Délmagyarország, 1969. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-02 / 27. szám

Vincié András A GUMIEMBER Régen — a Fényes cirkuszban láttam az első gumiembert. Bejött, a csindaratta elhalt — hosszú, íeketeruhás ember volt, néztük, mi lesz? Bejött a porond közepére, megfordult, hátrahajolt, feje a sarkát érte, majd fejét kidugta térdmagasságban. Az ember olyan ijesztő, szörnyű volt, annyi szerencsétlenséget és megaláztatást éreztem, hogy sírva fakadtam, ötéves voltam. Csodáltam és sajnáltam a gumiembert, aki körülsétálta a porondot. Artista volt. Gumiember. Ebből élt. Magyarázták szüleim. Gyerekkora óta erre nevelték. Mostanában találkoztam egy csodálatos gumiemberrel. A kornak megfelelő mutatványai voltak. Már nem volt artista, nem dugta fejét a lába közé. Fennhordta. De tagjai minden irányban mozgathatók voltak és egész mivolta — masszivitása ellenére — a hallatlan gumiszerűséget sugározta. Tudtam, hogy egy ízben Várpalotáról a Gellérthegynek vágódott, neki egy villának, kutya baja se lett. Mindössze néhány Szőnyi és Csók képet vitt el este valaki, aki eleinte nagyon hepciáskodott Ha engem Várpalotáról a Gellérthegyhez vágnak — gondolják meg mekkora távolság — szétmegyek, ö nem ment szét. Azt is hallottam, hogy egy ízben sárgarépát vásárolt, bizományba természetesen — három vagonnal — és megfeledkezve az egészről, mint a Térépítő Vállalat igazgatója évek múlva abba a faluba tévedt munkaerőért és a parasztok felismerték. Márpedig a paraszt nem gyengéd és tenyere mint a fadarab. Innen nekivágódott egy Ikárusznak, egy kemény fém autóbusznak. Nem lett semmi baja. Visszajövet külföldről a baráti körben tűnt fel és a barátok eladták az órákat, harisnyákat, ingeket. Ezt az autóbusz dolgot addig csinálta a gumiember, amíg egy vámőr neki nem vágta a bírósági épület kissé kopott, de nagyon masszív falához. Azt tetszik hinni, hogy veszített rugalmasságából? Cseppet sem. Másfélszcbás garzonjában ülök, és konyakot iszom. Talpam perzsába süpped. Szuper külföldi cigarettát szívunk, szuper külföldi magnón szárnyal egy Beethoven. Ez már megállapodás lenne? Ez a zene? Vizsgálgatom. Házikabátban, szattyánbőr papucsban, őszes hajjal, ez ő, a gumiember. Vajon mi lehet benne? Erkölcsi prédikációk, enyém-tiéd rongyai nincsenek, kemény kövek sincsenek, színes repülő eszmék sincsenek. Az egész ember nagy gumilabda. Tömör, pompás példány. — Ez a huszonhetedik lakásom. Végleges. Van egy ezres folkszvágenem, a takarékban is van valamicske, be vagyok rendezve. Szerény állásom van, zöldséges vagyok a Fehérlő utcában. — Persze gebines zöldségüzlet. És }övögetnek a parasztok. A nénék és menyecskék. Túró, dió, minden. Közben vételez a kerközponttól és azzal el ls számol. — — Természetesen egy krajcárig elszámolok. Tisztességes üzlet. Mindég van friss, tejfeles, valódi túróm, nem amolyan csinált, sovány, keserű. Tudom, hogy szeretik. Minden nap kapok frisset. — Hogy nem jönnek rá? Elnézően mosolyog, rám, aki meghallgattam az anyai intelmeket, meghallgattam a szónokokat, elolvastam a társadalomban való élésre vonatkozó szabályokat — mosolyog rám, a balgára. Csak ilyen alak kérdezheti ezt. — Miért jönnének rá? KI törődik velem? Tisztességesen elszámolok, őket nem éri kár. Nincsenek már nagy terveim. Valami nagyon piszkált. — Mondja, hogy kell ezt csinálni? Nem vagyok képes ilyen perzsát venni, ilyen magnót, a többiről nem is beszélek. — Maga soha semmire nem viszi. Érzékeny. Én már gyerekkoromban megfigyeltem apám némely műveletét. Például amikor csak elhullott sertéseket dolgozott fel kolbásszá. Éjjel „vágtunk", egyetlen disznónkat pedig farkánál fogva emelgettük, hogy sivítson. Falatozott nekünk. Sokat tanultam ebből. Már gyerekkorban meg kell kezdeni az edzést. Elszomorodtam. Hiába, elkéstem. Búcsúzóul