Délmagyarország, 1968. november (58. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-03 / 259. szám

VASÁRNAPI KÖNYVSZEMLE ÍROTT EMLÉKEK Szegedi levéltári dokumentumgyűjtemény Elég hosszadalmas előzménye van annak, hogy most a legnagyobb jóérzéssel lapozgathatjuk a Szeged múltja írott emlékekben című levéltári dokumentumtörténetet. Nagy és heves vita előzte meg a levéltárosok szaklapjában az egész országra szóló kezdeményezést, a helytörténeti dokum^ntumkötetek útrabocsátását. Milyen legyen, kihez szoljon, hogy csoportosítson, mit válogasson, minek nevezzék ... ? — mindez kérdés volt, de akadt még több vitatni való is. És hogy a kezdeményezés is életrevaló volt, meg a vita is meghozta a maga kamatát, arra ékes bizonyság, hogy eddig már nyolc megyében hagyta el a nyomdát ilyen helytörténeti kiadvány. Szegedé a kilencedik — de o városok között mindmáig első és egyetlen. Megkaptam mutatóba egynéhányat. Szülőföldünk történeti iratai című kötetükkel a Hajdú-Bihar megyeiek hat esztendővel megelőztek bennünket. Szerényebb, terjedelemre és kivitelre kisebb, illetve egyszerűbb kötet ez. Nagyjából ugyanez áll a Győr megyei gyűjteményre, amely 1918-ig tartalmaz történelmi iratokat, sok hasonmással. Többet ígér az Olvasókönyv Békés megye történetéhez című kiadvány, melynek első kötete tavaly jött ki a nyomdából és a honfoglalástól 1715ig mutat be levéltári dokumentumokat, s új kötetet igér folytatásként. Semmi szándékom ezeket a köteteket arra fölhasználni, hogy a szegedi kiadványt mellettük hivalkodóan emlegessem. Értékes, alapos, gondos munka valamenynyi. Csak a miénk — és a késedelem itt térült meg! — kiállításra messze szebb, méltóbb és méltóságosabb. A Szeged városi tanács gavallérabbnak bizonyult. Ha már vitatták, vitassuk mi is: mi hát ez a könyv? Történelmi illusztráció, levéltári olvasókönyv, iskolai szemléltetőeszköz, történelemtanárok kézikönyve, forrás a helytörténeti kutatóknak? Vagy mindez együtt? Egyszerre nehéz lenne ennyi szerepet betölteni. Tekintve azonban, hogy nagyon nagy űrt pótol, gyakorlati hasznosságával most mindegyik szerepkört betöltheti. Az érdeklődő lokálpatriótától a középiskolás diákon át, a helytörténet tudományos búváráig mindenki haszonnal forgathatja. Így most korántsem a műfaji meghatározása a fontos, hanem a funkciója. Szerkesztési elvei nagyon világosak, a válogatás szempontjai igen kézenfekvők. A történelem fő erővonalait követi a válogatás — amikor természetesen a rendelkezésre álló iratok ezt lehetővé teszik, mert a Mohács előtti kor vagy a török hódoltság iratai korántsem lelhetők fel levéltárunkban olyan tömegesen, hogy a szelekció e szempontjait nagyon tisztelni lehetne. Ügy kíván tehát a kötet helyi gyűjtemény lenni, hogy egyben az általánost illusztrálja; hogy történelmünk általános fejlődési irányai és a helyi történések egymással dialaktikusan kapcsolatba kerüljenek. Hogy ez mennyire világos és tisztelt szándék, az abban is megmutatkozik, hogy a szerkesztő és válogató Oltvai Ferenc magyarázó szövegeit is azzal a tudatossággal irta meg, hogy ha valamelyik dokumentum csak részben illeszkedik tartalmával a kor általános jelenségeihez, a kapcsolatot magyarázatával igyekezett tökéletesebbé és világosabbá tenni. így a szegedi „csöppben" mindig ott érezzük a „tengert"; egy-egy szegedi iraton keresztül mindig közelebb tudunk férkőzni az adott magyar kor lényegéhez. Ezzel a módszerrel támadnak életre ezek a holt iratanyagok. Mellettük és közöttük jól megférnek természetesen olyan dokumentumok is, melyeknek csupán helytörténeti szerepük van. De ez nem ellentmondás. Végül is szegedi levéltári