Délmagyarország, 1969. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

m v - , . ... ' fr DRÉGELY LÁSZLÓ SZEPEZDI BORPINCE W n nem szeretem a E

televíziót. Meg ls mondtam már egy párszor, hogy engemet hiába is hívnak tévét nézni, engemet ilyen hülyeségekre nem lehet rávenni. Még ha valami értelmes dolog lenne benne. Most például, ahelyett, hogy tévét néznék, megírom azt a kis drámát, ami arról a fehér hajú ruhatárosnéniről szól, aki előadás után egyedül marad a ruhatárban, és véletlenül felakasztja magát az egyik fogasra. Dehát így nem lehet! Ha a szomszéd szobából áthallatszik az a monoton beszéd abból a ládából, hát akkor... Mit mond? Öngyilkos akar lenni? Jesszusom! csak nem? Ja, ez a Kohut hangja. Csak játék az egész. Jól van na, nem akar senki öngyilkos lenni itt, csak megint egy ilyen hülyeség megy a televízióban, egy ilyen morbid dolog. A! Ezt nem lehet kibírni! így nem lehet dolgozni! Na sebaj. Jól kitolok velük. Engem nem lehet feltartóztatni! El tudom én másképp is tölteni az időt okosan: olvasni fogok. Igen, olvasni. Ott van az éjjeliszekrényemen tizenhét könyv amibe belekezdtem, mindegyikben meg van jelölve, hogy hol tartok, mind idtűnő olvasmány; egy soruk többet ér mint az az egész hangos-fényes masina ott a másik szobában ... Úristen, most meg ki sikolt?! Ki ez? Ez egy fiatal lány. Milyen ismerős a hangja. De ki lehet ez? És miért sikolt? Miért kell itten este nyolc óra után sikoltozni? Na ezt megnézem egy kicsit, aztán jövök vissza a könyveimhez, a félbehagyott gondolataimhoz. Most szépen, csendben benyitok, így: milyen sötét van itt, és milyen sokan vannak. Na, nézzük csak egy percre, Csernák Árpád TÉVÉT NÉZEK le sem ülök, csak éppen megnézem, hogy ki ez itten. A Mensáros beszél. Ezt szeretem hallgatni. Na, jól van, leülök egy kicsit, amíg 6 beszél, aztán megyek. Meg különben is; nem Illik itt ácsorogni, amikor mindenki szépen, csendben ül itten, és illedelmesen alszik ... Szóval egy kicsit leülök itt, ebbe a karosszékbe; jó kényelmes karosszék... Úristen, hát ez ott nem is Mensáros, csak a hangja... Ja, ez egy szinkronizált külföldi film. De ez a külföldi színész se egy kutya. Érdekes egy arca van neki, azt meg kell hagyni: szuggesztív, és amit mond, nem egy hülyeség. Ezek egészen okos dolgok. Sőt még szép dolgok is: dráma és költészet, elkeseredés és bizakodás, lehangol és fellelkesít Ez nagyszerű dolog... Vége! Ml az, Szepesi Attila KÉT HANGON támad a hó a gyökerekn ki* a kihűlő gyönyörökre megvéd tíz ujjam mégis látod jégtündér jár zimankó-táncot téli ámulat karja válla táncol függesztve holdsugárra most nem lehet hazatalálni várni kell a világra várni nem lehet várni nem lehet menni most nem lehet újjászületni DAL: hó támad orvul deres ágra temet az idő csillagot beleveszünk a megszokásba fussatok tépett farkasok hogy vége? Most kezdtem csak belejönni. Egyszer beülök ide tévét nézni, és akkor mindjárt vége. Szünet Na, most még egy csöppet maradok Itt ebben a fotelben, ez nagyon kényelmes, jó fotel és különben is olyan lel kesítö, szép gondolatokat hallottam itten, hogy ezen még érdemes egy kicsit elgondolkozni ebben a kényelmes ülésben. Nézem a képernyőt. Ez itten, ugye, valami, vaskapu féle.., Á! Behunyom a szemem, úgy, egy kicsit el is helyezkedem, kezembe támasztom a homlokomat így'• gondolkodom, tehát vagyok. Mi ez?! Ja, folytatják a műsort: valaki már megint beszél ... azaz, izé, most mér muzsik'M'-Hvi ma d itt. má" látom. Ettől majd nem tudok gondolkozni. És milyen limonádé zene, tingli-tangli zene, tangli-tingli... meg kornyikálnak, mutogatják a fogukat meg a farukat mintha valakit is érdekelne. Egyáltalán: miért ülök én itten? Föl kéne állni, és el kéne menni. Hova? A másik szobába? Oda is áthallatszik ez a hacacáré. Az utcára? Ez az! Az utcára kell mennem! Igaz, egy kicsit nagyon esik az eső, dehát annyi baj legyen. Még romantikus is, és ott legalább az ember jól kigondolkodhatja magát az esőben. Persze, ahogy hallom, ez egy olyan kis zivatar féle, és azért az is lehet, hogy jégdarabok hullanak. Ügy van: kifejezetten úgy