még megkérdem, melyik teljesítményére a legbüszkébb. — Minden nagy ember —, ha megengedi nekem ezt a szerénytelen címet —, természetesen az első önálló tettemre vagyok a legbüszkébb. — Kérem, szerencséltessen. — Szívesen. Még egy kis konyakot. Napóleon. Ajándék. Tehát... ötéves voltam, és nagyon szerettem volna megszerezni az állomásfőnök fiától az apja öngyújtóját. Uram, nehéz idők voltak. Egy kiló lisztért adtak az éhes emberek egy príma nadrágot. Későb.b kabáttal együtt. Elhatároztam, hogy megkísérlem. A fiú, velem egyidős, éhes volt. Tettem ajánlatot, mint az ilyenkor előírásos. Semmi becsapás. Hozok neki öt darab lekváros palacsintát, ha nekem adja az öngyújtót. A fiú másnap elcsórta, kint találkoztunk a gurítónál. De bizalmatlan volt, középosztálybeli csemete. Azt ajánlottam, hogy fogjuk mindketten az áru végét, aztán egy szóra ki-ki elengedi a magáét. — Kacagott, a könnye is kihullt, zsíros torka remegett. — Szóval uram, megtörtént. A gyerek eltépte a palacsinták felét, a többit szorítottam, de ő elengedte az öngyújtót. Remek volt , — És az apja? Az állomásfőnök? Kitekerhette volna a nyakát. Magának. — Látja, maga nagyon érzékeny, soha nem tudja, miről van szó. A gyerek nem merte elmesélni hogyan járt. Nem merte. Mindég ezt kell kiszámítani és megkeresni a megfelelő embert az üzlethez. Nagy titkot árultam el, próbálja felhasználni. De maga túl érzékeny... Arató Károly TEL A fák pamacsai éjjel beszappanozták a tájat fehérre. Vére serken — úgy borotválja most a fagy kék villámokat szóró kése. Elnyúlt, csikasz testtel a szél horhosokon, lejtökön átvág. Búboskemence a fagy — a fázó január nekidől: melegíti hátát. Verebek rebbennek föl borzason s mert nem találnak más magot. rajokban röpdösik körül: csipegetik ehesen a napot. E mélyhűtött világban senki se jár, csak a kristályszivű szerelmesek dülöngnek kint a télben, mint vándorló hóemberek. ösvényeket, utakat gomholyitva lépkednek lassan háztól házig — Arcukat sújtó hóviharban talán elérkeznek egyszer hazáig. Horváth József A REJTÉLY Görög- és Sárgadinnye Művek vezetői napról napra megdöbbenve olvasgatták a műhelyfőnök jelentéseit. Egy év alatt százak hagyták el a gyárat. A termelés visszaesett A minőség? A műdinnye sós volt és lötytyedt. Senki sem akart az éjjeli műszakban dolgozni. De a nappali műszakban sem. Az anyagmozgatók nem mozgattak, az újítók nem újítottak, a segédmunkások nem segítettek, az ipari tanulók nem tanultak. Idegesség és zúgolódás uralkodott az egész gyárban. A Művek legfelsőbb vezeVERES MIHÁLY ÖRÖK ÉNEK Ma déli 12 órakor nyílik a múzeum kupolacsarnokában a fiatal szegedi festőművész, Veres Mihály kiállítása. Az Örök ének e tárlat anyagából való. tői éjjel-nappal tanácskoztak. Végül döntöttek: mivel kétségkívül lélektani rejtéllyel állnak szemben, munkapszichológiai laboratóriumot kell berendezni a gyárban. Tudományos szakértőkre kell bízni a jelenségek okainak feltárását és a szükséges javaslatok kidolgozását. Az új intézménynek takaros épületet emeltek. Nyolc lélekbúvárt szerződtettek. A laboratórium részére a legmodernebb felszerelést hozatták meg, többek közt egy elektronikus számítógépet és tucatnyi teszt-vizsgáló készüléket. Mindez együtt lévén, a szakértők munkához láttak. A 2400 dolgozót egyenként behívatták a laboratóriumba. Mindenkinek ki kellett töltenie egy 32 lapból összefűzött kérdőívet. A beírt adatokat úgy ellenőrizték, hogy hipnótikus álomba ringatták az embereket és szóban is kikérdezték őket. Majd a műszeres teszt-vizsgálatok következtek. Aztán egy különlegesen árnyékolt cellában sajátságos szövegeket olvastak fel a dolgozóknak, a gyermekmeséktöl a vérfagyasztó rémtörténetekig s közben figyelték, ki, mire, hogyan reagál. Végül tüzetes orvosi vizsgálatok következtek. Miután az embereket