Délmagyarország, 1968. november (58. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

CS. PATAJ MIHÁLY BIVALYOS SZEKÉR A

monopolhelyzetben levő gyárnak sem fenékig tejföl! Nem, ezt igazán nem lehet mondani ... Hallgassák csak meg a NlKMÜ, a Nikkelipari Művek esetét. Óh, milyen büszkén nyilatkozott a vezérigazgató annak idején: „Országos vállalat lettünk. Cégünk gyakorlatilag a teljes magyar nikkelipar fölött rendelkezik. A haj tűtől a nikkelezett elefántig minden a mi gyárunkban készül." Addig nyilatkozott, amíg azon vette észre magát: a sajtóban mind hangosabban olyan hangok hallatszottak, hogy a nikkeliparban valami nincs rendjén. A NIKMÜ vevőinek egyike-másika panaszkodott, hogy nem kapja meg idejében a nikkelszállítmányokat, ami nem lett volna baj, ha hozzá nem teszi: „Vajon a késedelmes szállításban nincs-e szerepe annak, hogy a szállító cég monopolhelyzetben van a piacon ?" A Nikkelipari Művek vezérkara akkor lett csak igazán ideges, amikor gazdasági , korifeusok nyilatkozataiban is felbukkantak hasonló hangok. ..Meg kellene vizsgálni — hangzott az egyik baljós célzás —, nem kellene-e egészséges versenyszellemet létrehozni, hogy az megakadályozza a monopolhelyzettel szükségképpen együttjáró kényelmeskedést." Ez a lövés talált. A NIKMÜ vezérkara egy emberként ugrott talpra. A vezérigazgató szavai vészkiáltásként süvöltötNovobáczky Sándor KONKURRENCIA tek végig a tanácsteremben : — Valamit tenni kell... Néhány hónap múlva a nyilvános bírálatok elcsendesedtek. Nem emlegették már a NIKMÜ monopolhelyzetét, mert az megszűnt. Történt pedig ez a következőképpen: A NIKMÜ vezérigazgatója kijelentette: — Ha verseny kell — csinálunk mi! A vállalatból kivált a kettes számú gyárrészleg és NOVANIKK néven nagy reklámkampány közepette megjelent a piacon. A NOVANIKK igazgatója (korábban a NIKMÜ főtechnológusa) sajtófogadást tartott, s ott így nyilatkozott az újságíróknak: „Megtörjük az öreg, fogatlan oroszlán monopóliumát". A NIKMÜ vezérigazgatója azonnal válaszolt a támadásra: „Nagy hagyományokkal rendelkező cégünk nem fél a nikkelipar holmiféle konkurrenciáErdei Mihály VALAMI ELMÚLIK VELED Valami elmúlik Veled. Talán ez volt a szerelem: Ez a füstmarta pályaudvar, Ez a vízgyöngy az arcon. Nők jönnek utánad. Talán mindennap másik. Mindegyik rád hasonlít; Mindegyik idegen marad mégis. Most már tudom: a hűtlenség gyógyíthatatlan. Naponta százszor elfelejtelek. Csak az esték üresek, mint egy kiivott pohár. Most már tudom: Olyan voltál akár a többi; csak egy könnyű kalandra jó. Nem kötök hát érted útisarut. Nem fogok érted könyörögni. Igaz, kívánlak még. őrizlek, mint a belsővérzést. Ott vibrálsz gondolataimban. De meghaltál mégis, Mert önmagadat bennem összetörted! Iától. Évtizedes gyártási tapasztalataink garantálják termékeink minőségét." Zártkörű banketten ünnepelték a NOVANIKK megalakulásának egyéves évfordulóját. Az asztalfőn a NIKMÜ vezérigazgatója ült, ő mondott pohárköszöntőt: — Ürítem poharamat a mi kedves gyermekünk és kíméletlen versenytársunk, az egyesztendős NOVAN IKK egészségére. Csak azt kívánom: támadjatok minket teljes erőből. szidjátok gyártmányainkat, aminthogy mi is ékesszólóan fogjuk ócsárolni a ti készítményeiteket. Amióta megindítottuk egymás ellen ezt az ádáz harcot, nyugton hagynak bennünket. A sajtóban ismét . napirendre került a