóirataink. Hát akkor miért nem néznek szembe ők a szűkebb haza irodalmának dolgaival, bajaival? Miért nem születik, nem születhetik meg a legiíjabbkori és jelenlegi szegedi irodalom átfogó kritikai öszegzése, az az értékelés, amely elfogulatlan, tárgyilagos szigorral, pontos ét megalapozott Ítélettel rakná végre rendbe a megméretés mostani kuszaságát, ködös zűrzavarát, segítve ezzel a helyi közszemléletnek is. Ez sem kevésbé igényes feladat — nyugodtan merem áll/tani — mint hosszabb tanulmányt írni irodalmunk valamely jelenlegi nagyságának működéséről. Ha egyfelelől elismerjük és hangoztatjuk a már többször is említett „a vidéki városok közül..kezdetű öndicséretet, akkor másfelől miért fanyalgunk, fintorgunk, ha e vidékiek közül legerősebb, legizmosabb irodalom minőségi és minősítő-kritikai elemzését várják éa kérik a helyi kritikától? S mindezek után! Igazán minden remény és feltétel megvan ahhoz, hogy ez az irodalom, ez az irodalmi élet még tovább erősödjön, gazdagodjon? Vitatkoztunk és tervezgettünk, amíg volt önálló szegedi könyvkiadás: mit kellene, hogyan kellene, kit kellene és miért Örültünk (én még emlékszem erre), amikor a Magvető Könyvkiadó gyámságába fogadta a Tiszatáj Kiskönyvtárat, mert értékünk, rarlfeunk elismerését láttuk tebben, s nem is alaptalanul S vitatkoztunk és tervezgettünk: mit kellene^ hogyan kellene, kit kellene és miért... Megszűnt utóbb a Magvető—Tisza táj kiadói vállalkozás; okkal-e, vagy ok nélkül, nem tudom, s nem is akarom Itt eldönteni Mindenesetre azóta vitatkozunk és tervezgetünk: mit kellene, hogyan kellene, kit kellene és miért S panaszoljuk keseregve, hogy megfosztottak bennünket valamitől, amihez jogunk volt és van; és immár minden irodalmi gondunk és bajunk fő oka, kizárólagos oka lett a kiadási lehetőség megszűnése. Kopogtatunk, sőt dörömbölünk minden lehetséges ajtón, nagyon és kicsin, hogy legyen újra vidéki könyvkiadás. Joggal teszük? Azt mondom én is, igen. De közben egyszer-egyszer nem kellene józanul, pontosan azzal is számot vetnünk, tudnánk-e okosan, gazdaságosan és egyben színvonalasan élni ezzel a lehetőséggel? Megvannak-e hozzá tehetségben erőink, megvan-e a hozzáértésünk, van-e mire építeni a várat, amelyet oly könnyen-szépen megálmodunk időnként magunknak? Azt akarom mondani: irodalmi életünk problémái nem a megjelenési lehetőségekkel kapcsolatos problémák elsősorban, bár tagadhatatlan, hogy a lényeggel sok vonatkozásban összefüggnek a publikációs főrumokkal kapcsolatos kérdések. De míg e mélyebb okokat elő nem tárjuk, s meg nem szüntetjük, lehet újta önálló könyvkiadásunk, emelkedhet akár a folyóirat nívója, vitáink egészségtelen feszültségeink egyenetlenségeink meg nem szűnnek. Azokat csak a fentebb említett megkülönböztető, tárgyilagosan minősítő, s a tehetségre megfontoltan és józanul építő irodalomszemlélet oldhatja fel. Valaki a vitában mondta, hogy Szeged a maga földrajzi helyzetével és társadalmi szerkezetével, szellemi és kulturális légkörével őt leginkább valamilyen űrállomásra emlékezteti. De legalábbis olyan helyre, ahol rendkívül nagy az élet mozgása, dinamizmusa, lüktető áramlású az áthaladás. Ez igaz. Igaz az is. hogy a város szellemi karakterét e helyzet nagymértékben befolyásolja. De vitatom annak jogát és igazát, hogy ezzel igazoljuk embereink meggyökerezni nem-tudását, azt, hogy egy idő múlva gyakran épp azok a tehetségek mennek innen, akiket a városnak meg kellene tartania, miután