így „feldolgozták", a számítógépek megkezdték a kiértékelést. A munkálatok másfél évig tartottak. Virgácsy igazgató ezalatt tűkön ült, mert a gyár már a fejetetején állt. Ügy várta a tudományos eredményt, hogy már horgászni sem volt kedve. A jelentés beterjesztését megelóző napon becsöngette a titkárnőjét: — Pötyike, tétlenül ülök itt, nincs valami restanciám? — Hát, ha gondolja igazgató kartárs, átnézhetne néhány beadványt. Ez a szekrény tele van velük. A dolgozók küldték be meganynyit. Másfél éve gyűjtögetem őket, mivel nem tetszett rájuk időt szakítani. — Lássuk, csak, Pötyike! A titkárnő egy tavalyelőtti levelet tett Viragcsy elé. Laskás János éjjeliőr írta pallérozatlan, szálkás betűkkel. „Én csak egy tanulatlan öregember vagyok — kezdte, —, de fáj nekem, ami a gyárunkban van. Pocsékul állunk, igazgató kartárrs. De megvan ennek az oka. Már megüt«sássá nekem a merészségemet, de nem tetszenek szóba állni a dolgozoókkal és nem tetszenek törődni velünk, ez a baj. A művezetők is gorombáskodnak. Éppen akkor nincs anyag, tervrajz meg szerszám, amikor kéne, az emberek meg csak lógnak. A műhelyek teteje beázik. Egy fáskamrányi öltöző jut kétszáz emberre. Es miért nem a munka meg az érdemek szerint fizetnek nálunk, miért pofára, ahogy esik? Meg aztán miért nincs nekünk üdülőnk? Az étkezdénkben ünnep, ha mócsing is van a csonton. Tessék ezeket meggondolni, igazgató kartárs, mert ezek miatt ette meg a fene a mi gyárunkat Tisztelettel Laskás János". — Olvassa csak, Pötyike! — kacagott fel Virgácsy. — Látja, milliókat költünk gyári viszonyaink tudományos elemzésére, és akkor jön Laskás bácsi... Micsoda maradiság! Másnap a gyárvezetŐ6ég feszült figyelemmel hallgatta a vezető pszichológus hosszú előterjesztését amely alapján végre elkészült, a másfél éves kutatómunka Csak Virgácsy igazgató volt szokatlanul sápadt Ugyanis a munkapszichológiai laboratórium jelentése mind az okok, mind a teendőkre vonatkozó javaslatok dolgában tökéletesen megegyezett Laskás János éjjeliőr levelével. — Jfeusisfen — szaladt ki száján az Ijedelem, és leejtette a földre a tengeris kosarat. Bánáti akadémikus lépdelt elöl, mellette a megsoványodott Grál, a színészkirály, úgy hívták egymás közt akkoriban, mögöttük pedig Kemecsey harsogott, ő az, igen, akkor is ö volt a legmagasabb. — Itt van hát, Eszter néni! — rikkantotta el magát Kemecsey, s hátraintett. — Gyerünk, gyerünk befelé, hé, kimegy a meleg Mire feleszmélt özvegy Gyúri Lajosné született Csávás Eszter. Földvár melletti nyugdíjas tanyasi parasztasszony, már bent volt a vendégsereg a szobában, szoros sorban ültek az asztal körül, a karos lócán, valaki felkattintotta a villanyt, egy másik háromkörtés lámpást égetett, és egy harmadik kutyaszőr berregtetett egy filmfelvevőt. — Hát maga ugyan jól megszökött elölünk, Eszter néném — kezdte Bánáti, és sasorra fölött szeme úgy villogott, akár akkor. — Mért szöktem volna meg? — Mert hiába kerestük a régi tanyában — folytatta Grál Gábor, a színészkirály. — Nyomát sem leltük. Csk egy kétszáz tehenes istálló van a helyén. Hát így működik itt a műemlékvédelem? — Ahol az a tollfosztó volt — gondolkodott el Kemecsey. — Ahol a te tolladat is majd megtépték — kajánkodott Bánáti. — Ugyan már miért? Nem akart ott engem megtépni senki. Sehol nem találkoztam ekkora megértéssel néprajzi gyűjtőutaimon. mint a földvári tanyavilágban — jelentette ki egy akadémikus biztonságával és precizitásával Kemecsey. — De ha szegény Bíró Laci tanító meg nem véd, bizásten regényhős lennél azóta valamelyik népi író regényében — mondta erre Bánáti. — A megmiskárolt folklorista. Efféle címmel. Hát már nem emlékszel arra a menyecskére? Én még azt ls tudom, hogy Sára volt a neve. A jegyváltás és a lakodalom közti időszak szerelmi etikettjéről