olvasókönyvről van szó, mely ha a történelem általános követelményeinek megadja a maga részét miért tagadná meg ugyanezt a helytörténettől? A Kossuth-dokumentumok például értékükkel, jelentőségükkel nem csupán Szegednek becsesek, de a homoki szőlőtelepítés kezdetei, a gázgyár megalapítása vagy a szegedi ifjúmunkások között végzett 1932-es kommunista agitáció a szülőföld helytörténetének nyomvonalait illusztrálja. Említettem már, hogy ez a kötet most egyszerre hivatott pótolni mindent a maga műfajában. Erényeinek és gyengéinek egyformán forrása ez. Hiszen a „minden" igényéhez képest mégsem lehet tökéletes. Hiányzik ahhoz egyebek között legalább egy utaló levéltári katalógus az egyes témákhoz a közölt dokumentumok mellett. Más igényhez képest sokallni lehetne a magyarázó szöveget, mert a történész azt kevésbé igényli, mint a mindennapi olvasó. így a józan kompromisszumoknak kellett, hogy engedjen a szerkesztő — s ezt mértékkel, józansággal, az anyag fölötti biztos és fölényes ismerettel és nagy intelligenciával cselekedte meg. Az étvágy evés közben jön meg. Mert tessék: most, hogy végre egy reprezentatív helytörténeti kötet a kezünkben van Szegedről, máris új igények tolakszanak elő. Például ilyenek: hol van még mindig az a Szegedi Szemle, amely a roppant gazdag anyagú levéltár további jeles iratainak publikálását, ismertetését folyamatosan lehetővé tenné? Vagy itt egy másik kérdés: nem érné-e meg Szegednek, hogy teljesebb sorozatban és jóval nagyobb gazdagságban tegyen közkinccsé jeles iratokat? Az öreg „Reizner" iratközléseíben rejlő lehetőségek már messze kimerültek. S jóllehet a kutatónak ott van az egész levéltár, a tudomány munkásainak is ígérne még hasznot egy ilyen sorozat, hát még milyen nagy hasznára lenne a helytörténeti ismeretterjesztésnek, a hazafias nevelésnek, a szülőföld megismerésének. Kívánságlista megfogalmazására persze semmi módon nem akarom kihasználni az ismertetés alkalmát. Egyelőre zavartalanul örüljünk annak, hogy a városi tanács, mint kiadó igazán példás ügyszeretetettel pártolta és valósította meg a Szeged múltja írott emlékekben című gyűjtemény megjelenését, és ehhez igen-igen értő szerkesztőt kapott Oltvai Ferenc személyében; s olyan nyomdával társult vállalkozásához (Szegedi Nyomda Vállalat), amely szép könyveiről híres, és jóhírét most ezzel a könyvvel általában, itthon pedig különösen ismét gyarapította. Sz. S. L F. LÉGÉR MOZAIK SZEGEDI ELETR AJZI LEXIKON Évek óta érezzük hiányát egy olyan nyilvántartásnak, amely Szeged történelmi, munkásmozgalmi, irodalomtörténeti közszereplőiről, a város neves, helyi vagy országos, esetleg világhírre jutott szülötteiről, lakosairól, a legszükségesebb életrajzi adatokat különösebb utánjárás nélkül a szélesebb közhasználatra is biztosítaná. Itt van például Mikszáth Kálmán összes művei kritikai kiadásának sorozata, amelyben már eddig fél tucat kötet tartalmazza az író szegedi éveinek termését Ezek az írások, különösen a publicisztikai művek, garmadával ontják a korabeli szegedi közélet kisebbnagyobb szereplőinek neveit. Hasonlóképpen a Juhász Gyula kritikai kiadás a mi századunk első harmadának helyi közéleti embereit emlegeti, érdemeseket és érdemteleneket vegyest. Móra és Tömörkény számos írása is sok szegedit emleget, akikről a mai olvasó már alig tud valiamit Mindezeknek csali töredék részéről kapunk tájékoztatást újabban egyébként dicséretesen szaporodó (irodalmi, művészeti, természettudományi stb.) lexikonjainkból, még a századfordulón minden tollforgatót számbavevő híres Szinynyei-féle gyűjteményből is. Még inkább így vagyunk a munkásmozgalom