hallatszik, mintha jégszemek koppannának a párkányra. Itt meg azért mégiscsak meleg van, meg olyan jól összeszoktunk ezzel a karosszékkel ott a dobozban meg mégiscsak hülyéskednek, ugrálnak; fény meg zene, zene és mozgás, hang meg minden, és annak ott ni egészen vicces képe van. hehe, és annak a táncosnőnek ott, balról a harmadik, kifejezetten szép a combja. végére ls, oda, ahol a gyöngéik ed ők lepedői fehérlettek. A barakk ajtaja — mintha ez is a szertartáshoz tartozott volna — becsukódott. Félhomály támadt. Világított a robbanásig megrakott kályha. — Meleg van — mondta a tábornoknak franciául a grófnő. — Igen... grófnő... A tüzelővel nem takarékoskodunk. A grófnő elfintorította az orrát, mint mindenkor, ha valami nem tetszett neki, vagy nagyon is tetszett — Rossz szag van — mondta halkan franciául a grófnő. A tábornok egy pillanat alatt elgondolta: ha a barakk előtt állíttatja föl a fogoly-közlegényeket, siralmas látvány lesz. Ragyogó havas térségen — rongytömeg. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a grófnő halk megjegyzését — Rossz szag van! — ismételte a grófnő, most már hangos, kislányos makacssággal, segélyt kérőén. A tábornok halkan szólt a kozák ezredesnek, a kozák ezredes hangosabban az őrség parancsnokának, az őrség parancsnoka Nováknak, Nóvák magyarul, teli torokkal a foglyoknak: — A barakk előtt kettős rendekbe — sorakozó! Odaálltak a betegek is, ingbengatyában a vidám havon sötétlő tömeghez. Szélcsend volt. Száraz levegőben a testük köré lerakódott meleg két-három percig védte őket a hidegől. És akkor a foglyok ezer éve hiányzó, kedves női hangot hallottak. Leány-feleség-anya hangját húsvéti kishavangot, feltámadást ígérőt. Először nem is az értelmét, csak a csengését fogták föl a szavaknak; aztán az érte'em is betekapcsolódott. — Katonák! Hős magyar katonák! Akcentussal beszélt, s ez még kedvesebbé tette a kicsi melles babának beillő asszonyt — Boldogan jöttem el hozzátok. Szeretnék mindent adni: takarót ruhát élelmiszert pénzt de mit csináljak: nincsen. Nagyon sokan vagytok, hős magyar katonák, foglyok; honnét vegyünk? A fogolycsapat végén álló magyar bakák lábain bakancs helyett szénaboglyák, testükön pokróc, ami alól kilátszott a sárga-sötét gatya. Odanézett a grófnő, és az orra körül megjelentek a már említett kedves ráncocskák. — Szomorú hírt kell közölnöm — mondta a grófnő csilingelve —, szeretett uralkodónk, őfelsége L Ferenc József, — meghalt. Szünetet tartott A hatást várta. Sírást vagy legalább — sóhajt, de senki még csak meg se rezzent. Egyesek nem tudták, mit kell csinálni, ha a király meghal. A többség arra gondolt: semmit se kapnak. Álltak szótlanul. A grófnő egy lépést tett előre, és fölemelte hangját, elégedetlenül ismételte el: — A király halt meg ... Újra csönd. A grófnő franciául odaszólt a tábornokhoz: — Milyen érzéketlenek. — Igen, grófnő. Sajnos. A bájos kis teremtés nem hagyta annyiban. Sértve érezte magát. Még egy lépést tett előre, fölemelte kesztyűs, pici kezét, — szemeit megcsillogtatta, és folytatni akarta a beszédek De ekkor nem messze a grófnőtől, Csongrádira, a hidegtől, vagy a gyöngeségtől, vagy a haragtól, rájött a rosszullét. A kétségtelen zajra a grófnő odapillantott. Először összerázkódott, aztán gyorsan mondott valamit franciául a tábornoknak, aki maga is a meglepetéstől száját tátotta. Odakiáltott az őrség parancsnokának. Két katona futott Csongrádihoz, hóna alá nyúlt, fölemelte, és vitte a sovány, szalmaboglyas foglyot a barakkba. A fitosorrú grófnő majdnem sírt az erőfeszítéstől, hogy el ne fusson, hogy maradjon, és folytassa a betanult mondatokai. — Halála előtt Őfelsége... kihallgatáson fogadott... és ... arra kért, adjam át... a fogoly katonáknak, az ő... legmagasabb üdvözletét... Nem feledkezett meg rólatok... Ti se feledkezzetek meg őróla ... Imádkozzatok a mindenhatóhoz. Most pedig kiosztom az... imakönyveket. Négy fogolynak egyet Felváltva imádkozzatok. Intett, s egy katona nagy kosarat cipelt, tele fekete kötésű apró könyvecskével — És egy kis pénzt is hoztam. Újra intett, egy másik katona