kérdezgetted. Kint a Gyúriék pitarjában. Az ura meg, egy kis stuccolt bajúszú legény... nem tudom a nevét, de nagyon fürgén kotorászott a kenyereskasban a nagykés után... Ültek, füstöltek ráérősein, és otthonosan kacarásztak. Mintha más dolguk nem lenne a nagyvilágban. Csak Csávás Eszterben állt meg az ütó. Hogy erre nem gondolt. Hogy neki ma még vendégei lehetnek. Nincs nála csak úgy pálinka, tészta, efféle. Hacsak... — Jaj de restellem, hogy nem tudom kegyadéket semmivel se megkínálni. De hát erre nem számítottam. Ki gondolta volna, hogy maguknak eszébe jut... Ha csak egy kis pogácsával, papuccsal... — Na, mi ugyan nem azért jöttünk, Eszterke édes — hárította el Keimecsey. — Hanem hogy lássuk magát. Azért kutyagoltunk idáig. Nem kell azért sajnálni bennünket. Urasan jöttünk, autóval. De azért jöttünk ide is. Földvárra is, hogy a régi ismerősökkel... — Ezért tessék már mondani valamit a rádiónak is — tolt Gvúriné elé egy gömböt egy sötét szemüveges ifjú ember. — Mit tudnék én mondani? Semmi érdekeset. Megvagyok, özvegy lettem, sajnos, és nagyon gyorsan elmúlt az idő. Amikor maguk még ideiárogattak, istenem ... — Emlékszik. Eszterke, velünk tapostatták le a szalmás szoba földjét — csillogott Grál Gábor szeme. — Emlékszem arra is. hogy Bíró László tanító felesége is de járta... Mindketten színészek voltak. De a bolettás világban jobb volt egy tanyasi iskola, mint a vándorkomédiásság. — Az nem szalma volt, édes Grálunk, hanem törek. Grál szúrósan nézett Kemecseyre. Mit kotnyeleskedik most is?l De nem szólt vissza. — Megvan! Szakács Sára! Avval mentél ki szokásjogot gyűjteni a pitarba — rikkantotta el magát nagyvidáman Bánáti. — Szakács Sára! Ügy van! Érted, Kemecsey? Kolosszális! Sza-kács-Sá-ra! Isteni — s úgy elkezdett Grál boldogságában kacagni, hogy szeméből valósággal patakolt a köinmy. Csávás Eszter azt hitte, azért van e vígság, mert eszükbe jutott Szakács Sára kangörcs ura, aki csakugyan kikapta a kenyérvágó kést a kasból. Honnan is tudná ő azt itt, hogy Szakács Sára nemcsak a földvári tanyavilágban tündökölt egykoron, de Szakács Sára névre hallgat a főváros egyik táncos-énekes csillaga is, akinek egy idő tájt véletlenül mindig arra volt fellépése, vendégszereplése, ahol éppen Kemecsey Károly vezetett ankétot, képviselói beszámolót mondott, falunapot tartott, borkiállítást nyitott meg ... Bánáti megérezte a nevetés bántó élét, egyszerre a tál fölé hajolt, s nagy buzgalommal szedegetni kezdte maga elé a lekváros papucsokat. — Hej, Esztike néni — mondta teli szájjal, majszolás közbein — de otthon érzem most magam. Tudja, ez a lekváros repucs... Anyám halála óta nem ettem ilyet. Hú\z éve idestova. Niksz, nektek nem adok. Ez mind az enyém. De a másik kettő is odakapott ám, s úgy szedegették maguk elé a vászonabroszra a tésztákat, mint mikor a gyerekek osztoznak apjuk tarisznyájának madárlátta finom falatain. Csak amikor felnéztek, vették észre Csávás Esztert, amint a kemence felé fordulva könnyeit törölgette köténye aljával. Egyszerre elkomolyodtak. Az operatőr azonnal felserkent erre, mekkora bombaötlet lenne, ha filmre kaphatná ezt a tűnő pillanatot. Am Grál Gábor váratlanul felugrott, és két tenyerével belógta a kamera szemét Két szerelmes vers Bősz Jenő FEJKENDŐD FÖLDRE HULLT Kísértelek a réten, — testőröd volt a nappal! Nem oldottam le szoknyád, mért váltunk el haraggal? Fejkendöd földre hullt. — Nem hajoltam a fűre. — Megálltam — és te mentél elunt csókoktól összegyűrve. Fejkendöd földre hullt. Csak ennyi volt szerelmed? — tűnődtem, s mikor Imessze jártál, a füvek fölnevettek... ' SZERELMÜNK Csupa bűn — mégis szűzi és fehér; csupa báj — mégis bolond és ledér, csupa dal — mégis néma, hangtalan, csupa vágy — mégis kába, céltalan! Szeretlek! Erre nincs mentség, szép — mert őrültség!