helyi hőseivel: róluk eddig még nem készült életrajzi lexikon. (Pécsett a minap jelent meg a baranyai munkásmozgalom élő és elhalt harcosainak lexikonja!) A legnagyobb gondban vagyunk, ha egy-egy munkásmozgalmi harcos életrajzi adataira, akárcsak a legegyszerűbbekre: születésük és halálozásuk évére, szükségünk van. Nem tudjuk például 19 olyan hőseinek e minimális adatait sem, mint például Csókási Etelkának, vagy Hoffmann Ödönnek. Ez utóbbiról mindössze annyit tudunk egy korabeli újságcikkből, hogy akkoriban 24 éves volt. Pedig szerepe kiemelkedő a szegedi forradalmak szegedi történetében: a Kommunisták Magyarországi Pártja szegedi szervezetének alapítói között volt, ő irta Szegeden — 1918. december 6-án — az első hitvallásos, kommunista meggyőződésű cikket; a franciák májusban Dobos Jenővel együtt halálra ítélték, de június közepén sikerült megszökniük. A Vörös Újság ban még beszámolt szökésük történetéről. Az Érdekes Újság ez alkalomból közölte fényképét, de további sorsa ismeretlen előttünk. Hérosztrátosz azzal tette magát híressé, hogy fölgyújtotta az efezusi templomot. Szeged történelmének hérosztrátoszi hírességű közszereplőiről is szükségünk van életrajzi adatokra. A belvárosi temető sírkövéről jegyeztem le például a szegedi közélet hírhedett alakjának, Balogh Lajos ny. századosnak (1867 —1942) adatait. Ez a szószátyár városatya volt az, aki 1919. május 7-én kidobta Juhász Gyulát a városháza közgyűlési terméből, mert a költő az ellenforradalmi szellemben szervezkedő tanítók és tanárok gyűlésén védelmébe merte venni távollevő forradalmár harcostársát, Hollós Józsefet Vannak aztán politikailag közömbös, mégis érdekes, tudni érdemes adatok. Juhász Gyula írja, s most keressük: hol volt Bálóné kocsmája, mi volt a híres bormérő teljes neve, mettől meddig működött, s így tovább. Ma még, ha szerencsénk van, néhány kortárs segítségünkre jöhet, de holnap már talán késő lesz, hiszen nincs mindemről levéltári adat, újsághír, sokban kell a hosszúéletűek emlékezetére támaszkodnunk. Ezért fogott új vállalkozásba a Somogyi-könyvtár: gyűjti a szegedi közélet, tudomány, irodalom, művészet, munkásmozgalom, iskolaügy, ipar, kereskedelem, stb. kimagasló egyéniségeinek életrajzi adatait Ecélból ezúton is fölhívunk mindenkit, aki a neves közéleti szereplők leszármazottja, rokona, barátja, jó ismerőse, hogy közölje velünk az illetőről ismert főbb életrajzi adatokat. Hogy kik minősülnek neves embereknek? Inkább tartsunk nyilván többet, mint kevesebbet! Milyen adatokra van szükség? Elsősorban a születés és a halálozás helyére, pontos dátumára, azután szüleinek főbb adataira (főként foglalkozásukra, vagy ha ők szintén kiemelkedő egyének, akkor az ő részletesek adataik is). Fontosak az iskolázás, a pályakezdés adatai (tanárai, mesterei), foglalkozások, állomáshelyek (mettől meddig). Ha tollforgatóról van szó, önállóan megjelent műveinek és azoknak a lapoknak. foyóiratoknak fölsorolására van szükség, amelyekbe írt (mettől meddig?). Fontos adat, ha írtak róla például halálakor; a nekrológokból rendszerint fontos útbaigazításokat kap a lexikon összeállítója. Az is nyomra vivő, ha sírjának vagy valamiféle emlékművének helyéről kapunk tájékoztatást. Abban a meggyőződésben indítjuk el éppen most, a forradalmak félévszázados jubileumára való készülődés idején, kezdeményezésünket, hogy e kollektív adatgyűjtéssel Szeged művelődéstörténete értékes kincsesbányára tesz szert. Péter László Sz. Mrozsek NYOMOZÁS Valamelyik este munka után vígan sörözgettünk vállalatunk büféjében. Hirtelen kialudt a villany. Amikor újra világosság támadt, az elnök meglepetten