fazékban háromkopekes rézpénzt cipelt. — Minden magyar fogoly — mondta a grófnő — hat kopeket kap... Egyebet most, sajnos... Egy hadifogoly kilépett a sorból. Szalutált — Alássan megkövetem a tekintetes asszonyt, de teszünk őfelsége üdvözletére! Nekünk nem zsoltáros könyv kell. A fele magyar már elpusztult. Arról szóljon a tekintetes asszony: velünk rri lesz? A bakákkal? Ttért vagyunk mi rosszabbak a tiszt uraknál? Hat kopek...? Fejezzék be mar ezt a dögháborút, különben, tekintetes kisasszony, nem állunk jót magunkért. A grófnő elsápadt: — Mit akar tőlem ez az ember 7 s.. Papp La'os KOMMUNISTÁK Gyermekkorunkat salakhegyek kénes gőzei fátyolozzák szétdobált üvegszilánk-kések lestek ránk játszótereinken a csatákban vesztenünk kellett mi nem lehettünk lovasok sem keveset jártunk iskolába az osztályképen hátul álltunk ne látszódjék a szegénységünk meztelen lábú véznasága lépcsőket mosott anyánk mindig amiken föl mi nem mehettünk a vasárnap-dél maradékát kegyes napokon nekünk adták használt ruhák ét képeskönyvek ólomkatonák törött lábbal fehérre vénült csokoládé adakozás megszégyenítő odavetett mosoly-fillére nem szokhattunk simogatáshoz Apánk karjában munka utón indulat feszült tehetetlen vagy remegő szüntelen éhség pihenni vágyott anyánk keze dagadt-vörösen elkínzottan a hangos szótól megrezzenve leperdüló könnyektói ázva s nőtt lassan a gyűlölet bennünk és felnőttünk e gyűlöletben csikorgató farkas-fogakkal vásott-gonoszul keserűen rontottuk mind a nem -miénket megvan féktelen papirforgónk száguldó-piros szilajsága a tank is megvan tán még emit leszámolásra készülődvén cérnaguriga-kerekokból egykor magunknak kifaragtunk megvan lehet a lázadás is az első ütés hangja amit mi adtunk és nem nekünk adtak Gyárszirénák hiába-hangjn gépek összetört recsegése száz beszakadó üvegablak harsány ének egyszerre támadt folyam a csenevész erekből az első lázadás emléke ludd-kapitányok hahotája e félelmes szép vigalomban kik lerontvák mi nem sajátjuk az első gondolat emléke az első eszmék szerveződő csodája mint kelő vetésé a téli fagy- és jégviharban s a legutolsó harcé melyben mi győzünk majd és lesz lovunk is és minden lépcső nekünk épül nem állíthat hátulra senki semmiféle sorban bennünket és mi kapjuk a képeskönyvet mi kapjuk majd az új ruhákat vasárnap délben mi ülünk majd i terített asztalok mellett > föld-mozdító forradalom ónix-fénye a sárvilágnak erőt ez a hit adott mindig a kopócsahos bújdosásban s az első győzelem emléke cérnaguriga-tankjainkkal karó-puskákkal fölfegyverzett első seregek Idejéből virágot vető új jogunké a reményé hogy megteremhet e vérünk-vesztó sötét korban kinyilhatik a mi országunk S voltunk mint ököl minden korban akarat amely el nem ernyed mint világot-emelő daruk rettenetes erejű marka sziklát véső földmaró-gépek karmainak acél-iszonya utak és hidak kifeszített vas-kérgű betontenyerei kérlelhetetlen kalapácsok dörgő kompresszor-konoksága prések szorító ujjaiból kisugárzó szent kegyetlenség bennünk diktáló diktatúra meg nem alkuvó magyarázat ingathatatlan tetteinkhez voltak bár s lesznek vértanúink a kakasszótól sosem féltünk és nem zokogtunk elgyávultan mikor a fáklyák értünk jöttek nem törődtünk a szitkozódó kalmárokkal és főpapokkal a megcsalatás tövisei csak a testünket szaggathatták s miként a tályog kivetendök lehettek köztünk árulók is eszmét hazudók mérgezettek irigyek aprók áskálódók harminc-pénzzel mért tisztességü szájtépők váltott köpenyűek mi eljutunk a gyógyuláshoz A bátorságunk meggyőződés Megmért és pontos tudatosság a fájdalmat előre sejtjük felkészültünk minden veszélyre a hit kezébe fogta lelkünk széthullani belül sem enged egyértelmű vágyaink rendjét míg a kétségek végetérnek tisztán megóvja belsejében s ha fölkel napod kommunizmus bolygónk bolyongó hajnalából s kerítésekkel elkerített bódulatukból felébrednek az emberi faj népei mind hogy ablakaik fényre tárják uijaink acél-görcse halkul kinyílnak ökleink is akkor s gyermekeinket úgy neveljük hogy mindörökre elfelejtsék mindazt amire nekünk amíg létezünk — emlékezni kellett