nikkelipar helyzete. Idézünk néhány jellemző címet: „Áldatlan testvérharc a Nikk-szakmában". „Nem konkurrencia kell — hanem nikkeláru!'' A helyzetet azonban leginkább egy ifjú közgazdász cikke jellemezte: „A nikkeliparban a két szembenálló vállalat versengése nem járt azzal a jótékony hatással amit vártak tőle. A NIKMÜ és a NOVANIKK közti konkurrenciaharc negatív következményei a közgazdasági elméletek egész sorát döntötték halomra. Valószínűleg olyan új rejtélyes törvényszerűséggel állunk szemben, amelynek mélyebb értelmét egyelőre még nem vagyunk képesek megfej teni,n lámpát. Hideg szelek rázták meg ablakunkat. — Hó lesz — szólt anyám. — En szeretem a havat. — Hideg lesz. — Kimegyek az új csizmában. Jó? Nem szólt. Magunkra húztuk a dunyhát. Megérkezett apám. Előszedegette az ajándékokat, az asztalra tette. Lecsuktam a szemem. Azt hitték, alszom. De figyeltem, miket raknak ki a tarisznyából. Néhány szem cukrot és szentjánoskenyeret. — Alszik? — Várt nagyon. Elaludhatott. Dehogy aludtam. Sirni szerettem volna. Nem láttam sehol a piros csizmát. — Nagyon várta — mondta anyám. — Csizmára nem futotta. Sehogyan sem futotta. Ismét sötét lett a szobában. A szomorúság feküdt mellém. Hétfőn iskolába mentem. Ültem a padban, s lábam önkéntelenül magam alá húztam. A malmosék Pistája meglökött. — Kaptál csizmát? — Kaptam. Szebb a tiednél. — Az enyémnél? — Annál. — Hazudsz. Nincs csizmád, csak rossz bakancsod ... A tanító néni betűket rajzolt a táblára. A sarokban hatalmas kályha ontotta a meleget. Az ablakok megremegtek néha, kint erősödött a szél. Az első hó elolvadt az éjszaka. Lassan, bátortalanul nyílt az ajtó. Odanéztünk. Mezítlábas Berci lopakodott a terembe. Halkan, félve köszönt. Aztán megállt az ajtónál. — Hát te? — kérdezte a tanító néni. — Hol csavarogtál? — Otthon. Nem engedtek előbb. — Miért? — Azt mondták, most már ne jöjjek Majd tavasszal. — Tavasszal? — Persze. Ha jó idő lesz. A tanító néni most figyelte csak meg jobban Bercit. Ott állt a kályha közelében mezítláb. Semmi újdonság nem volt rajta. A rossz sityak, szakadozott kabát, mind a régi. — Te még mezítláb jársz? — Én mindig mezítláb járok — mondta halkan. Szünetben a kályha köré gyűltünk. Tenyerünkkel fogtuk fel a meleget. Berci közénk furakodott. Melegítette a lábát. Pirosra csípte a hideg, a megkeményedett bőr lángolt, mint malmos Pistának a csizmája. — Fázol? — kérdeztem. — Itt nem fázok. A malmosék Pistája is odajött. Nevetett, csúfolódott. — Te már új csizmát kaptál Berci, pirosabb a enyémnél. Berci nem szólt. Visszahúzódott az utolsó padba. Egyedül ült ott, amióta iskolába jártunk. Nem jeleskedett a tanulásban. Mindent eltűrt. De olykor-olykor odalöktük neki megmaradt tízórainkat. Tanítás után vállamra akasztottam a táskát, fülemre húztam a nagy kucsmát. Sorban mentünk. Berci a leghátulján. Amikor elhagytuk a Kocsis-boltot, előre futott. Szaladt hazáig. — Ennyire süt a csizmád? — nevetett a malmosék Pistája. Berci attól kezdve kimaradt az iskolából. Eleinte fel se tűnt senkinek. Csak amikor a megmaradt tízórait kínáltuk volna, nem Jelentkezett senki. Nem tudtam nevetni. És azon az estén megkértem anyámat, ne vegyenek nekem piros csizmát. Soha többé. Hidas Antal INDULÁS Amíg a táborban egyik nap úgy telt el, mint a másik, s a hetek egy- nappá szövődtek össze, amíg semmiféle jele nem volt