kiáltott fel: — Ki itta meg a sörömet?.' A nagy csöndben a légyzúgást is meg lehetett hallani. — Na, jól van — dohogott az elnök —, kérem lezárni az ajtókat! Kinyomozom! Az ajtók lezárása után az elnök rendelt még egy korsó sört. — Mosí pedig — magyarázta nyugodtan —, egyenként, külön-külön fogjuk elhagyni a helyiséget. Kérem, könyvelő elvtárs, kezdje. Fáradjon ki a büféből. A könyvelő kiment. — Most pedig — szólt ismét az elnök —, kérem eloltani a villanyt. A fény kialudt, majd i öt perc múlva újra kigyulladt. Mindenki a söröskorsóra bámult. Teljesen üres volt! — A tettes itt van közöttünk -r- emelte fel mutatóujját az elnök. — Előadó kartárs, kérem, hagyja el a büfét. És kérek még egy korsóval... Figyelem! Oltunk! Amikor ismét világos lett, a sör megintcsdk hiányzott a korsóból. A sör minden egyes villanyoltás után eltűnt. A kör egyre szűkült. Végül csak hárman maradtunk a helyiségben — az elnökön kívül —, a főmérnök, a személyzeti osztály vezetője és jómagam. Az elnök megkérte a főmérnököt, hogy menjen ki. A főmérnök felvette felöltőjét, s miközben távozott, szinte parancsolóan kacsintott felénk: „A sörnek feltétlenül el keli tűnnie!" Ketten maradtunk a személyzetissel. Az elnök már alig tudta leplezni izgalmát A fény elaludt, majd kigyulladt A sör eltűnt. — Személyzetis kolléga, most maga menjen ki! A személyzetis felállt, elindult a kijárat felé, s erősen a szemembe nézett. Megértettem, hogy ki kell innom az utolsó korsóval. — Még egy korsót ide! — kiáltotta az elnök. — A legutolsót! — Több sörünk, sajnos nincs — tárta szét kezét a büfés. Az elnök felpattant, s anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elloholt. Egyébként azóta sem tudok ránézni a sörre! Krecsmáry László fordítása FELREÉRTÉS A sok Lajos között van egy kedvesebb Lajos ismerősöm, aki harmincegynéhány évével a legjobb családapák egyike. Teljes nevén Derék Lajos. Köztiszteletben álló egyéniség, akinek a véleményére adnak. Mindenben korrekt. Talán még álmában sem tér el megszokott életmódjától. Rosszakarója — ha egyáltalán akad ilyen — sem mondhat rá semmit. Ideális ferj és családapa. Társaságban nem iszik meg két pohár szódásbornál többet, legfeljebb egy kis üveg sört, avagy féldeci töményt. A dohányzásban is amatőr, csak ünnepi alkalmakkor szív el egy-két füstrudacskát. A tökéletesség szobrát róla kellene mintázni. Hát ilyen az én legkedvesebb Lajos ismerősöm. Jó két hete azonban mintha kicserélték volna. Az utcán olyan figyelmetlen, hogy a főnöke, Zsemberi Kornél köszönését sem vette észre, pedig azelőtt mindig megelőzte a kalaplevevésben. Bávataggá, bizonytalanná vált a járása is, mintha rögtön összecsukiana a térije. A keze reszketős, mint a vénembereké. A hangja reszelős, rekedtes, mint aki éjjeleket, nappalokat átkornyikált. A szemefénye elmattult. Szemhéjai csukódnának, mnt az alvajáróké. Szemefehérje hajszálerei megduzzadtak, mint azoké szokott, akik csak vendégként alszanak otthon. Már suttogtak Lajos háta mögött a munkatársai, különösen a nők, akiknek minden eddigi kísérletük kudarcba fulladt, hogy kifogják maguknak a tökéletesseg szobrát. — Valaki megelőzött bennünket — súgta Vica az asztal fölött szembenülő társának. — Nagyon magába fürdette valami kis szajha — hagyta rá amaz lemondóan. — Azelőtt csak megkínált bennünket cukorkával a fiókjából, most meg, ajaj... Ilyenek a férfiak! Mindegyik megbolondul egyszer, ki előbb, ki utóbb. A férfikollegák viszont Irigykec! szemlélgették Lajos lézengését a hivat: ban. Mindegyikük hegyezte fülét, amikor Lajos tárcsázott, vagy őt hívták telefonon. A csicsergő hangra vártak a drót túlsó