Délmagyarország, 1969. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-19 / 15. szám

R TORNYAI JÁNOS SZOBABELSŐ Új versek eggel rámparancsolt nagyanyám, ne csavarogjak messzire. Ültünk a Stukáék udvarán. A fáról lepottyant ritkán egy-egy kövér eper. Malacot pányváztak a hűvösre, vakargattuk a hasát. Nagyanyám kaskával jött. — Itt vagy, jómadár? Vigyed az ebédet. Megigazítottam a nadrágom. Stukára néztem. — Meleg van — mondta. — Megfürödnénk — szóltam. — Szőrös már a tenyerem. Nekifohászkodtam. Nagyanyám utánam kiáltott — Ne lötyögtesd a levest A Gerőék malmánál kanyarodtam a vásártérhez. Lesült a fű a gödrök között Kiszáradt a víz is. Csak a legmélyebb vályogvető gödörben érhetett derékig. A gyalogút apró kockái sütöttek. Megrepedezett a föld, régen locsolta eső. Messziről hallottam a cséplőgép zúgását. A kövesúton kocsik zörögtek, hordták a kévéket Por szállt a lógerből. Asszonyok igyekeztek, karjukon kaska, ételhordó. Délre kiértünk. Csépeltek. Asztagok, kévék, verejtékben fürdő emberek. Nagyokat döccenve puffogott a traktor, füstöt kevert a sűrű porhoz. A fák elaléltak. Az asszonyok bontogatSz. Lukács Imre VASÁRNAP, SZEGENYEN apám nem sietett. Ellépett a rek mellett. Mások a gémeskúthoz, friss vizet mert. Rám kúthoz mentek, mosogatták se pillantott, mintha nem is az ebédhordó edényt. Aztán lennék. — Elfáradtál? — kérdezte, amikor megjött. — Nem. Nincs ez messze. Elvette tőlem a köcsögöt A kaskából egy kanalat egy villát kotort elő, belekanalazott a levesbe. Savanyú meggyleves volt — Éhes vagy? — Nem. — Ettél? — Ettem. — Jó volt? — Jó — mondtam. Kanalazott. A magokat kiköpködte a kaska mellé. Mélyre nyúlt a köcsögbe. — Sokat tett nagyanyád — mondta komolyan. — Edd meg, papám — biztattam. — El se férne — mutatott a hasára. — Visszaviszed. ocsút szedtek a köcsögökbe, fazekakba, kaskákba. Jó nyár volt Az asztagok magasabbrá nőttek a lóger fáinál, kocsik hordták a kévéket Egyre csak hordták, s nyikorogtak a szekerek. — Itt vagy? — riadt fel az öreg. Felült. Lassan, óvatosan ült fel. Nyikorogtak a csorftjai. Üjra gyújtotta a pipát Megdobbant a traktor, lomhán, esetlenül kászálódtak az emberek. Fogva tartotta őket a déL — Maradnék még. — Kocsi lesz. Viszik a részt — Sokat? Legyintett. Lépkedett a géphez. Vittem a kaskát is utána. Szepesi Attila CINKEKÉNT nagyanyó eltemettünk egy barna nyári délután 8 most cinkeként kopogsz a szoba jégvirág-ablakán téli tudtam hogy egyszer visszatérsz hideg a földi ravatal de hogy lehetsz húsz év után ily színes vidám fiatal Polner Zoltán REKVIEM Temesselek a szélbe? Hajnálok táltos dombjára? Hová temesselek? Romokban ill az éjszaka. Mondd, miért zsendül az elveszó búza? Kalászát érni miért nem hagyja a föld? Anyaságod: megtizedelt öröm. Ajtónkon nem fér be az üres bölcső. Kiterítve szótlanságunkban kihűlt csöppség pihen. Amíg szét nem hasogatják az esők szomorúságunk vásznait. — Nekünk mikor lesz aszLetette a kanalat Kézfejé- tagunk? — kérdeztem. — Már nemigen lesz. — Soha? — Meglehet — A Homokon van földünk. — Van — mondta az öreg. — Zsebben elhordhatnám. Enni kezdett a gép. Falta a kévéket. A zsákokra henvel eltörölte a száját Nézett Kezembe adta a köcsögöt Egyél — szólt. Hallgattam. Szájamban már régen összefutott a nyál. Vártam. Kezembe adta a katák a batyukat A gép még na'atnem állt le. — Lötyögne a hasamban MAM„N<M -„ZVMF