annak, hogy valami is megváltozik — Horváth Pista, mint a szántást, vagy vetést, kötelességtudóan végezte a rábízott munkát; s reggelenként a haláltól menekült ember boldogságával ébredt föl: élek! De az orosz, 1917-es februári forradalom után a táborban lazább lett a rend, és Horváth Pista megbízatásokkal járt ki a városba. Sőt, a május elsejei felvonuláson is — életében először — részt vett. A napok nem hasonlítottak egymáshoz, mint a hadifoglyok földszínű fehérneműi. A táboron kívüli munkába kerülve egyre több „plenni" (fogoly) érintkezett a szabályszerű, eleven világgal. A foglyok • híreket vettek fel, hoztak a táborba. Egyikmásik fogoly megszökött, és már olyan is akadt köztük, akinek sikerült, nem pusztult el, nem hozták vissza, mint azelőtt. A táborban is néhányan levetették a katonanadrágot, a blúzt és ilyen vagy olyan, de civil ruhában jártak. — Horváth Pista mind többet hagyott el jókedvéből. Egy szeptemberi reggelen, amikor a táborból a város felé ballagott, s az út két oldalán szibériai parasztok kaszáltak, a levegő kimondhatatlanul tiszta volt, az eget ragyogóvá csiszolta az ősz, vándormadarak kiáltoztak egymásnak — olyan honvágy rohanta meg a fiút, hogy le kellett ülnie az árokparton. — MI az, Kishorváth, ml történt magával? — kérdezte tőle a zászlós, amikor a fiú jelentkezett nála a városban. — Semmi... Csak 11 — No .. — Csak nem akarok többé a városba jönni. — Miért? — Mert itt sínek vannak;;: Vasút.:: A zászlós a fiút nézte, sokáig, aztán, mintha az asztalon keresne valamit, mondta: — Ugyan már.:: Most.:! amikor.:: hiszen erről nemegyszer beszéltem magának: jön egy másik forradalom... amikor hamarosan megszűnik a hadifogság. Nem folytatta. Érezte: ez most nem illik ide. Inkább azt mondta: „Kishorváth .. Gyöngéden. S ebben ott volt „Kedves fiam, ügyeljen magára, az ilyesmi nem használ.. A fiú lehajtotta a fejét. Makacsul hallgatott. — Jól van — mondta a zászlós. :.. És ettől kezdve a fiú valóban abbahagyta a városba járást, a táborban üldögélt. A lelke ugyan nem billent helyére; a fiú szótlanul, tűnődve mosolygott. Máskor egy nap alatt többet mozgott, mint most egy álló héten. :::. Mindenütt hő borította a földeket, amikor Pétervár Októbere után megnyíltak a tábor kapui. Piros kokárdás emberek jöttek, kihirdették, hogy a hadifoglyok ezentúl szabad, egyenjogú polgárok, oda mennek ahová akarnak — mondta áz egyik vörös kokárdás orosz —, de a Vörös Gárda se rossz hely — mondta a másik kokárdás —, mindenki maga döntse el — szólt a harmadik. Horváth Pista bement Tomszkba, a zászlóst kereste, aki a városi pártszervezet épületében dolgozott. A szobában gyönge villanylámpa égett, füstfelhők billegtek alatta. A zászlós — civil ruhában — az íróasztal mögött állt. Az íróasztal előtt emberek járkáltak fölalá, oroszul beszéltek, olykor egyszerre hárman is, hangosan, mintha haragudnának egymásra, holott csak vitáztak: lesz-e Németországban forradalom és mikor, és milyen, és Ausztria—Magyarországon? Az ernyőtlen villanykörte felé újabb felhők gomolyogtak. A zászlós alaposan „pusztította" a cigarettákat, miközben figyelt, minden szóra, minden véleményre, és ha beleszólt a vitába, erős hangjától a villanykörte alatti füstfelhők egymásba kavarodtak. A zászlós észrevette Horváth Pistát. Mosolyogva jelezte, hogy örül neki, s egy fejbiccentéssel, hogy