megszerezte magának őket. Megtartani sokkal nehezebb, mint megszerezni. Nemcsak azért, mert más helyeknek — különösképp a fővárosnak — nagyobb a vonzása Szegedénél. Olyasmi ez, mint a házasság. Ha nemcsak megszerettük, de már nem is ismertük egymást, mérlegelni kezdünk előbb-utóbb, összevetjük a jó tulajdonságokkal a roszszakat. Ez a megmaradás, a megtartás próbája. Tudomásul kell tehát venni, hogy aki elmegy, megy azért is. mert mérlegén a negatívumok többet nyomtak a marasztaló pozitívumoknál. S ezért nem menthet föl az „űrállomás-jelleg" értékeink megtartásának felelőssége és kötelessége alól. Papp Lajos ROZANITS TIBOR HAZATÉRT INTERNACIONALISTÁK T

udják önök, hol énekelnek az emberek a legszebben? Bizonyára azt gondolják, hogy Olaszországban. Persze, korákban én is így vélekedtem, de most már tudom: a fürdőkádban. Talán rájöttek már Önök is, hogy a csobogó viz jobban hízeleg a hangnak, mint a zengő hegedűkíséret, jobban lelkesít, mint az önfeledten ' tapsoló közönség. Még a legnehezebb áriákat is könnyedén énekli az ember, mert a fürdőkád nem ismer határokat. Talán ebből adódik, hogy az angolok ott majd mindig franciául énekelnek, a franciák spanyolul és az olaszok — persze, hiszen éppen az olaszokról akartam valamit mesélni Ügy történt, hogy nekünk, mármint Georgnak és nekem eleinte nem volt otthon füdőszobánk, és ezért szombaton esténként eljártunk a városi közfürdőbe. Együtt mentünk be a nagycsarnokba, amikor megpillantottam öt. — Nézz oda. milyen csodálatos, klasszikus profil! — suttogtam izgatottan Georgnak. Ö ásított. — Elmegy. — felelte némi vizsgálódás után. — Mit gondolsz, hamar ránk kerül a sor? — Reméljük. Mondd, szerinted olasz lehet? O, milyen kár. már éppen bemegy. Mélyet sóhajtottam és visszahajtottam a fejem Georg vállára. A várakozás elálmosítja az embert. — Nők negyvenhetes számig, férfiak A nagy bódulatban oda se figyeltem, mit csavargatok, s hirtelen megeredt a hideg zuhany, éppen a fejem tetejére. Georg már régen várt a kijáratnál. „Na, végre!" - szólt rám szemrehányóan, de én csak szórakozottan nevetgéltem. Eva Salxer CSOBOGÓ VÍZ hatvanhármasig! — kiáltott a fürdőmester. Felpattantunk. A férfiak fürdőhelyiségei jobbra, a nőké balra sorakoztak, karéjalakban, s a hátulsó közfalnál találkoztak. — Ne maradj sokáig. Lulsll - kiabált utánam Georg. Mintha az olyan könnyű lenne a forró fürdőben, önfeledten, az Idő múlásával mit sem törődve paskoltam a vízben, amikor félcsendült egy hang a fal túlsó oldalán: „O sole mlo .. „Az olasz!" — futott tt az agyamon. Elzártam a csapot, felálltam a kádban és fülemet a falhoz tapasztottam. Egek, micsoda hang! Milyen tiszta, milyen bársonyos! Egyszerre nekem Is énekelni támadt kedvem. A következő szombat este is ott találtuk az olaszt, és a rákövetkező szombaton megintcsak. Es mindig felcsendült a hangja a falon túl, a csobogó viz mámorában. Néha német dalokat is énekelt, de többnyire a csodálatos „O sole mlo"-t Vajon sejtette-e. hogy én ott vagyok a túlsó oldalon, és csendesen vele dúdolok? Ezekben a külföldiekben ott él a romantikus titokzatosság, amely engem oly végtelenül vonz. Egy olasz énekeié — ah! Georg nem tud olaszul énekelni, sem beszélni. Jól végzi a munkáját, ügyes villanyszerelő, kedves és hűséges, ez igaz. De egyébként? Nincsen semmi különös tehetsége. a derék, jó Georgnak. Egész héten át álomvilágban éltem, reggelenként sót tettem a teába es este cukrot a káposztába. S álmomban olaszul