o.iv, — engedett meg az arca. örSm£ volf hosszú ?rS Befaltam a levest, magos- _ Lovas karokkal. Boldog voltam a közelében. Megálltam a fák A szilkében paprikásalatt. Fekete lé csurgott az krumplit küldött nagyanyám, embereken. Dolgozott a gép. Melegítette a tenyeremet elinZúgott, harsogott a lóger. Mindjárt a mázsa mellé halomra rakták a teli zsákokat. Játszottam azokon eleget. Most nem intett még az öreg. Vártam. Hűvösön ültek az asszonyok is, aszott, fonnyadt fűre terítették az ételhordó ruhákat, levették a köcsögről a zsírpapírt, előhúzták a kanalat a kaska aljából. Elharangozták már a delet. Járt a gép. Ferenci, a lógercsősz mezítláb, zsíros fekete kalapban, mellén szétnyíló ingben figyelte a munkát. Fél arcán öklömnyi púp dudorodott — Mit hoztál? — mordult rám. — Ebédet — Jót? — Jót Elnézte még az asztagrakóti hátat fordított a kék derengésnek. Kaparászó hangok a membránon. — Kati! Sírsz? A férfi színész torokhangja, női nevetés; római utca-zaj, pedig a hang egészen halkra van állítva, hogy közben lehessen csevegni a telfonba. — Sírsz? Vagy mi van? — Most mondd rneg!... — Kati gyerekesen szipogott. — Most mondd meg! ötkor végez a hivatalban, ötkor! És minden nap éjfélkor... Azért vette ezt a rohadt televíziót, hogy ő nyugodtan minden nap éjfélig... — De mit mond? Mégis, mit mond? Valamit csak mond? — Vigyorog. — Mit csinál? — Vt-gyo-rog! — Hogy ? Egyszerűen csak vigyorog? Részeg? — Nem részeg. Megáll az ajtóban és vl-gyo-rog! — Nézd! Ennek is gyereke lesz! — Ancsa hangja az igazi filmélvezők hangja. — Te, én azt hiszem, leteszem a kagylót. — Jaj, ne, ne! Ne haragudj! Csak közben néztem a képet és ennek a fekete párducnak is ... Bocsáss meg! Szóval, csak vigyorog? És te hagyod? — Mit? — Hát, amit mondasz! Hogy nem jár haza. — Tehetetlen vagyok. — Meg se kérdezed, hogy hol járt? — Nem merem. — De hátha valami fontos dolga van valóban. — Minden nap? Ugyan már! — Hát persze, minden nap, az sok. Hát persze ... — Te, én tényleg leteszem, Nem untatlak ezzel. Most hirtelen rám jött. Nézd csak a filmet. Én leteszem. Kikapcsolom, és ... — Kati! — Csend. — Kati! Halló!!... — Itt vagyok. —• Ne marháskodj! Ha közel laknánk, odamennék most hozzád. Jó lenne? Ez a telefon semmit sem ér! — Te!... Tudod, az is lehet, hogy nincs nője. Hogy nincs senkije. Csak az a gyanús, hogy vigyorog. — Hát az rém dühítő lehet — Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen nincs kedve haza jönni. — De akkor meg mit csinál estig? — Jaj, ebbe beleőrülök! Becsuszkált térden a heverő sarkába, a falig, a párnák közé. Már.öszsze-vissza gubancolódtak a párnák. Két kézzel szorongatta a zöld kagylót: — És az a vigyorgás, tudod!... — Ez nem fér a fejembe. — Ancsa mintha csak véletlenül beszélne a telefonba. Hirtelen felkiáltott: — Jaj, nézted a képet? Ne haragudj, de szegény ... — Nem néztem a képet! Nem nézek semmit! Semmit! — Csak azért, mert szegény ... nézd! Meghalt! — Mit csinált?