üljön le, várjon. Amikor a távozó emberek után becsukódott az ajtó, a zászlós megszólalt: — Na, mi van, fiam, Kishorváth? — Kun elvtárs! — mondta Horváth Pista olyan komoran, amilyen komorrá csak vidám emberek tudnak változni. — Én. hazamegyek — Hová? — Magyarországra ... — Rossz itt? — kérdezte Kun Béla. — Éppen, hogy — jó. Nagyon is..! — Nem értem. A fiú hallgatott. — Nem avatkozom bele — szólt Kun Béla. — Maga szabad ember, de gondolja meg... Magyarországtól hatezer kilométerre vagyunk. És egyelőre tart a háború... front... Hogy megy át ? — Tessék rám bízni. — Otthon újra elviszik katonának .: Az olasz frontra ... a francia frontra ... — Tessék rám bízni azt is ..: — Jól van — mondta a zászlós, és a civil ruhában még szélesebbnek látszó vállait felhúzta, mint aki nem érti a dolgot, vagy védekezik ellene. — Ekkora út... Maga tudja, milyen kavargás van itt is az országban. — Odaérek. — Sajnálom, hogy elmegy.;. Ha várna egy keveset, együtt utazhatnánk. — Ne fájdítsa a társ! szívemet, Kun elvNézte a fiút, tűz gyulladt ki szemében. — Várjon fiám! — mondta. Elővette erszényét, belenyúlt, és amennyi a keze ügyébe akadt, kimarkolta. — Itt van, az útra... f rást is szerzek magának ... Délután érte jöhet... — és gyöngéden hozzátette: — Kishorváth.;: Horváth Pista erre nem számított. Azt hitte, hogy a zászlós szidni fogja. Nem ez történt. — Kun elvtárs, én visszajövök! A zászlós már az íróasztalnál ült, és valami irat olvasásába fogott Föl se nézett, halkan mondta: — Gondolja, ez sikerül? — Tudom! Olyan határozottan mondta, hogy az erről való vitának többé semmi értelme nem volt | A zászlós nem nézett föl. Azt mondta: — Adok egy tanácsot. Ha otthon kérdez-' nék, mondja azt; hogy engem nem is* mer. — Megtagadjam, mint Péter a Názáretit? — Fiam, ne legyen marha — szólt a zászlós, anélkül, hogy az olvasást abbahagyta volna. — Hagyja azt a Názáretit. — Kun elvtárs.:: nyögte Horváth Pista. — Kérhetek valamit? — szólt csendesen a zászlós, de most se emelte föl olvasásból a fejét — Tessék." akármit.:: szívesen." — Ha valóban hazajut, és teheti, menjen el Kolozsvárra, felírom a címet... nézze meg a feleségemet meg a kislányomat... — elakadt a hangja. — A kislány hároméves — tette hozzá, mintha ez magyarázat lenne, mért akadt el a hangja. — Szóval ... — s most fölemelte fejét, a fiúra nézett —, mondja meg a feleségemnek, hogy látott, jól vagyok, megjövök, persze, együtt a többiekkel... Ezt nem azért mondtam, hogy megbántsam magát..., hogy rosszkedvű legyen... A rosszkedvű ember elrontja a dolgát. Menjen jókedvűen. — Ügy megyek! — mondta Horváth Pista. — Maga azt hiszi, hogy nekem nincs.:: — a mondatot a zászlós félbehagyta, „honvágyam"-t nem mondta. Fölkelt. Elfordult a fiútól. Kinyitotta az íróasztal mögött álló szekrény ajtaját, és — becsukta. Időt akart nyerni, hogy lecsillapítsa magát. Amikor visszafordult, így szólt: — Nö, isten megáldja! — Isten...? — mosolygott Horváth Pista, mert a zászlós vallásellenes előadásai- : ra emlékezett. — Ne legyen már olyan nagy forradalmár — csapott le Horváthra a hang. — ' Inkább azt mondja meg: mikor ér oda? ; — Azt hiszem, karácsonyra ... — Az három hét... Igyekezzen! Határozott mozdulattal nyújtotta a kezét. Leült, tollat fogott, s írni kezdett, i Horváth Pista még állt egy ideig, de a zász- ' lós végleg belemerült a munkába.