énekeltem... Tavasszal új lakásba költöztünk. A sok munka egy kissé elterelte a figyelmemet. De aztán szombat este, amikor Georg bevonult az új fürdőszobába, én meg leheveredtem a pamlagra, fájdalmas sóvárgás fogott el a másik után, akit sohasem fogok többé viszontlátni. Talán soha az életben! A gondolat szörnyűnek tűnt. Ó, hogy szerettem azt a meleg, bársonyos hangot!... Sose leszek boldog az életben?... Ugyan már ml ez? Hirtelen felszökkentem, s talpraugrottam. Talán a képzelet játszik velem? Lehetetlen: a fürdőszoba-ajtó felől felcsendült az ismerői hang. erőtellesen és mégis haűékonyart: „Ooo sooole miiooo!'' Ah, olaszok úristene! Hiszen a saját férjem volt az..J Később, sokkal később közelebbről Is megismerkedtünk az én olaszommal Knusehkenek hfvták és szivart árult. Olaszul egy szót sem tudott — talán még a fürdőkádban sem. Fordította: Zilahi Judit Galambos Lajos VIZEK Gábor már két éve nem volt otthon. Most ölbe való gyermekével és feleségével nekivágott az útnak. Előző este minden szépet elképzelt a falujáról; megjelent előtte minden ház, minden út, minden ösvény; nem is létezett más a világból csak a falu, benne az édesanyja, körötte a szomszédok, s szerte az ismerősök, akiknek neveit ízük és zamatuk miatt gondolatban is jó volt kiejteni: Zordon Miksa, Gagó Béni, Borkács Imre, Bő András, Boksa Gedeon. Nagy, régi nevek voltak ezek. Sámánnevek. Gábort is Bő Gábornak hívták. — Istenem — mondta az anyja —, hát megjöttetek? Nem kellene ennek a csepp gyermeknek megmosdani? Annyi út utón? Annyi törődés után! Máris hozom a vizet. Gábor tudta, hogy a fúrott kút jő öt percre van a háztól, akarta venni a vödröt, meg a kannát, hogy majd ő hoz vizet, jóformán azonban az édesanyja addigra vissza is ért. — De hamar megjárta. — Hisz itt a csap a kapunál. — Miféle csap? — Vizet vezettek irt minden utcába. Jó csirkeebédet ettek, elpilledtek. Gábor járt egyet a környéken, beköszönt Gagó Bénihez, aki nemrégiben a tsz raktárosa lett. s megivott egy pohár bort a kocsmában Borkács Imrével, aki a közös gazdaságok szervezésének idején inkább a vasúthoz menekült krnmpáesoMnak, csakhogy ne kelljen a közösbe menni. — Csak most látom, hogy itt vizek vannak minden utcában. — Vannak, hogy a fene egye meg, — Miért egye a fene a vizet? Rossz? — ízre jó, az isten verje meg. Aztán hozott még egy pohár bort Borkács Imre. — Az íze jő, sőt! Nagyon Jő. Ráadásul ott van mindenkinek a kapujában. Csák a bánat, amit hozott! Azt nem tudja lenyelni az ember. Többet nem szólt. Mások is jöttek az asztalhoz, Gábor pedig hazament az édesanyjához nemsokára, hisz disznóölésre készültek, meg kellett még reszelni a késeket, megdarálni a borsot, tisztába tenni a rizst rendbe tenni a húsdarálót megtisztítani pihés héjaiktól a fokhagymagerezdeket. — Miféle bánat az — kérdezte az anyjától —, amit a vízzel nem tudnak lenyelni az emberek. — Bánat? — Halottam. Édesanyja megvonta a vállát, elfordult: — Kar beszélni róla. Vannak mindenféle buta emberek. Az istennek megszámlálhatatlan marhája él a földön, te ne tudnád? Éjfélre végeztek a disznóölés előkészületéivel, reggel négvkor pedig már Gagó Béni. a raktáros zörgetett, hogy hát akkor kezdjük azt a mészárlást mert halad a nap. Nem mintha annyira haladt volna, hogy a hajnali négy késő lenne, de az ember torka ilyenkor harnar kívánja a pálinkát. Megitták a rendes adagot, megfogták « disznót, leszúrták, a tsz-től kapott szalmával megperzselték, aztta jöhetett •