— Tognazzi. Meghalt. Jaj, nézd gyorsan! Ül a postán egy fotelban, holtan. Nem bírta ... Költögetik, de hiába ... Ó, de sajnálom ... — Meghalt?! — Konyec! Isten büntetése, mi? Láttad? Kati lassún a tévé felé forjult, szétbomlott vörös haja mögül nézte az elsötétülő képet. Ancsa hangja reménykedővé vált, szeretett volna visaszekér jött. A zsákok dúltak a faluba. Itt szerettem én legjobban. Magasra rakták a zsákokat. Felugrottam legfelülre, elbámultam onnan mindenfelé. Finom por rakódott a hajamra. Kiabálva, verejtékezve dolgoztak az emberek. Nagyapám hátán átvizesedett az ing és a hóna alatt. Izzadt az arca is, le-lecsordult, mint síráskor az anyám könnye. Délutánra megfeketedett az öreg arca. Belepte a por. Odamentem hozzá. Nagyszemű, szép búza csurgott a zsákba. Tenyerembe markoltam, ahogyan tőle láttam. — Szép — mondta. — Ilyenből kellene egy szekérrel. — Kié? — A bíróé. — Neki sok van? — Sok. Ha neki se lenne? Dűtötte a zsákot Félrébb léptem. Markomba szorítottam a piros magokat. Aztán zsebre tettem. Megtömtem alaposan a nadrág két szárát. Fogtam a kaskát kiáltottam. — Megyek. — Nem várod a kocsit? — Sietek. am—msmmmsa^ammmmimmmmmamm^^m Szaladtam is. Az udvar hátulján, a malacól mellett munkálkodtam. Gereblyével megkapartam a földet beleszatérni Tognazzira. — Láttad? Hal- szórtam a hozott magot A ló, Kati! locsolóban vizet vittem, meg— Legalább erre gondolna. — Kati locsoltam a vetésem, sokat bámulta a homályos képernyőt. — teremjen majd. Erre. Hogy izgulok érte, nem tör- Este e]5tt j5tt a ^^ tent-e valami baja. Tele zsákokkal. Kinyitottam — Eh, ilyesmire ne gondolj! a nagykaput Nagyanyám — De hátha! Hátha éppen ma jött összekulcsolt kézzel állt az volna időben! Csak valahol, vala- ajtónál. A gangra rakták a Kenyeret mártogatott hozzá a piros zsírban. — Ebből is ettél? — Ebből is. Feleformán járhatott. Ettek még mindenfelé. Csend volt Az asszonyok szótlanul megültek, megengedték a csomót kendőjükön. Eltolta a szilkét. — Nem bírok vele. — Telemaradt a lábas — mondtam —, otthon még sok maradt — Akkor se. Megettem. Kitöröltem az alját Az öreg cseréppipáján babrált, füstölt és nagyokat sercintett a földre. Kanalak ütődtek a csendben, megmegnyikordult egy szekér a kövesúton. — Hozd elő a korsót — mondta az öreg. Hoztam. A csecséről ittunk. kat, aztán befordult a tanyá- Egymásután. Eldőltek az emba. Ott laktak. berek a hűvösön. Aranylott Hirtelennek tűnt a csend. a lóSer- Szemére csúsztatott Böffent még néhányat a kalappal hortyogott nagytraktor, s leállt. Hordók fölé aPamhajoltak az emberek, locsol- Az asszonyok se indultak ták magukra a vizet. Nagy- még. Ültek a fekvő embemi... Ilyenkor már mindig az jár a fejemben,, hogy felhívom a mentőket, a rendőrséget, a kórházakat.,. — Hülyeség! — Tudod, ha megtartottuk volna. — Mit? — A gye-re-ket! Ha a megtartottuk volna, talán De éppen attól féltem, hogy majd idegesiti. — Kata felnevetett, kurtán, bele a kagylóba. — Hogy akkor majd nem jár haza... — Mert az ember spekulál. — Mit mondasz? — Mondom: mert az ember mindig ki akarja számítani, hogy hogyan jobb. Megette a fene. Nézed a híradót? — Nem. — Várj, én is kikapcsolom. Kata nem mozdult. A sarkán guggolt, zsibbadt a lába, de nem helyezkedett kényelembe. A képernyőn egymást váltogatták a városok, utcák, tankok, gyárak, gépek. Tarkóra szorított kézzel fehéringes fiatalok futottak a fal mellett. Repülő zuhant a fák közé. Egy néger miniszter arca. Az ENSZ tárgyalóterme. A bemondó, öblös, tárgyilagos hangja. — Itt vagyok — hallotta Ancsát a vonalból. — Kati? — Mondd csak. — Mit? — Nem tudom. részt Bőven mutatott. Elfáradt, pislákolva égett a lámpa. Elhamvadt a kályhában a tűz. A bádogfazékban tartotta még melegét a víz. Vártuk az öreget. A csilgyereket iagok {s kiültek már régen, akkor ... Nagyanyám lemosta a hátát, aztán a lába alá húzta a lavórt. — Mossad. — Reggel mérjük a búzát — mondta nagyapám. Elhasznált, agyontaposott papucsába léoett. A kamrából, a kisvégiből leakasztotta elkoszolódott, csőszködése idején érdemeket szerzett subáját és kitanyázott a gangra. Pipázott — Kicsi lesz a kutya ma éjszakára. — Én kint aludnék — ajánlkoztam. — Elférünk a subán kelten is. / Pokrócot, nagykabátot párnát lökött ki nagyanyám Elfújta a lámpát. Ezt mondta: — Mindig bolondílod a gyereket Augusztusi csillagok jártak. Odavilágítottak mihozzánk. A mj udvarunkra. — ök nem fáradnak el? — kérdeztem. — Könnyű nekik. Nem emberek. — Jövőre ránk is jobb jön. — Jobb? — csodálkozott — Az hát Magunknak csépelünk. — Aratni is kell ahhoz, meg vetni. — Én már elvetettem. — El? — gyújtotta meg ismét pipáját — Aztán merre? — Itthon, az udvaron. Megnéztük az udvart, a vetést. Világos volt az éjszaka. örültem. — No, csak teremjen. Maholnap embernek nősz. Elaludtunk. Álmodni is elfelejtettem. Reggel mérték a búzát. Talicskák kopogtak a betonon. A kölcsönmázsát az udvar közepére állították. Sarkig nyitották a nagykaput. A kerítésnél kívül-belül sorakoztak a talicskák. Alig ismertem az embereket. Eltűnt a borostás, porlepett arc, mosott ing, becsületes gúnya virított legtöbbjükön. Ráérősen adták tovább a dóznit, csavartak, komótosan fújták a füstöt. Alltak nagy nyugalomban. Megtelt a kicsi udvar. Mázsálták a részt. Nevek csattantak, s a szem, a búza újra elindult, hogy kenyér legyék. Friss, fehér kenyér. A kocsmánál pihentek, fröccsöt ittak, nagy hangon beszéltek az időjárásról meg a termésről. Aztán egyenes derékkal tolták a talicskát. Nagyapám felseperte az udvart. A szemeket a jószágoknak adta. A gangon öt teli zsák maradt. Behúzigálta a kis végi be. — Kenyerünk már lesz télire. Megfőtt az ebéd. Asztalhoz ültünk. Koszos repedések futkostak az asztal tetején, mint nyári föld, ha eső híján megrepedezik. Leves volt, krumplileves, meg paprikáskrumpli galuskával. Ettünk. Arannyá lett a délután. Az öreg kiült a járda szélére. Ritkán mentek el arra, az idősebbek ilyenkor tanyáztak ki a házak elé. Vasárnap volt Nem szaladtam el játszani. — Cséplés után kijöhetsz a Homokra. — Jó. — Viszünk egy zsák búzát, A szélmalomba. — Szilvát is szedhetek? — kérdeztem. — Szedhetsz. Az volt az igazi. Oreg szélmalom, mindjárt a falu szélén, körötte vénülő, pusztuló szilvafákkal. Sokat lakmároztam róluk. — Ha nagy leszek, az udvart teleültetem szilvafákkal. — Minek? — kérdezte az öreg. — Legyen belőle. Amit szeretek, megteremjen. — Akkorra elfelejted. Eszedbe se igen jut — Jól fog a fejem. — Azért Beletanulsz a szegénységbe is. Nagyokat hallgattunk. Jó volt hozzánk a délután, pihentető nyugalommal szórta meg az utcát Később ezt kérdeztem: — Te nem szereted a szilvát? — Már nem szeretem. — Kicsi korodban? — Akkor talán Igen. Elfelejtettem. — El lehet felejteni? — Igen. Meg kell tanulnod elfelejteni. — És ha nem? — Ügy is lehet élni. Csak nehezebb. Annyira nehéz, hogy sokan el se bírják. — Én bírom — mondtam. — Majd meglátod. — Az jó lesz — engedett meg a hangja —, bár csak megérhetném. Az égből hozzánk szelídült az este. Megeszegettük a maradékot. Csillagok vigyáztak ránk, talán örültek. Ismét kint háltunk a gangon. Melegített az öreg suba.. Mélyen aludtam. Észre se vettem, nagyapám mikor indult el a határba.